Harc Fokvárosban a megfizethető lakhatásért

Mindig azt mondtam, hogy kétféle ember utazik Fokvárosba. Van, akit lenyűgöznek a hegyek, a strandok és a végtelen borvidékek. És van, aki nem tudja magukat túltenni a városban a viskók és a paloták közt látott éles kontraszton, vagy a fekete lakók alacsony számán a belvárosi részekben.

Őszintén szólva nem nehéz észrevenni, hogy Fokváros csak kevesek számára az afrikai utópia. A város számos lakója számára még mindig kézzel fogható a szegregáció és a területi apartheid öröksége.

Három év után üzleti ügy miatt utaztam újra Fokvárosba, és úgy döntöttem, meghosszabbítom az utamat, hogy újból megismerhessem a várost, amely évekig az otthonom volt. Természetesen a volt évfolyamtársaimmal is találkoztam. A Woodstock Coopnál vacsoráztunk a barátaimmal, mely egy újabb olyan negyed, ahol a régi helyeket felváltották az új és divatos üzletek, míg a negyed déli részén elhagyatottan terülnek el az utcák. A barátaim – diplomások és szakemberek – arról meséltek, hogy Fokvárosban nem tudják a lakhatásukat finanszírozni. Néhányuk élt már Johannesburgban, Dél-Afrika hírhedt gazdasági fővárosában. Mások pedig Sandtonban vásároltak telket, mely Afrika leggazdagabb négyzetkilométereként ismert. És még ők sem engedhetik meg maguknak, hogy Fokvárosban éljenek?

A barátaim nem túloztak. Egy átlagos fokvárosinak az átlagos fizetés háromszorosát kell keresnie ahhoz, hogy lakást tudjon vásárolni a városban. És nem csak a telekárak a legmagasabbak Fokvárosban az országon belül, de 2016-ban Fokváros a világon a harmadik lett az éves árnövekedés szempontjából.

És az árak csak tovább emelkednek, legutóbb pedig egy 10 millió randos üzletet kötöttek egy Clifton és Camps Bay közti, partmenti terület eladásáról és felújításáról, amely sok lakó szerint az árak további növekedését eredményezheti.

A barátaimnak és sok más középosztálybeli fokvárosi lakosnak sikerült valamilyen módon boldogulnia ebben a rendszerben és túlélnie, azonban egyre több fokvárosi képtelen boldogulni, és vagy kitelepítve, vagy otthon nélkül találja magát.

Területet az embereknek, ne a profitnak

Woodstockban a Mountain Road végén egy transzparens lóg a Woodstock Közösségi Kórház egyik elhagyatott szárnyának ablakából, melyre nagy piros és fekete betűkkel az van írva, hogy „Foglaljuk vissza a várost” – annak a politikai mozgalomnak a neve, mely a megfizethető lakhatásért küzd. Az ott lakók a szárnyat Cissie Gool Háznak nevezték el egy apartheid–ellenes politikai aktivista után, akire gyakran csak Fokváros Jeanne d’Arcjaként hivatkoznak.

A Cissie Gool Házban hajléktalan családokkal és emberekkel találkoztam, akik a kórház első emeletét otthonukká alakították, a kórtermeket stúdióknak, az omladozó szobákat közösségi mosodáknak és konyháknak rendezték be, míg a tárgyalókat oktatási célokra használják. A folyosó falain pedig bátorításként az áll, hogy „Területet az embereknek, ne a profitnak”.

Az épület hátsó részében találkoztam Shaneeka Abdullah–val, aki épp teregetett. Miután túl sokszor panaszkodott az előző lakása lepusztult állapota miatt, őt és családját hirtelen kitette a főbérlő. A négyfős család három éjszakán át egy autóban aludt, mielőtt Abdullah felfedezte volna a „Foglaljuk vissza a várost” mozgalmat egy Facebook poszton keresztül. A mozgalom szállást hirdetett nemrég utcára került embereknek, és azoknak, akiknek nem sikerül megfizethető otthont találniuk.

Shaneeka azt mondta, hogy „kisírta a szemét”, mikor megtudta, hogy sikerült otthont találnia két lányának, a 11 éves Tanarának és a négy hónapos Almirának. Az átalakított szobájában állva magyarázta, hogyan választotta el a lakó-, és alvóhelyet. Az előbbiben egy gáztűzhely, egy kicsi hűtő és egy rögtönzött konyhaszekrény van, míg a hálószobában egy kétszemélyes matrac és egy komód található.

