Gyilkosozás, Csontváry-kép és tetovált lány a budapesti Jogász- és Bankárbálon

IMG_5018

 

Nem mindennapi fogadtatásban részesültek szombat este a budapesti „CLXXXV. Jogász- és Bankárbálra” érkezők a Magyar Nemzeti Galériánál. Nem lehet tudni, hogy a túltolt, bankárellenes kormányzati kommunikáció miatt, vagy csak a devizahiteles tüntetések alfejezeteként, az épület melletti átjárónál nagyjából száz fős tüntető tömeg szidalmazta a bálozni készülőket.

 

800x500_
Adj SZJA 1%-ot, hogy megtudd, mire megy el az adód 99 százaléka: 18516641-1-42

 

A „Bankár, jogász együtt lopja szét az országot” transzparens még a legenyhébbek közé tartozott, a „Gyilkosok, gyilkosok!” skandálásra viszont már a legedzettebb büntetős ügyvédeknek is összeszorulhatott a gyomruk. Az előttem riadtan evickélő pár hölgytagja megcsúszott a körömcipőjével a macskakövön, erre egy vérmesebb öregasszony odaszólt: „ez volt az utolsó botlásod!”

 

Fotó: Mány Péter / Facebook

 

Én sem jártam jobban, egy hasonlóan éltes korú társa meglepő sebességgel a nyomomba szegődött, és a tarkómba sziszegett: ”gyilkos, gyilkos, nem szégyelled magad, mulatni mész, mi, a tőlünk elrabolt pénzből…” Tudósítottam már néhány éles helyzetben Afganisztántól Kijevig, de azt, hogy megátkozzanak, még én is újdonságként éltem meg, bár egyszer egy cigányasszony már szórta rám a rontást a Kálvin tértől a Nagyvásárcsarnokig, mert nem adtam neki 500 forintot, hogy kitalálja az anyám nevét.

A szidalmak igazi címzettjét, a bál fővédnöki szerepét elvállaló Matolcsy Györgyöt fogalmam sincs, hogyan csempészték be, de biztos kevesebbet kapott, mint a zavartan beosonó vendégek túlnyomó része.

Kiütköztek az elvi ellentétek negyedszázada a HÖK-ben

Ezelőtt életemben csak egyszer jártam jogászbálon, a kilencvenes évek elején. Az ELTE HÖK vezetők szervezték, meglátva benne az üzleti lehetőséget. Mi, az egyszerű joghallgatók, akik az effajta táplálkozási lánc alján lebegtünk, alamizsnaként rendezőnek jelentkezhettünk, kaptunk kölcsön valami borzasztó anyagból készült mályvaszínű zakót, még borzasztóbb nyakkendővel, és különböző beosztásokat: ki a beengedésben segédkezett, ki az ételpultot őrizte.

A rendezvény fővédnökének természetesen az akkori igazságügyminisztert, Balsai Istvánt kérték fel. Akkor kezdett el tombolni az Antall-kormány anakronizmusa, és a báltermet a magukat úri középosztályként definiáló harmadvonalbeli jogászok töltötték meg. Az egyik vendég Kossuth-mentében érkezett, karddal, és vérig sértődött, amikor a titkosszolgálat emberei a kardot nem engedték be. Párja egy bíbor tollakkal ékesített boában tündökölt, folyamatosan hullatva a tollakat, a végén azon versenyeztünk, ki tud többet összeszedni.

Minták híján a harmincas években készült magyar filmek modorában csevegtek egymással, mint megannyi Hyppolit, nem gondolva arra, hogy az általuk majmolt attitűdöket egykor valójában paródiának szánták az alkotók, így önmaguk paródiáivá váltak. Folyt ott a méltóságos uramozástól a szalonzsidózásig minden, és ebben a közegben láthatóan fesztelenül lubickolt a későbbi alkotmánybíró.

Mi pedig a Chrudinák asztaláról elcsent vörösbor mellett riadtan néztünk ki a fejünkből, honnan bújtak ezek elő, vagyis hol bujkáltak addig, mert az ilyen figurák bármekkora talpnyalói lettek volna a kádári rezsimnek, egy városi tanács küszöbéig sem jutottak volna el jogászként.

