A magyar akadémikus életkora és tiszteletdíja

A 2013-as választások után az MTA rendes tagjainak átlagéletkora 74 év. Az előző választási ciklushoz képest az akadémikusi átlagéletkor egy évet fiatalodott, vagyis a csökkenés nem számottevő. Nem lenne ez annyira kínos, csak hát az akadémikusi cím kiemelkedő tiszteletdíjjal jár együtt, amit a tudományra fordítandó közpénzből finanszírozunk, így az ellenérték felmutatását számon kérni csöppet sem illetlen.

(K+F+I pillanatképek: N^o10)

78%

Év végéig még

22 503 995 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

E sorok írója 65 éves, tisztában van vele, hogy van olyan kortársa, aki nem örül annak, ha efféle adat szóba kerül. Ha a korosodással járó teljesítménycsökkenés azzal a bölcsességgel párosul, amely megélt vesztesség nélkül átengedi a jelent, akkor – a magam részéről – nem látok ebben semmilyen megtárgyalnivalót. (C’est la vie.) Van akadémikus ismerősöm, aki kilencvenévesen is kitűnő meglátásokkal rendelkezik, és korai önkorlátozása is páratlan volt. Jermy Tiborról beszélek, aki ma 1917-es születési dátumával az MTA legidősebb tagja. A hozzá hasonló példaképeimet szeretném kímélni, de kikerülhetetlen számomra annak a helyzetnek a vázlatolása, amivel az akadémikusi tiszteletdíj ma, a környező országokat tekintve is „állva maradt” magyarországi tudományra, s a kutatói utánpótlásra nehezedik. Tisztában vagyok vele, hogy mint korábban, úgy most sem tudom elkerülni az egyéni érzékenységeket, kapok majd kurta-furcsa üzeneteket, hiszen e sorozat előző része után is történt velem ilyen. Meg kell azonban érteni, hogy a saját tapasztalataim adom közre, s ez a lehetőség mindenki számára adott.

Előre szeretném bocsátani, hogy az akadémikusi cím nem jár együtt új tudományos teljesítmény bemutatásával és annak megméretésével, ami meghaladná az MTA doktora cím szintjét. Míg az MTA doktori címhez nemzetközi értelemben új tudományos teljesítményt kell felmutatni, az akadémikusi cím ma még – jó esetben a termékeny múlt lezárásaként – a kapcsolati tőkén múlik. Még inkább teljesítménytől független a levelezőből rendes taggá való előrelépés. Mi különíti el ezt a két fokozat egymástól? Egy szarkasztikus szólásmondás szerint csupán 101 eFt/hó tiszteltdíj-különbözet.

Úgy látom, hogy a ma működő akadémiai minősítési és rangrendszer túlnyúlik az aktív kor élettani korlátain. Ez a határt nem ismerő dresszírozás (még ha a végén csak imitálják is) károsítja a személyiség eredetiségét és az autonóm döntésre való képességét. Úgy látom, hogy van az élettartamon áthúzódó dresszírozásnak olyan hatása, ami után a végére elbizonytalanodhatunk abban, hogy mire akartuk használni a pályafutásunkat. Ezzel a hazai akadémikusság túlhangsúlyossá vált intézménye aligha volt képes valaha is szembenézni. Az akadémikusság eléréséhez használt ajánlórendszer, majd szavazatgyűjtés vásári procedúrája későbbi elkötelezettségeket foglal magában, amiről bármelyik földjáró akadémikus mesélhet. Az is kétségtelen, hogy ezek az önálló döntésre képes akadémikusok idővel periferizálódnak, mert nem csatlakoznak a fősodorhoz. A dominánsak forráshiányos állapotban (ami a K+F-et jellemzi a rendszerváltás óta) elnyomni igyekeznek a náluk kevésbé fényes tudománymetriai mutatókat birtoklókat. Az esetek többségében győznek ezt követően a hívószavakat és szlogeneket ismétlő, könnyedén ígérő divattudományok, amelyek például az éhezés azonnali eltörlését ígérik, vagy a személyre szabott gyógyszereket már talán tegnapelőttre. Én a mai akadémikusság kapcsán inkább puritán teaházi estékre gondolnék, ahol diszkrét háttérzene szól, mintsem tudománypolitikai szónoklókra, akik másokat kiemelkedő nemzetközi teljesítmények felé kalauzolnak. Más a helyzet, ha távlatilag az akadémikusok átlagéletkorának drasztikus csökkentésére számíthatunk.