Abdullah lakhatási körülményei nem ideálisak, de eltökélt, hogy a Cissie Gool Házban maradjon addig, amíg a város nem biztosít számára otthont.

A dél-afrikai alkotmány szerint mindenkinek joga van megfelelő lakhatáshoz, és a kormánynak kötelessége olyan intézkedéseket tennie, melyek a rendelkezésre álló erőforrásokból azt elősegítik. Az a terület, amelyen a Woodstock Kórház található 10 éve üresen áll, és olyan területként lett kijelölve, ahol megfizethető a lakhatás. Azonban annak ellenére, hogy a tulajdonos, a tartomány, lépéseket tett ennek érdekében, benyújtott egy engedélykérelmet is arra vonatkozóan, hogy 100 millió rand értékű irodaházakat építsenek a területen. Részben a terület újrafelosztásának terve volt az, ami a Foglaljuk vissza a várost mozgalmat arra késztette, hogy elfoglalják a Woodstock Kórházat és a Helen Bowden Szanatóriumot, mely egy másik olyan terület, amely átmeneti és megfizethető lakhatásra van kijelölve. Ezek hatására a terület újrafelosztásáról szóló kérelmet visszavonták.

Számos lakhatásért küzdő aktivista nyomásgyakorlásának hatására a város kijelölt 11 területet, ahol szociális és átmeneti otthonokat építenek a belvárosban, ezeknek egyike a Woodstock Közösségi Kórház. Azonban ahhoz, hogy valaki jogosult legyen ezeket igénybe venni, regisztrálva kell, hogy legyen a nemzeti lakhatási adatbázisban.

„Túl öreg vagyok ahhoz, hogy az utcán aludjak”, mondta az 58 éves Jennifer Williams az ágyon ülve, ahol épp a szomszédjával, Ismail Rahimmal kártyázott. Jennifer városi nő, Woodstock és a közeli Salt River környékén nőtt fel, a nagyvárosi életen kívül mást nem ismer. Több, mint 30 éve vár lakásra. Jennifer egyike annak a nemzeti lakhatási adatbázisban szereplő 373 641 embernek, akik még mindig otthonra várnak. Ez a várólista a következő 15 évben várhatóan 650 000-re fog nőni.

Míg a családok még mindig arra várnak, hogy a város megfizethető lakhatást biztosítson, azokat, akiknek sürgősen segítségre van szükségük, olyan táborokba telepítik át, mint a Blikkiesdorp vagy a Wolwerivier, melyek 30 km-re vannak a várostól. Blikkiesdorp-ot 2008-ban hozták létre a 2010-es labdarúgó-világbajnokság előkészületeinek részeként, és magyarra fordítva „Konzervdoboz-várost” jelent. Ezek a telepek messze vannak a foglalkoztatási lehetőségeket kínáló városi központoktól, és a lakóknak nehézséget okoz a tömegközlekedés és az egészségügyi szolgáltatások elérése.

„Remélem, az új fejlesztések által lehetőséghez jutok én is,” mondta Jennifer, aki látta Woodstockot változásait az elmúlt 30 évben, de elfogadja, hogy néhány reform szükséges és hasznos volt. Megjegyezte például, hogy a bűncselekmények száma csökkenni kezdett, ahogy új boltok jelentek meg. Jennifer dacos arccal mondja, hogy „amíg a város otthont biztosít”, nem bánja a változásokat.

Az, hogy a város fog-e lakhatást biztosítani az olyan emberek számára, mint amilyen Jennifer is, kérdéses. A városvezetésnek az apartheid óta rengeteg lehetősége lett volna az inkluzív városfejlesztést elősegítő rendelkezések meghozatalára, mint például a lakásbérleti díjak plafonjának megszabása, vagy az inkluzív városfelosztás. Talán az olyan mozgalmak, mint a Foglajuk vissza a várost, hatékonyak lesznek a dzsentrifikációval szemben, és végül nem csak a tehetősebbek, hanem mindenki számára elérhető lakhatás és fejlődés lesz tapasztalható.

---

 

A szerző, Nyasha Kadandara zimbabwei származású újságíró és díjnyertes dokumentumfilm-készítő. A bejegyzést a Global Voices Online magyar oldaláról vettük át. Fordító: Wolford Zsófi. A bejegyzésre a Creative Commons 3.0 licenc vonatkozik.