A külföldön tanuló egyetemistákat is megfigyelte a magyar állambiztonság

Mindannyiunknak van legalább van egy rokona vagy ismerőse, aki a jobb élet reményében vagy épp politikai okokból külföldre költözött. Nem volt ez másként az elmúlt 100 évben sem: egy nemrég megjelent tanulmánykötet az 1990 előtti emigránsok sorsát mutatja be Svájctól Amerikáig.

Az emigráció, a kivándorlás állandó téma. Mindenkinek van családtagja, rokona, barátja, aki az utóbbi évtizedekben távozott külföldre – többnyire gazdasági okokból –, de számos olyan emberről is tudunk, aki egyszerűen a társadalmi-politikai viszonyok, a közélet állapota miatt vette a kalapját vagy kendőjét. És ugyebár mindenkinek van-volt egy gazdag nagybácsija (vagy a szüleinek), aki jó száz éve került Amerikába vagy épp Ausztráliába – a történetekben benne van a zsidók, németek, szlovákok és mások deportálása, kitelepítése vagy félelemből történt önkéntes elvándorlása is.

Egy új tanulmánykötet most az 1990 előtti időkre tekint vissza, és mi más is derülne ki belőle: semmi új nincs a nap alatt, már ami a problémákat illeti. A magyarok csőstől távoznak, bár persze visszatérők is akadnak, és a kormányzatok részéről is mindig történnek kísérletek a visszacsábításukra – elég siralmas módon, s így eredménnyel. Persze, a regnáló hatalom (a mai is) valahol meg örül annak, hogy a nyugati magyarok hazaküldik a rokonoknak a dollárokat, eurókat és egyéb valutákat, vagy a kint megkeresett pénzből itthon ingatlant vesznek és befektetnek, s ezzel a gazdaság nem is jelentéktelen részét pörgetik.

Heil Kristóf Mihály (szerk.): Szemelvények a magyar emigráció történetéből
Gondolat Kiadó – RETÖRKI, 2024
198 oldal, 5500 Ft

De rögtön az első tanulmányból (Pálvölgyi András: Az amerikai magyarok visszavándorlásának kérdése) kiderül, hogy visszavándorlási vágy és patriotizmus ide, hazai kormányzati szándék oda, az adott korban a befogadó állam érdeke is az (volt), hogy a munkaképes migránsok az USA (vagy manapság az EU) tagállamainak szekerét tolják. De Budapest az első világháború után se volt éppen érdekelt a paraszti származásúak nagyszámú visszavándorlásában a földkérdés megoldatlansága miatt (márpedig a hazatérők leginkább földet vettek volna).

A tanulmánykötet, ahogy címében is jelzi, nem teljességében mutatja be a 20. századi magyar politikai és nem politikai emigráció történetét. Így Kovács-Szépvölgyi Enikőtől olvashatunk a magyar állam szerepéről az első világháborút követő gyermeküdültetésről, azaz a gyermekvonat-akcióról, ami egyszerre szólt a magyar nyomorról és a befogadó nyugati államok szolidaritásáról, humanizmusáról – később számos gyerek kinn is telepedett le, például Belgiumban.

A műszaki értelmiségiek kivándorlásáról szólnak Rapali Vivien Regina „széljegyzetei” az 1927-1941 közötti Smith-ösztöndíjasokról, de itt nem csak az USA agyelszívó szándékairól volt szó, hanem a honi értelmiségi pályák lezártságáról, a gazdasági válságról is – így lett például a televíziózás atyja Babits Viktor az USA-ban, és nem itthon, bár ez itt aligha lett volna megvalósítható. És az (ösztöndíj)politika folytatódott, és most itt direkt nem fogunk párhuzamokat vonogatni a mai szituációval, a tudományos kutatók és a képzés helyzetével.

De akad tanulmány az emigráció politikai szerveződéseiről is, így Nyári Gábor tollából a Magyar Szabadság Mozgalomról, ami 1945-től működött, de nem épp sikeresen, illetve Soós Viktor Attilától a Magyar Nemzeti Bizottmányról. Ezektől „életközelibbek” azok az eset- avagy országtanulmányok, amelyek a svájci (Heil Kristóf István), az Egyesült Királyságbeli (M. Madarász Anita) és az olaszországi (Andreides Gábor) magyar emigrációról szólnak. Mivel itt több hullámról van szó (és rengeteg más aspektusról), ezeket lehetetlen itt összefoglalni, legfeljebb kiemelni néhány érdekességet.