Kisebb botrány alakult ki, amikor a strázsának kijelölt néhány joghallgató baráti szívességből engedte belógni néhány évfolyamtársunkat, köztük az azóta vezető ügyészként tevékenykedő, de akkoriban punk-rocker szerelésben nyomuló Loncsoshajú Bélát. Béláékat kiterelték a kormányőrök, a félrenéző strázsákat meg fizetés nélkül hazazavarták, ebből majdnem lett egy kis verekedés a később nagyhatalmú fideszes államtitkárrá cseperedett HÖK-elnökkel.

Miután hajnalban zsebből megkaptuk a bérünket, egészen a Bezerédy utcai Teke csárdáig menekültünk, ahol pirkadatkor a kapuban féláron mérték a töményt a hajléktalanoknak, hogy ne fagyjanak meg, és odabent zenész cigánygyerekek kergetőztek a padok között hegedűvel a kezükben, szaloncukorral dobálva egymást. Üdítő volt ez a kép a korábbi időutazás-paródiához képest.

Az akkori jogászbált szervező két HÖK-vezér állítólag összeveszett később a bárpulton, hogy ki vigye haza. Már itt meglátszottak az elvi ellentétek: az egyikből később vidéki szocialista prominens lett, a másikból, mint ahogy már említettem, rettegett fideszes államtitkár.

A pincér és a kurva takarodjon haza, a többiek várjanak!

Kíváncsi voltam, majd 25 év távlatából, hogy ez a báli a réteg megmaradt-e, esetleg sikerült-e újratermelnie magát. Az idei jogászbált 185-ödikként hirdették, mély gyökerű tradíciókra hivatkozva, ehhez képest, mint megtudtam, történt egy 12 éves megmagyarázhatatlan kihagyás az elmúlt időszakban.

 

bankar

 

Többféle szekcióba lehetett jegyet vásárolni, ezeket a szekciókat jól elkülönítették egymástól, konkrétan külön emeletre kerültek, de jól átjárhatóan. A beengedésnél – miután sikerült lerázni magamról a gyilkosozó nyugdíjast – újabb sokk ért, nem találták a nevemet a névjegyzékben. Elég kellemetlen, nagyjából 20 perc várakozás után mégis meglettem.

A középső árfekvésű szekcióba osztottak, így ráláttam a színpadra, de hallani nem hallottam semmit a szörnyű akusztika miatt. A Nemzeti Galéria kiállítótermét nyilván nem erre tervezték, viszont cserébe Csontváry-képek közt üldögélhettem. A kör alakú asztalhoz lassan szivárogtak az asztaltársak, mindenki lesokkolódott a tüntetőktől.

Jellemző volt a közönség összetételére, hogy a tíz asztaltárs közül csak én végeztem jogászként, ráadásul bankár sem került közénk. Kiderült számomra, hogy létezik egy masszív bálba járó réteg, akik minden hasonló rendezvényt végigjárnak, a szóvivők bálján keresztül az operabálig: az egyik idősebb pár már a negyedik ilyen eseményen vett részt ebben a szezonban.

Mindenkinek megvan a maga heppje – egy ügyvéd ismerősöm kétnaponta vaddisznóhajtásra jár a szezonban, pedig azt sem lehet megúszni százezer forint alatt. Arra elfelejtettem rákérdezni asztaltársaimnál, hogy rendőr-, horgász-, vadász-, illetve pilótabálra szoktak-e járni.

Dress code ide vagy oda, a pénz nem jár feltétlenül együtt ízléssel és eleganciával. A férfiak esetében könnyű viselet az egyenszmoking, de a női báli ruhák világában vagy én tévedtem el véglegesen, vagy azóta kialakult egy alternatív valóság is, mint amit mondjuk egy amerikai filmben látni egy elegáns fogadásról.

Az még hagyján, hogy az eleganciát nehéz ötvözni a nőiesség hangsúlyozásával, de amikor már a hatodik, korának megfelelő állapotban, a gravitációval küszködő, hatvan körüli dámához tartozó női mellet látom szinte teljes valójában, mert direkt úgy hajol le az orrom előtt ruhát igazítani a tulajdonosa, a tüntetés okozta sokk teljesen felülíródott.