Az akadémikusi intézmény párosítása a magas tiszteletdíjjal a rendszerváltáskor jött létre, amikor az MTA vezetői legalább egy szűk rétegnek emelt életszínvonalat szerettek volna biztosítani. Sokkal szerencsésebb lett volna – mint a Széchenyi professzori ösztöndíj tett erre próbálkozást – az akadémikusi intézmény túlhangsúlyozása helyett olyan időszakokra szóló pályázati rendszer bevezetése, amely középidős korban támogatja azokat, akik ezért kiemelkedő tudományszervezési munkát képesek végezni. Ellenkező esetben, ahogy a 2013-a központi költségvetési törvény mutatja – nem rászorultak részére – az ország évi 2,3 Mrd forintot fordít adományi célokra. Hasonló összeget, mint az MTA által támogatott, szerteágazó szakmai célú, aktív kutatócsoportok finanszírozására. Egy akadémikus számára 6 éves levelező és 25 év rendes tagsággal számolva ~160 mFt extrajövedelem keletkezik. Ez fél Nobel-díjjal (~300 mFt egyszeri juttatás) azonos értékű, ami az átlagos hazai akadémikusi teljesítményt tekintve súlyosan eltúlzott. Igaz, esetről estre más mérleg készíthető. Mindez, a jelenlegi tendencia szerint, az akadémikusok negyvenéves korosztályának megjelenésével már a 240 mFt-os, fizetésen felüli jövedelmet is elérheti az életpálya alatt. Ezzel szemben áll a pályakezdő besorolás szerinti bérezése, amelyben az iskoláit kiemelkedő szorgalommal elvégző, a húszas éveinek közepén járó, családalapítás előtt álló tudományos segédmunkatársak ~100 eFt/hó kézhez vett, pótlékolt fizetéséből az albérlet és közüzemi díjak kifizetése mellett a nyelvtanulási költségek és vizsgailletékek is nehezen teljesíthetővé válnak. Akadémikusi tiszteletdíjakkal kapcsolatos kritikai soraimat tessék tehát erről a viszonyítási helyről (itt a közösen szemlélt műalkotásból leginkább a csizma talpa a legmegrázóbb élmény) nem megfeledkezve olvasni.

A tiszteletdíj mértékét látva azt gondolnánk, hogy ezen túlmenően valamennyi akadémikusunk mértéktartó. Egy rétegük azonban bizonyosan nem, ez derült ki a Széchenyi professzori ösztöndíj (SzPÖ) pályázataival kapcsolatban, amellyel a létrehozók célja éppen az volt, hogy a tudományos pályájának delén álló, csekély fizetésű, de nemzetközi szinten teljesítő középidősek fizetését felemelje a professzorok szintjére. A pályázati forma harmadik évében az Alkotmánybíróság diszkriminatívnak találta az ösztöndíjra vonatkozó 55 éves korhatárt, és tragikomikus módon megjelentek az akadémikusi rangú, egyébként is professzor „professzori ösztöndíjasok”. Ez a végét jelentette az SzPÖ rendszerének. Az akadémikusi korban esetenként megrendült értékítéletet jól példázta a Corvin-lánc esete, amelyet 2001-ben kiadtak, majd utána sokáig nem. Az egyik akadémikus díjazott akkor úgy gondolta, hogy a fiát nevezi meg a díjjal kapcsolatos kedvezményezettnek (értsd a szakma kiemelkedő reménységének), amellyel a pénz járt.

11. ábra: MTA osztályokhoz tartozó rendes és levelező akadémikusok átlagos életkora a 2013. májusi választás után

Az MTA akadémikusi adattárát kérdezve egyébként többen nem adtak meg születési dátumot (nem csak hölgyek), ezeket az adatokat az Országos Doktori Tanács adatbázisában találtam meg. Van abban valami egyedi, ahogyan itt valaki egyetemi végzés utáni képet helyez el. Az arcképcsarnok tehát közel sem naprakész állapotot mutat, inkább szól a szendergő önvizsgálatról. Nézzünk utána pár ténynek a magyar akadémikusi cím kapcsán. Az akadémikusok körét a levelező és rendes tagokon kívül a külső és tiszteleti tagok alkotják. Új levelező tagot viszont csak a hazai tagok választhatnak. A megválasztásnál kitétel, hogy a 70 évesnél fiatalabb hazai akadémikusok száma nem haladhatja meg a 200 főt, a hazai akadémikusok teljes száma pedig a 365 főt. Vajon miért kell 165 tagnak jóval a nyugdíjkorhatár fölött lennie? Tagválasztás háromévenként történik, a legutóbbi éppen 2013 májusában fejeződött be.

