Krakkóban a Békemenettel – Beépültem a CÖF-be, I. rész

Jelentkeztem a CÖF kerítésépítő regimentjébe, de végül Krakkóba mentem el velük. Két nap buszozás, egy nap zászlókkal vonulás, székely himnusz, lengyel szentmise és nacionalista tüntetés – néha nekem is úgy tűnt, hogy csak hallucinálom az egészet. 

A történetben szereplő utastársak nevét megváltoztattam. Szeretném leszögezni, hogy többségében rendes, aranyos embereket ismertem meg (akikről tényleg szívesen csináltam fotót a családi albumukba, tettem fel a kabátjukat a ülés feletti polcra, fogtam a táskájukat, amíg öltözködtek, stb. – mikor mire kértek), csak a politikai nézeteim, értékrendem nem egyezik meg az övékével, amit viszont szerettem volna minél jobban megismerni, ezért mentem el velük kirándulni.

Jelentkeztem a kerítésépítő regimentbe

Az egész szeptember 8-án kezdődött, amikor a CÖF közzétette a toborzást, miszerint “Mindazon magyar állampolgárok, akik szívesen adják egy napi önkéntes munkájukat a déli zöldhatáron épülő kerítés felépítéséhez, jelentkezzenek az alábbi linken“. Saját nevemmel, és egy sokak által ismert email-címemmel jelentkeztem az űrlapon, és igazából arra számítottam, hogy ha nem is a cikkeim, de a nyári plakátkampány miatt kiszúrnak és kiszórnak, de szerencsére nem ez történt.

 

 

Másnap, szeptember 9-én kaptam egy levelet az [email protected]ól “Regiment” tárggyal, hogy a CÖF-CÖKA vezetősége köszöni az eddigi jelentkezéseket, és “Hírleveleinkben folyamatosan tájékoztatást adunk, amint minden feltétel megvalósul, konkrét felkéréssel jelentkezünk.” Szeptember 16-án aztán maga a főnök írt:

“Tisztelt Barátaink!

Értesítjük Önöket, hogy jelenleg a BM Központi Operatív Törzsével folytatunk tárgyalásokat a felajánlott önkéntes munka realizálására.

Rövidesen jelentkezünk és reményeink szerint megkezdjük a szervezést.

Csizmadia László

CÖF-CÖKA elnök”

Szeptember 21-én egy hosszú levelet küldtek arról, hogy már 1000 fő jelentkezett, és 1 millió forint adományt kaptak, ehhez kapcsolódóan pedig azt ígérték, hogy „Honlapunkon nyilvános pénzügyi jelentést teszünk közzé az akció lezártát követően.”.

Október elsején arról tájékoztattak, hogy sikerült megállapodniuk a BM Központi Operatív Törzsével, így „Első alkalommal október 17-én, szombaton és október 18-án, vasárnap indítunk egy-egy buszt, 50-50 személlyel Hegyeshalomba.” Egy pillanatra meglepődtem, hogy a szerb határ helyett hogyhogy a nyugati a cél. Vajon ott is lesz kerítés, vagy át kell kísérnünk a menekülteket Ausztriába, hogy mielőbb eltűnjenek Magyarországról? Mindegy, oda is jelentkeztem.

Október 8-án érkezett egy krakkói meghívás:

„Tisztelt Barátaink!

Nagy örömünkre szolgált, hogy a Gazeta Polska több, mint 350 klubjának elnöke, Richard Kapuscinski úr, közös hagyományainknak megfelelően meghívott bennünket a Lengyel Függetlenségi Ünnep alkalmából Krakkóba.

Lengyel testvéreink országgyűlési választás előtt állnak. Ez sok gonddal jár.

Ezért is jó érzés számunkra a meghívás.

Terveink szerint három 50 személyes autóbuszt indítunk Krakkóba.

Indulás időpontja 2015. november 10, kora reggeli órákban.

Budapestre érkezés 2015. november 12, délutáni órákban.

A CÖF-CÖKA vállalja az utaztatás költségét és a szállodai költségekhez is 50%-os arányban hozzájárul.

(…)

A szállodai költséghez történő hozzájárulás: 12.000Ft/fő.”

Jelentkeztem ide is, és milyen jól tettem: október 11-én arról tájékoztattak, hogy a hegyeshalmi különítménybe sajnos nem fértem be, de ne szomorkodjak, lesznek még hasonló alkalmak.