A szmokingsűrűségtől felelevenedett az első római jogi vizsgám emléke: Brósz professzor kinézett a tanszékajtón, rámutatott egy vizsgára váró csokornyakkendős és egy neccharisnyába bújt, miniszoknyás joghallgatóra. „A pincér és a kurva takarodjon haza, a többiek várjanak!”

Az est házigazdájaként Gundel Takács Gábor konferált, felolvasva a fővédnök és a védnökök neveit, kiemelve közülük Polt Péter legfőbb ügyészt. Legnagyobb bánatomra egyik védnök sem mondott köszöntőbeszédet, és hiába kerestem őket a VIP-asztalok között, az est folyamán csak Matolcsyt szúrtam ki, ahogy a toalett felé osont. Persze neves ügyvédek, kamarai vezetők üldögéltek dögivel: az egyik kiszúrt, oda is jött üdvözölni, mi van, te vagy a díszvendég?

Fotózni lehetett szabadon, láttam vendégeket, akik direkt hoztak fényképezőt, de telefonnal majdnem mindenki megpróbálta dokumentálni magát és az eseményeket. A legsikeresebb fotóháttér címet „A taorminai görög színház romjai” című Csontváry-festmény nyerte meg, kisebb csoportok zarándokoltak a kép elé, fotóztatni magukat.

 

IMG_1769

 

A Nemzeti Galéria részéről szintenként és folyosónként csak egy-egy nénike ügyelt a képek és a szobrok biztonságára, a festményeket biztosító társaság képviselője szívinfarktust kapott volna néhány nem odaillő megoldástól: volt olyan pult és kivetítő, amely eldőlése esetén végigszántotta volna a háta mögött lógó műkincset.

Fáj a hátam egy félkész tetoválástól. Megmutassam?

A legmozgalmasabb társasági helyszínnek a vécé felé vezető folyosó első szakasza bizonyult. Egyrészt azért, mert előbb-utóbb mindenki megfordult arra, másrészt, mert ott lehetett pálinkát kérni. A bálként hirdetett rendezvényt valójában nem lehetett másként értelmezni, mint egy gigantikus díszvacsorát: az első három órában szinte csak az asztaltársasággal lehetett beszélgetni vagy az asztalok körül keringeni.

A pálinkásstand melletti pultnál álldogáltam, amikor mellém libbent egy az 1920-as évek némafilm-színésznőinek stílusát követő, kleopátrahajú démon. Ezt követően életem egyik legszürreálisabb beszélgetése következett:

– Szia, kérsz nekem egy pálinkát, te vagy a férfi!

A szokatlan közvetlenségen meg sem hökkentem, a világ legnagyobb természetességével kértem két pálinkát. A harminc körüli nő folytatta a monológját:

– Az a köcsög ügyvéd jól átvert, nem szólt, hogy báli ruhában kell jönni, térdig érő szoknyát vettem fel. Tiszta égő így. Ráadásul az a fasz el sem jött, pedig ő hívott meg, még szerencse, hogy én mentem el a meghívókért. Itt vártam a köcsög tüntetők mellett, minden voltam, gyerekgyilkos ribanc is, közben ki volt kapcsolva a telefonja, végül egyedül bemenekültem. Nagyon gázul nézek ki? – kérdezte, miközben megfordult előttem, mint egy kifutón.

– Hát harisnyát vehettél volna, nagyon hangsúlyos az a sárkánytetkó a vádlidon.

– Meghülyültél? Itt minden második nő agyon van varrva, nem látod? Túl szűk a szoknyám, a harisnya kitüremkedett volna. Bugyit is csak azért vettem fel, mert hideg van. Azon a picsán például nincs bugyi – mutatott egy vágott szoknyás, hosszú estélyit viselő, 45 körüli nőre – és nézd, milyen béna tetkója van.

Közben elment előttünk egy csillogó estélyis huszonéves csaj.

– Na ez legalább fel tudott öltözni, gyönyörű ez a ruha. És a segge is milyen jó.