Az akadémia levelező tagjait a DSc (vagy azzal egyenértékű) fokozatot elértekből választják az akadémikusok. 2013-ban osztályonként 2-3-at (a tudományágankénti egyensúlytalanságot tehát semmi sem korrigálja), összesen 26-ot. A levelező tagokra ma a hatvanéves átlagos életkor a jellemző. Van közöttük 78 éves és van már 41 éves is; Kis L. László csillagász a legfiatalabb levelező akadémikus. Ritka, hogy két ciklus után valakiből nem lesz rendes tag. Ilyen kivétel Szalay A. Sándor fizikus (a Panta Rhei együttes valamikori tagja), aki 23 éve levelező tag. A 2010-es választás utáni 2013-as választáskor a levelező akadémikusok átlagéletkora 3 évvel csökkent. Az osztályok tehát törekednek a fiatalításra, ami természetes, hiszen a jelenlegi magas átlagéletkor egyszerűen nem alkalmas a tudományirányítói szerepre. Pontosabban a Földtudományok és Fizikai Tudományok Osztályainak erőteljes fiatalításával (53 éves átlagéletkor) szemben található a Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának levelező tagjai, ahol az átlagéletkor 66 év. Tehát munkaügyi szempontból már a levelező tag is nyugdíjas korú.

A 2013-as választások után az MTA rendes tagjának átlagéletkora 74 év. Az előző választási ciklushoz képest az akadémikusi átlagéletkor egy évet fiatalodott, vagyis a csökkenés nem számottevő. A legfiatalabb közülük Nusser Zoltán biológus, aki 45 éves. Valószínű tendencia a PhD korai megszerzése után a hazai átlagakadémikus lassú „fiatalodása”, hiszen a most választott levelezők között Kiss L. László 41 éves és Biró László fizikus is csak 43. Az egyes osztályok között jelentős különbséget találunk. Míg a filozófiai és történettudományi akadémikusok átlagosan a legkorosabbak (78 év), addig a hazai matematikus akadémikusok a „legfiatalabbak” (71 év).

Mi is a baj az akadémikusok átlagosan magas életkorával? Nos, munkaügyileg az, hogy a magyar akadémikus a törvények szerint akkor nyugdíj-közeli korú, amikor levelező taggá választják, tehát elvileg rendes tag sem lehetne soha, vagyis fizetésén felüli tiszteletdíja nem emelkedhetne a 354 eFt/hó-ról 455 eFt/hó-ra. Tessék e pillanatban felidézni a tudományos segédmunkatársak bértábla szerinti bérezését. A tiszteletdíjhoz az akadémikus halála esetén 5 éves ideiglenes özvegy/árvaellátás társul, ami az akadémikus 25%-os jutatását teszi ki (88-114 eFt/hó). Az özvegy/árva – akinek lehet a tudományhoz semmi köze nincs vagy lesz – tehát olyan mértékű díjban részesül (igaz csak öt évig), mint egy MTA doktori fokozatot elért kutató.

Mindezt gátolná az, ami a 1700/2012. (XII. 29.) Korm. határozatból következik, vagyis ha a munkahelyi vezetők szigorúan vennék a „…kormányzati szolgálati jogviszonyban álló azon személyek jogviszonyának megszüntetése vagy a megszüntetés kezdeményezése érdekében, akik a rájuk irányadó öregségi nyugdíjkorhatárt betöltötték és az öregségi teljes nyugdíjhoz szükséges szolgálati időt megszerezték” tartalmú, nem is kissé nehézkes passzust. Miként is lehet ez alól a kötelező nyugdíjazási kényszer alól kibújni, hiszen pillanatnyilag erre a közalkalmazotti munkaviszonyban lévőknek 62 év után már csak az illetékes miniszter továbbszolgálást támogató javaslata után, a Miniszterelnöki Hivatal engedélyével van lehetősége. Illetve kivételek azok, akik egyetemeken tanítanak. Számukra 70. évre kitolható a nyugdíjba lépés határa. Viszont az egyetemeken tanító akadémikusokon túl, az MTA kutatóhálózatában dolgozó akadémikusok miként maradhatnak munkaviszonyban? Gondolom számunkra is létezik méltányossági kiskapu. Hivatalosan a túlmunkájuk engedélyezése szükséges ahhoz, hogy elérjék munkaidőben azt az állapotot, amikor rendes taggá válnak. Egyébként éppen a 75-80 éves korban nyugdíjba kerülők nyugdíja kiemelkedő, ahogy Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság tájékoztat. A kiemelt nyugdíj tehát jelentős nagyságú akadémikusi tiszteletdíjjal párosul. Jókora paradoxon, hiszen valamikor az akadémikusi tiszteletdíjat egyféle „kárpótlásként” emelték ilyen magasra. Miként kérhető azonban az átlagosan 74 éves akadémikustól kiemelt szintű munka, hiszen azért a „biológiai óra” nincs igazán arra tekintettel, hogy egy zárt közösség milyen címmel ruház fel valakit. A feltörekvő vezetőkutatóknak későbbi ajánlóként, nagy szüksége lesz a munkahelyi falakon belüli akadémikusokra, hiszen másként hogyan lehetne majd megérkezni ebbe a különlegesen kedvezményezett körbe?