„Önkéntes munkánk a sokat szenvedett lakosság megsegítésére irányul, reméljük, hogy békességet és szeretetet vihetünk a helyiek örömére.”

Másnap pedig megküldték a rendőrség és honvédség köszönőlevelét:

„Mindenfajta híreszteléssel szemben támogatóinknak bizonyságul megküldjük a honvédség és a rendőrség köszönő levelét, amivel nyugtázták, hogy civil közösségünk önkéntes felajánlása szívet melengető tényező volt. Sajnos mindkét intézményt olyan jogszabályok kötik, amelyeket tudomásul kell vennünk, így közvetlenül nem vehettünk részt a határzár felépítésében”

 

Október 21-én értesítettek arról, hogy sikerült bejutnom a krakkói csapatba, utaljam az út árát. Mondjuk nem kevés elhatározást igényelt pénzt adnom a CÖF-nek, de ugye a cél szentesíti az eszközt, úgyhogy átutaltam nekik a 12 ezer forintot.

Október végén hívtak még európai békementre, és a zákányi óvoda kerítését festeni, mert

„Emlékeztetni szeretnénk arra, hogy a balliberális oldalról támadás érte az óvoda kis lakóit, akik a határzárat védelmező honvédeknek és rendőröknek saját kezűleg készített ajándékokat adtak át.”

Ide inkább nem jelentkeztem, mert anno én is írtam az óvodások által a katonáknak vitt ajándékokról – nehogy elássanak a homokozóban, ha rájönnek. Csendben vártam Krakkót, ami remek programnak ígérkezett: indulás a Csizmadia László tulajdonában lévő BÉTEX egyik áruházának parkolójából, aztán lengyel nyelvű szentmisék és ünnepségek.

 

 

Egy ismeretlen nővel leszek egy szobában, a narancssárga jelölésű 3-as buszon fogok utazni (Csizmadia a citromsárga 1-esen, a VIP-járaton), és egy esti városnézésre regisztráltam a lengyel-magyar irodalmi est helyett. Már nagyon várom.

10 óra buszozás után Csaba királyfi a katyni keresztnél

Két hónap türelmes várakozás után aztán eljött végre a nagy nap, november 10-e, amikor részt vehetek egy cöfös programon. Bár eredetileg kerítésépítésre jelentkeztem, a háromnapos krakkói békemenet is érdekesnek ígérkezik. Este mire elrendeztem itthon mindent, és bepakoltam az előírt csinos ruha mellé a kirándulás dokumentálásához szükséges különböző kütyüket és madzagjaikat, plusz egyéb hasznos útiholmikat, már későre jár, éjfél után alszom csak el.

Hajnalban meg persze alig bírok felkelni, és van is bennem némi kétség, hogy biztosan jó ötlet-e az én előéletemmel szálegyedül elutazni 3 busznyi orbánrajongóval közel 400 kilométerre, de ha már belefogtam, végigcsinálom. Kontaktlencse a megszokott szemüveg, és feltűzött frizura a szokásos kiengedett haj helyett az inkognitó jegyében, aztán hajrá, kigurítom az ajtón a bőröndöm.

Fél hét körül érek oda a BÉTEX-hez, ami előtt már ott sorakoznak a buszok és egy csomó ember mindenféle táskákkal. Jelentkezem a regisztrációs íven neveket pipálgató hölgynél, aztán berakom a bőröndöm a 3-as busz csomagtartójába, és felszállok helyet keresni. A legjobbak, az első ülések persze már foglaltak, tűnődöm, hova is üljek, mikor a buszsofőr mögött, az ablaknál ülő 60-as férfi odaszól, hogy “Kisasszony, mellettem van egy szabad hely!”.

Egy pillanat alatt döntök, elfogadom, hisz az egyik legjobb hely tökéletes kilátással előre, és a pasi sem tűnik emberevőnek. Bemutatkozik (nevezzük Sándornak), közli, hogy a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének (KÉSZ) tagja, és gyengélkedő unokatestvére, az egyik kerületi KÉSZ-elnök helyett jött, és azért egyedül, mert a felesége a NAV-nál dolgozik, és nem kapott szabadságot. Már itt majdnem elkezdek nevetni, sikerült beletrafálnom, remek három nap lesz ez, érzem.