– Te a nőket is nézed? – kérdeztem meglepetést mímelve.

– Persze, ha jó csaj, miért ne? Fáj a hátam egy félkész tetoválástól. Megmutassam?

A kérdéstől egy kicsit megrettentem, elővillant a kép, hogy leveszi előttem a felsőjét.

– Inkább ne, nagy látványosság lennénk.

– De hülye vagy, a telefonomon, fényképen.

Elővette a telefonját, és megnyitott egy hátulról készült félakt fotót.

– Hogy tetszik?

A tetoválásból csak a tollakat ismertem fel.

– Mi ez, papagáj?

– Te mekkora barom vagy. Egy bagoly egyik szárnya. Kicsit olyan lesz majd, mintha angyalszárnyak lennének.

Közben szerencsére elfogyott a pálinka.

– Na szia, megyek, keresek egy 35 év körüli, gazdag ügyvédet férjnek…

– Szerintem ez itt nem az a pálya, de sok szerencsét! – szóltam utána.

Visszanézett a válla fölött, és eltűnt az asztalok között. Miután magamhoz tértem, azon merengtem, hogy valószínűleg az est legtermészetesebb és legőszintébb jelenségével találkoztam.

A vacsora felszolgálása sem ment zökkenőmentesen, a pincérek folyamatosan összekeverték a menüsorokat. Ugyanis a középső szekciónak három menüből lehetett választani. A legolcsóbb szekciónak svédasztalos megoldás jutott, szerintem ők jártak a legjobban. Nem vagyok gasztroguru, de a világoszöld krémlevesnek háromszor kellett nekigyürkőznöm. A malacsült érzésem szerint szuvid eljárással készült, pedig az étlapon más elkészítési mód szerepelt. A borkínálat viszont nem hagyott kívánnivalót maga után.

 

IMG_1748

 

A vacsora hangulatát kissé megbontotta a színpadról harsogó közvetítés, ugyanis azon felül, hogy rohadt hangos volt, az égvilágon semmit nem lehetett érteni. Mindenesetre megválasztották az év ügyvédjét, az év ügyvédbojtárát, és – teljesen valószínűtlen módon – az év joghallgatóját is.

A színpadi műsor legnagyobb részét egy értelmezhetetlen árverés tette ki, amikor a Matolcsy által felajánlott könyvre licitáltak, valaki kétszázezer forintot adott érte. A Réti László kamarai elnök által felkínált nyakkendő viszont csak ötezer forintot kóstált. Éjfélig kellett várni, hogy a bál tényleg bálszerű legyen, akkor előfordult már olyan pillanat, amikor egyszerre három párt is láttam táncolni.

Lementem egy utolsó pálinkára a vécé felé vezető folyosóra, a kleopátraszerű hölgyemény természetesen akkor jött ki a mosdóból, odajött, és megint kéretett magának egy pálinkát.

– Na, találtál férjjelöltet? – kérdeztem kicsit provokálva.

– Ezek között? Hülye vagy? Bár ha valaki eltartana havi félmilláért, azzal is megelégednék, nem érdekelne, hogy családos.

– Hát szívem, én nem ez a pénzügyi kategória vagyok, rám ne számíts.

– Tudom, látom, nem is rád céloztam. Meg neked minek, pénz nélkül is minden ujjadra jut nő, nem?

Életem legnagyobb bókja után megjött végre a várva várt kérdés:

– Figyu, nem tudsz adni ötöst taxira? Bemegyek bulizni a belvárosba a haverjaimhoz, annyira fos ez az egész.

Adtam. És taxit is hívtam.

Közben levezetésként serrano sonkát és sajtot szervíroztak, semmiképpen nem akartam kihagyni. Csipegetés közben megjelent a kivágott, hosszúszoknyás nő a párjával. Odaállt „A taorminai görög színház romjai” elé pózolni, a pasija fotózgatta. Az egyik combját megemelte, a szoknya szétnyílt, és… Kleopátrának igaza volt, nem volt semmi alatta. Legalábbis semmi alsóneműszerű. Ekkor döntöttem el, hogy én is taxit hívok.

Baradlai Dávid

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi 1000 forinttal!

Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás. Részletek itt.