Így például azt, hogy Svájc igen gyorsan reagált ’56-ban, ám a migránsok 10 százaléka már 57-ben visszatért. Az pedig csak mítosz, hogy oda (is) a magasan képzettek érkeztek (harmaduk eleve eltartott volt, és a keresőknek csak a 25%-a végzett szellemi munkát – a nyelvi nehézségek pedig még náluk is megjelentek). De 1956 kapcsán itt említődik meg az a fontos különbség, hogy ez a migránshullám sokkal jobb fogadtatásban részesült, mint az 1945-ösök, akiket „németbarát fasisztának” bélyegeztek – hát, sok esetben aligha véletlenül. Persze, akkor Európa tetszhalott volt inkább, 1956 után viszont szükség volt a munkaerőre és a tudásra is.

De hogy a helyzet mindenütt bonyolult volt, jól szemlélteti, hogy a szuezi válság árnyékában milyen lehetőségei voltak a magyar emigrációnak a briteknél, ahogy a szerző rögtön pár szóban összefoglalja: „Álom és realitás, illúzió és valóság, bűntudat és jóvátétel, remény és csalódás.”

Akadtak, akik kultúrsokkot kaptak a koszos angol vonatoktól, a Budapesthez képest lepattant Liverpooltól,

a britek viszont az ő viselkedésükkel voltak elégedetlenek, s feszültségek támadtak a helyiekkel – de a legtöbb ország esetében a kettősség volt érzékelhető a kiábrándultság és a harag, a lelkes fogadtatás és a hála között.

Az akkor még igen szegény Olaszországba – mely az ottani kommunista pártot kivéve erkölcsi kérdésnek tekintette a befogadást – érkező 3545 főből pedig csak kétszázan maradtak (főleg, hogy a neves egyetemeken tanuljanak tovább), a többiek mentek tovább az óceánon túlra a régi, a bevált minta avagy hagyomány szerint. Mindeközben a magyar állambiztonság már megfigyelte az Olaszországban maradó egyetemistákat is. Szekér Nóra ír külön a tudományos emigráció és a magyar állambiztonság „kapcsolatáról”. Bár a Teller Edéről írottak már nem sok újat mondanak, a Gábor Dénesről szóló rész már sokkal inkább, legalábbis nekem.

Végül két tanulmányt olvashatunk az emigráció kulturális tevékenységéről. Így Semsei András Püski Sándor USA-beli könyvkiadójáról ír, aki itthon már 1938-tól könyveket adott ki, antiszemitákat is, de 1944-ben az ellenállás szervezésében is részt vett. Enyhén szólva regényes életútja lett, kiadója 1950-es államosítása után csak keramikusként dolgozhatott. 1962-ben államellenes szervezkedés miatt tartóztatták le, de 1970-től a kultúrfejesek közbenjárására kiengedték. Kinn aztán többek közt a határon túli, főleg erdélyi íróknak is körutakat szervezett, és –legalábbis a szerző szerint– már nyitottan, előítélet-mentesen folytatta a könyvkiadást és -terjesztést, együttműködve a párizsi Magyar Füzetekkel is. A rendszerváltás után, hazatérve aztán ismét csavart egyet életútján, de ezt már a tanulmány sem tárgyalja.

A kötet utolsó munkájában pedig Nagymihály Zoltán a Látóhatár és az Új Látóhatár 1950 és 1962 közötti történetéről ír, amelyet ifjú parasztpárti emigránsok alapítottak. Hogy jó magyar (emigráns)szokás szerint 1956-tól a szerkesztőség kettéváljon, és az újak a forradalom alapeszményének számító harmadik út gondolatát vallják, illetve a lap(ok) a szélesebb magyar emigránsközösséget célozták meg. Egyszerre nem akartak „a dollár szolgálatába” állni, de átokkal sem sújtani a Nyugatot, hiszen tudták, hogy az USA és a Nyugat nélkül nem lehet megvalósítani a szovjetellenes harmadik utat. Mindezen esetek persze továbbgondolásra vagy akár kutatásra is sarkalhatják az eszmetörténet iránt érdeklődőket.

Szerbhorváth György

Címlapkép: Átlátszó-montázs