Sándor megkérdezi, mivel foglalkozom, én meg utálok hazudni, ezért úgy teszek, mint a parasztlány a Mátyás királyos mesében: igazat is mondok, meg nem is. Azt válaszolom, hogy idegenforgalommal, ami a sok menekültes cikkemet tekintve végülis igaz, csak nem úgy, ahogy ő gondolja. Rákérdez, hogy szálloda vagy idegenvezetés, bemondom az utóbbit, és hogy szabadúszó vagyok, de pechemre ekkor közli, hogy ő meg műemlékvédelemmel foglalkozott 15 évig, szóval a kisujjában vannak az ország nevezetességei. Nem baj, majd beszélgetünk másról útközben.

Sándor egyébként igazi lovag: mikor észreveszem, hogy a nagy pakolásban épp csak a fényképezőgépem akksijait hagytam otthon, a töltőn, akkor kérés nélkül azonnal kölcsönadja a sajátjait 3 napra, mondván ő úgyse nagyon használja a fényképezőjét, inkább videókat csinál a kamerájával, szóval hallani sem akar arról, hogy vegyek magamnak új akksikat az első alkalmas helyen, ahol megállunk. Ezzel megspórolt nekem párezer forintot, az olvasóknak meg néhány gyenge minőségű mobilos fotót, köszönöm ezúton is mégegyszer.

Ezután leszállunk a buszról, és meglátom Csizmadia Lászlót, aki a járdán sétálgatva üdvözli az embereket. Még sosem találkoztunk, de azért kicsit izgulok, nehogy rögtön az elején lebukjak. A sunnyogás lenne a leggyanúsabb, ezért ahogy közelít felém, határozottan odalépek hozzá, és kedves mosollyal, egy udvarias köszönés kíséretében kezet nyújtok neki.

Megfogja, és tartja a kezemet két-három percig, közben erősen gondolkodva néz rám, és megkérdezi hova tegyen engem, honnan ismer. Kicsit hűl bennem a vér, de rendületlenül mosolygok, és elütöm egy vicceskedéssel, miszerint ő rengeteg emberrel találkozik, nem emlékezhet mindenkire. Ekkor ő is elmosolyodik, elengedi végre a kezem, és közli, hogy igen, de az a lényeg, hogy most itt összefutottunk, és kellemes utat kíván, érezzem jól magam. Remek kezdés.

Hét előtt nem sokkal megkérnek a szervezők, hogy fáradjunk be az udvarra, mert Csizmadia úr sajtótájékoztatót tart majd indulás előtt. Még mielőtt ez megtörténne, elkezdik kiosztani a zászlókat az útra. Sándor kérdezi, hogy ugye viszünk egyet mi is ketten, mondom persze, és gyorsan megfogok egy magyart, mert cöföset semmiképp nem szeretnék hurcolni három napig. Már az is eléggé szürreális látvány, hogy egy novemberi reggelen lengő lobogókkal ácsorgunk a BÉTEX udvarán, miközben Csizmadia László nyilatkozik az Echo Tv-nek és a Pesti Srácoknak.

 

 

 

Aztán felszállás a buszra, és indulás Krakkóba. A buszparancsnokunk egy törékeny, 40 körüli nő – nevezzük Sárának – , aki a sofőr melletti pótülésen foglal helyet, magára hagyva így a jobboldali első sorban kívül, így gyakorlatilag mellettem ülő barátnőjét, akit hívjunk Erzsinek. Kiderül, hogy Erzsi és a buszsofőr már ismerik egymást, mert együtt voltak októberben Hegyeshalomban, ahol a CÖF szervezésében szemetet szedtek a migránsok után, akik “mocskos állatok, és le kéne lőni mindet, mint a kutyát, mert Európa meghódítására készülnek, egy igazi hadsereg”.

Az 50 körüli Erzsinek nem ez az egyetlen aranyköpése van az út során, majdnem lefordulok például az ülésről a röhögéstől, mikor mondja, hogy ő már többször volt Krakkóban, de

„a lengyelekkel nehéz beszélni, mert oroszul nem akarnak megszólalni, angolul meg én nem tudok”

A buszon egyébként 60 év az átlagéletkor, páran vagyunk csak harmincasok, közülük csak én egyedülálló nő, a többiek párok vagy pasik. Az utazás a tipikus osztálykirándulásokra emlékeztet: valakinek folyton pisilnie kell, a tíz percesre tervezett és meghirdetett pisilési és cigizési megállók sose érnek véget 20 percnél hamarabb, és valaki folyton az utolsó utáni pillanatban fut a buszhoz.