A Magyar Művészeti Akadémia tagjai ma még kevesebb juttatást vehetnek fel (150 eFt rendes tag és 100 eFt levelező tag) a 427/2012. (XII. 29.) Korm. rendelete értelmében. A nevezett összegnek 2022-re kell elérnie az MTA akadémikusainak tiszteletdíjszintjét.

A megválasztott levelező akadémikus székfoglalót tart, amelyen részt vesznek szerettei és barátai, és megtapsolják a sikeres pályafutását. Lesz még egy ilyen esemény, amikor majd a levelező az MTA rendes tagjává lép elő. A magyar akadémikus bizottságokban üldögél, ahol hallgat, vagy véleményt formál. Nem is véletlen talán, hogy az akadémikusok adatbázisában szervezeti tagságok és díjak vannak feltüntetve, és semmi az aktuális tudományos teljesítményről. Sőt, ha a tudományos adatbázisokban keresünk, akkor az 1940 előtt született akadémikusok tudományos teljesítményét ritkán találjuk. Igaz ez a Magyar Doktori Tanács adatbázisára is, amiről azt hihetnénk, hogy itt beláthatjuk az akadémikusi tiszteletdíj társadalmi hasznosságát, mert a kiemeltek a hazai doktori iskolákban vezető szerepet töltenek be. Nem egyértelmű, sőt elgondolkoztató az itt ellenőrizhető teljesítmény. Mire költ tehát az állam az akadémikusi tiszteletdíjjal?

Sokan és sokféleképpen kritizálták már eddig is a hazai akadémikusi rendszert. A kérdést érinteni is eretnekség. Mindezek ellenére azonban az MTA vezetése máig nem volt képes kidolgozni a kutatók teljesítménymérésének módját. A most érvényben lévőkre (impakt faktor, idézettség) mindannyian tudjuk, hogy erre alkalmatlanok. Az impakt faktor az újságra érvényes, ahol az írás megjelent, de nem a konkrét cikk értékmérője. Nem tesz különbséget a szerzők száma és sorrendje, az írás műfaja szerint. Nem tud kalkulálni a könyvekkel és könyvrészletekkel. Az idézettség mértéke tudományterületenként más és más. Divattudományok területén értelemszerűen magasabb. A teljesítményértékelésnek tehát tudományterületekre kellene vonatkoznia, de erre a hazai elemzők sohasem fordítottak kellő figyelmet, és mintha a jelenlegi bizonytalanság nagyon is megfelelő lenne a csekélyke forrást terelgető szubjektív döntésekhez. Így lehet akadémikus valaki olyan teljesítménnyel, amely az MTA doktora címhez is talán szerény, ha hasznosnak (itt használhatónak) találtatott a kiválasztott.

Nem lenne ez annyira kínos, csak hát az akadémikusi cím kiemelkedő tiszteletdíjjal jár együtt, amit a tudományra fordítandó közpénzből finanszírozunk, így az ellenérték felmutatását számon kérni csöppet sem illetlen. Az akadémikusi tiszteletdíj aránytalanná válásában a Horn-kormány idején Glatz Ferenc tett sokat, aki második megválasztását tette ezzel a húzással sikeressé. Aligha várható elnökjelölt, aki ezen változtatni mer majd, hiszen az akadémikus szavazókkal kellene szembeszegülnie. Mégis ez írásban vázolt a mai MTA legjelentősebb iránytévesztése, ugyanis a fiatal pályakezdők fizetése az akadémikusi fizetés plusz tiszteletdíjhoz képest irracionálisan alacsony. Nem kell tehát csodálkozni azon, hogy nemhogy a legtehetségesebbek, de az átlagosak is külföldre távoznak. Jól jön a fiatal, az ottani viszonyok szerint alacsony bér ellenére is igyekvő munkaerő. Idehaza ezzel is csak az ígéretek versenyeznek.

Jár nekik – mondják persze mások, és ez talán valamikor így is volt, hiszen a rendszerváltás előtt számtalan kisfizetésű kutató évtizedes dresszúra után jutott el ehhez a címhez, és biztosított az MTA ezen az úton számukra nyugalmas öregkort. Glatz Ferenc az MTA öregek otthonát is szorgalmazta és egyfajta ételhordós napközi rendszert is elképzelt. A rendszerváltás óta azonban a munkapiacon komoly változások történtek. A felsőszintű vezetők között az akadémikusok gyakoriak és a milliót meghaladó fizetés ezeken a helyeken sem ismeretlen.

Darvas Béla

A folytatás címe: Mi születik a romokon? – Bay Zoltán Intézetek (K+F+I pillanatképek: N^o11)

A teljes cikksorozat itt elérhető.