Az összezártság persze kedvez az emberi kapcsolatoknak, indulás után 2 órával már tegezőviszonyban vagyok nemcsak Sándorral, hanem a kárpátaljai származású jófej sofőrrel, plusz Sárával és Erzsivel, vagyis a busz három legfontosabb emberével is. Nem kell semmit mondanom, elég, ha csendben hallgatom a történeteiket és a menekültekről alkotott nem éppen PC-véleményüket, ennyi már elég ahhoz, hogy maguk közül valónak érezzenek.

Az idő borongós, hideg, néha esik, a táj gyönyörű, de az út nagyon hosszú és unalmas. Sára azzal próbálja feldobni, hogy tudnivalókat olvas fel a mikrofonba a buszról látott idegenforgalmi nevezetességekről, de Zólyomnál ez már kezd egészen elviselhetetlen lenni, és ezt ő maga is érzi, mert megkérdezi, hogy mit csináljunk. Hülyeségből bemondom, hogy énekeljünk, ő meg komolyan veszi, és kezembe nyomja a mikrofont, hogy akkor ezennel kinevez énekkarvezetőnek, kezdhetem. Próbálom visszautasítani a megtiszteltetést, de nem lehet, úgyhogy beleállok.

Megkérdezem a többieket, mit szeretnének énekelni, a nénik erre rázendítenek a Csitári hegyek alattra, utána viszont tanácstalan csend, nekem meg már totál elegem van, mert éhes vagyok és cigizni akarok, unom a buszozást és az okosságok hallgatását, és még mindig marha messze van Krakkó, ezért minden mindegy hangulatban elénekeltetem az utastársakkal a Fel, fel, vitézeket, meg a Kossuth Lajost azt üzente kezdetű örökbecsűt, ők pedig boldogan dalolnak.

Lassan telik az idő, az útitervben közölt délután 3 helyett bőven 4 után érünk Krakkóba, így nem túl nagy bánatomra alapból lekéssük az első lengyel szentmisét a Wavel-székesegyházban. Háromnegyed hatkor kezdődik a következő program a katyni keresztnél, ezért úgy dönt  a vezérkar, hogy előtte lerakjuk a csomagokat a szállodánál. A belvárosi forgalommal azonban nem számoltak, 5 után érünk a külvárosi hotelhez, ott pedig többen közlik, hogy nekik elegük van, becsekkolnak és már nem jönnek a városba, elfáradtak.

Némileg megfogyatkozott létszámmal indulunk hát vissza az ünnepségre fél hat körül, és majdnem egy óráig tart, mire a bedugult utakon elérjük a belvárost. A Visztula-parti parkolóban kiszállás a buszból, előkerülnek a BÉTEX-nél a csomagtérbe tett magyar és cöfös zászlók, aztán indulás a töksötétben a kereszthez gyalog.

Ahogy közeledünk, megüti egy dallam a fülemet, és mikor odaérünk, bebizonyosodik, hogy nem képzelődöm: tényleg a székely himnusz zeng az egyik legnagyobb lengyel város egyik nemzeti emlékhelyénél. Ez persze már nem a hivatalos ünnepség, annak már rég vége: egy férfi hátára szerelt hangszóróból szól a Csaba királyfi csillagösvényen, miközben Csizmadia csapata lengeti a lobogókat. Valami elmondhatatlan élmény ez vaksötétben, közel 14 órával ébredés után.

 

 

Kicsit téblábolunk, aztán visszamegyünk a buszhoz, és 8 előtt nem sokkal már ott is vagyunk a szállodában. Szobatársam (nevezzük Klárinak), aki nagyon aranyos és nagyon laza, és már útközben odajött hozzám bemutatkozni, az előcsarnokban vár a szobakártyákkal, felmegyek vele. Ő fáradt, lefekszik aludni, én meg lemegyek enni valamit.

A hotel büfévacsorája szörnyű, úgyhogy nem adunk érte 40 zlotyit, inkább átmegyünk egy sráccal, Sándor szobatársával a szemközti Mekibe, hisz a sajtburger mindenhol ugyanolyan. Az ingben és szövetnadrágban nyomuló srác  – nevezzük Bélának – olyan 30-35 lehet, állítása szerint van egy jólmenő zrt.-je, és érezhetően rajong a Fideszért. Meki után villámgyorsan elköszönök tőle, és felmegyek a szobámba. Klári már szunyókál, én bejelentkezem Bodokynak, hogy még élek, aztán egy gyors zuhany után elalszom.

Vivat Polska!

Reggel hét körül ébredünk, 8 tájban reggeli, a recepción pedig a Gazeta Polska ajándékcsomagjai várnak mindenkit: egy Krakkó feliratú papírtáskában egy párlapos városismertető kiadvány, egy jegyzetfüzet, egy toll, és egy kitűző. 9-kor indul a három busz a városba. Sándor furán vigyorogva azzal fogad, hogy nagyon megkedvelt tegnap, és nemsokára befejez egy milliárdos projektet, ahol tudna nekem jól fizető állást adni, sőt ha kell, cégautót is.

Bár a hideg kiráz, udvariasan utasítom vissza az ajánlatát, és igyekszem minél kevesebbet beszélni vele a továbbiakban.

10 előtt kiszállunk a tegnap esti parkolónál, zászlóosztás, aztán séta fel a Wavelbe az ünnepi szentmisére. Hatalmas tömeg, szól a zene, az emberek énekelnek, nekünk integetnek és vigyorognak a lengyelek, mi visszaintegetünk, gyakorlatilag megelevenedik a “polak wengier dwa bratanki” közmondás. A Wavel bejáratánál rengetegen vannak, de nincs kegyelem, nekünk is nyomulni kell befele a már így is fullon lévő templomba. Bő negyedóra alatt sikerül is eljutnunk az egyik lehátsó padsorig, ahol végigálljuk a közel másfél órás lengyel nyelvű misét, aminek az első fele totális politika, olyan szavak világosan érthetők, mint “migracki”, “juropinski”,“Merkel”.

A mise végén körbejárnak a ministránsfiúk az ostyával, és persze a KÉSZ-tag Sándor noszogat, hogy menjünk mi is, ki ne hagyjuk. Neki ugyanis egyértelmű, hogy katolikus vagyok, mint a buszon mindenki, és meghagyom ebben a hitében, hátha rossz pont lenne, hogy református vagyok, úgyhogy megyünk áldozni. Nézem, hogy csinálják előttem a többiek, végülis semmi extra, tátom a számat, és mormogok valamit. Aztán 10 percig kotrom le a nyelvemmel a szájpadlásomra ragadt ostyát. Nálunk bezzeg kenyeret meg vörösbort adnak úrvacsorán, azzal nincsenek ilyen gondok.

 

A mise után Csizmadia László mögött gyülekezünk a Wavel előtt a CÖF lengyel partnerszervezete, a Gazeta Polski embereivel mindenféle molinók között, aztán elindul a menetünk a “királyok útvonalán” a Matejski térre valami állami ünnepségre. Az útvonalon végig mosolygó, integető helyiek állnak, akik mindenféle kedveset mondanak, meg kis lengyel zászlókat osztanak, a mi Békemenetünk meg többször kiabálja nekik köszönetképpen, hogy “Vivat Polska!”, aminek persze mégjobban örülnek.

A térnek csak a széléig jutunk, Csizmadia előremegy koszorúzni, mi meg csak állunk és hallgatjuk az egy órás lengyel műsort, aminek a végére egy-két katonai vezényszót már egész jól megtanulok. Pocsnacs, vagy valami hasonló.

 

 

Fél kettőkor végre kezdődik  a szabadprogram, Klárival, Sándorral és Bélával megebédelünk egy kisvendéglőben, aztán turistáskodunk: szuvenírt veszünk a posztócsarnokban működő bazárban az itthoniaknak, és sétálunk a macskaköves utcákon. Közben megbeszéljük, hogy dehogy megyünk be a délután 4-kor kezdődő szentmisére, elég volt délelőtt, úgyhogy ücsörgünk kicsit a Wavel előtt, megnézzük a Kaczynski-kriptát, aztán csámborgunk még, és fél hatra megyünk a katyni kereszthez az ünnepélyes megemlékezésre.

Odafele már messziről klasszikus tüntetéshangokat hallani: monoton skandálás, dühödtebb bekiabálások, és egy-egy petárda vagy figyelmeztető lövés is elsül. A kereszttől látszik, hogy ott vannak a tüntetők nem messze, az utca alján, reflexből indulok is megnézni, hogy mi történik. Sándor aggódik, de megnyugtatom, hogy mindjárt jövök.

Alighogy odaérek hozzájuk, a demonstrálók épp elindulnak felfelé, az óváros irányába. Egy darabig jövök mellettük, aztán velük együtt a menetben, majd amikor a kereszthez érnek, kiállok a járdára, és megvárom, amíg elvonulnak. Az már napközben is feltűnt, hogy óriási a rendőri készültség az állami ünnepségek miatt, minden tele volt rendőrökkel, katonákkal és kommandósokkal egyébként is, most pedig azt látom, hogy a radikális tüntetőket fegyverüket a kezükben tartó rohamrendőrök kísérik nagy számban.

 

 

Visszaérek a Békemenethez a kereszt előtti térre, ami közben dugig lett magyarokkal és lengyelekkel, majd perceken belül elkezdődik a program, amiből csak Csizmadia beszédét értjük a végén. Előtte végignézünk a kivetítőn egy kisfilmet Lech Kazczynski életéről, majd meghallgatjuk testvére, Jaroslaw, az új lengyel kormányt alakító nemzeti konzervatív Jog és Igazságosság párt elnökének, és Beata Szydlo miniszterelnökasszony szavait – természetesen lengyelül, tolmácsolás nélkül.

Utastársaimat ez nem zavarja, többször lelkesen kiabálják a délelőtt tanult “vivat polska”-rigmust, és lengetik nagy elánnal a magyar és cöfös zászlókat.

 

 

Fél hétkor végre vége az egésznek, kezdődik a városnézés. Az idegenvezetőnk egy tündéri aranyos, tört magyarsággal beszélő fiatal nő, aki megmutatja az óváros főbb nevezetességeit, és mindegyikről érdekes, életszerű dolgokat mesél – jó döntés volt ide jelentkezni az irodalmi est helyett, amiről Sándor beszámolójából megtudom később, hogy egyrészt alig fértek be, másrészt rossz volt a kaja, harmadrészt nem volt magyar tolmácsolás, szóval nem sikerült túl jól a szervezés.

Kilenckor leválunk Klárival a városnéző csapat többi tagjától, és beülünk a főtéren egy sörre egy hangulatos jazzbárba, ahol a kezemben tartott magyar zászlót látva a pultossrác nyelvtudását csillogtatva jóreggelttel köszönt minket.

Húsz perc ücsörgés után elindulunk, mert 10-re jön a busz a parkolóba, ahol reggel kitett minket, és ha nem akarunk 6 kilométert gyalogolni vagy taxizni a hotelhez, el kell érnünk. Útközben eszünk még egy fagyit, aztán a Visztula-parton sétálgatva nézzük szállingózó utastársainkat, és azon nevetünk, hogy napközben barátként, este 7 után viszont már úgy néztek ránk a lengyelek, mint a bolondokra szokás, ami érthető is, elvégre az ünnepségeknek már rég vége, mi meg még mindig a zászlókkal kóválygunk, mint valami eltévedt hadosztály. Sebaj.

Valamivel 11 előtt érünk vissza a szállodába, és a szürreális nap levezetéseként kicsit sörözünk még a bárban, majd gyorsan bejelentkezek Bodokynak, hogy még mindig nem buktam le, aztán éjfél után alvás.

Mint egy nagy család

Csütörtökön korán megreggelizünk, aztán a szálloda melletti kisboltban veszünk az útra kaját meg vizet, és 9-kor el is indulunk végre hazafelé. Persze most még lassabban telik az idő, mint idefele jövet, mindenki nyűgös, otthon akar már lenni.

Szerencsére Béla előreül Erzsi mellé, és ketten egy remek beszélgetést hoznak össze. Az ötvenes Erzsi bizonygatja, hogy a Kádár-rendszerben milyen jó volt élni, a harmincas Béla pedig bólogat, hogy igen, most is az kéne, és ő személy szerint támogatná az általános választójog korlátozását, mert ebben a fenenagy demokráciában nincs elég mozgástere a kormánynak. Erzsi sérelmezi, hogy most minden nagyon drága, mert magasak az adók, de Béla elmagyarázza neki, hogy ez szükséges ahhoz, hogy legyen elég pénz az államkasszában minden fontos dologra, és szerinte nagyon jól működik a NAV.

A buszsofőr ekkor némi éllel megkérdezi, hogy de az hogy lehetséges, hogy ő már kapott csekket pár forintos adóhátralékról is, sokan meg milliókkal és milliárdokkal tartoznak – erre Béla válasza a következő:

„hát igen, egy nagy szervezet sem működik tökéletesen”

Ezután nem sokkal megállunk Oravkában, egy kis lengyel faluban, ahol Csizmadia László elintézi, hogy kinyissák nekünk a gazdagon díszített híres fatemplomot. Megnézzük, tényleg szép, aztán megkérem a sofőrt, hogy fényképezzen le a buszunk előtt, és ő mondja, hogy üljek be a kormány mögé is egy fotó erejééig, én meg mosolyogva élek az ajánlattal, elvégre soha jobb emléket erről az útról.

 

 

Megyünk tovább. Donovalynál mondja egy utastársunk, hogy neki van ám házipálinkája, csak sajnos pohara nincs. A sofőrnek viszont van egy egész csomag, így a buszparancsnok megkér, hogy kínáljak végig mindenkit – ez elég jó móka, miközben a busz olyan 90-100-al kanyarog, és az se rossz, hogy leülés után tósztot kell mondanom.

Ügyesen az együtt töltött kellemes három napra, és a CÖF helyett a minket fuvarozó sofőr egészségére emelem a poharam, és azt hiszem, végre megpihenhetek, de nem. A pálinka meghozza az utazók jókedvét, énekelni akarnak, Sára erre a kezembe nyomja a mikrofont. Fűt a kupica meggy és a kisördög, így vidáman rázendítek az „Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék” című nótára, és mikor azzal végzünk, kiszállok az újra szomorkás népdalokba kezdő kórusból.

Még megállunk egyszer-kétszer, Budapest előtt Sára búcsúbeszédet mond, amiben megköszöni és megköszönteti az utazókkal a két busszal előrébb utazó Csizmadia Lászlónak, hogy ilyen olcsón ilyen szép városba és jó programra vitt minket, persze tapsorkán a vége. Este hat körül megérkezünk végre a BÉTEX-hez. Mindenki azonnal siet haza, valaki tévedésből más bőröndjével, én meg nekiállok segíteni behordani a busz csomagtartójából a zászlókat az irodába.

Nagy élmény volt ez a három nap, ami alatt fontos tapasztalatokat szereztem. Például azt, hogy sok nyugdíjas azért jött el, és jár elmondása szerint a különböző CÖF-ös programokra, mert vagy teljesen ingyen vannak, vagy nagyon olcsók. Meg azt, hogy az út során a hivatalos beszédeken kívül nem volt semmiféle fejtágítás, vagy pláne agymosás, hanem egyszerűen csak az volt a lényeg, hogy ott legyenek az emberek Csizmadia László mögött, és minél többen legyenek ott.

Az viszont teljesen egyértelmű, hogy ebbe a körbe tartozni ha kiváltságokkal nem is, de mindenképp előnyökkel jár. Minden utastársam jómódú, gondtalan életet él, vagy saját vállalkozása, vagy jólfizető állása, vagy magas nyugdíja van, és úgy viselkednek egymással, mint egy nagy család. Barátkoznak, elérhetőségeket cserélnek, ismeretséget és munkát ajánlanak, különböző meghívásokat osztanak egymásnak. Komoly háttérszervezet.

(Folytatjuk)

Erdélyi Katalin

Van egy remek karácsonyi ajándékötletünk: ajándékozz névre szóló 2016-os Átlátszó Támogató Kártyát!

Havonta csak egy ezres: már csak 945 új előfizetőre van szükségünk ahhoz, hogy az alapműködésünk közösségi finanszírozásúvá váljon.

A 2016-os Átlátszó Támogató Kártyát itt lehet megrendelni.