Cinikus ürügyekkel zárták gettókba a vidéki zsidókat, hogy ellophassák mindenüket

A magyarországi holokauszt történetének még mindig vannak vakvoltjai. Ez nem a történészek lustasága miatt van, számos történészvita zajlott le, akár igen éles hangnemben is. Tudásunk hiányosságának egyszerűen az az egyik oka, hogy alig akad már túlélő, szemtanú (vagy akár bűnrészes és tettes), amíg pedig akadt, sokuk inkább feledte saját történetét, máshol kezdett új életet. Végső István kötete a szakirodalom alapján összegzi, miért és milyen módon kerültek 1944-ben a vidéki zsidók előbb gyűjtőhelyekre és gettókba, majd onnan munka- és megsemmisítő táborokba.

Persze dokumentumokat is csőstül semmisítettek meg az érintett felelősök, és többnyire a helyi emlékezetből is eltűntek a történetek – nem is véletlenül. Így elsősorban a vidéki településekre vonatkozó történetekről tudunk keveset a fentebbi okokból, de szerencsére (ha ezt a szót egyáltalán meg lehet említeni ebben a vonatkozásban) az utóbbi évtizedekben az oral history révén is sok vidéki, akár falusi történet marad ránk, vagy jelenik meg akár az irodalomban – lásd például Závada Pál Egy piaci nap vagy Borbély Szilárd Nincstelenek című regényeit, és ez csak kettő a sok közül.

Vagyis szó sincs már tabutörésről. És mégis, még sok mindent nem tudunk. Ezért is fontos a fiatalabb történészgenerációhoz tartozó Végső István munkája, aki a szakirodalom révén tekint vissza, s összegzi, miért és milyen módon kerültek 1944-ben a vidéki zsidók előbb gyűjtőhelyekre és gettókba, ahonnan a túlnyomó többségüket aztán a magyar közigazgatás, a csendőrség, de akár a helyiek segítségével vagonírozták be, majd deportálták a munka- és megsemmisítő táborokba.

Végső István: Gettóélet ’44. – A magyar gettósítás története
Jaffa Kiadó, 2025
272 oldal, 4999 Ft

A könyv tükröt is tart elénk, még akkor is, ha valamennyire ismerjük akár saját településünk ide vonatkozó történetét (jómagam is írtam a szülőfalumban 1941-ben lezajlott zsidó pogromról, viszont a kishegyesi zsidók elhurcolásáról kb. semmit sem tudunk). De valójában mindig az derül ki, hogy én is, hát még a többségi társadalom milyen keveset tudhat arról, mi történt 1944-ben a saját településén.

Természetesen Végső István sem tudhatja az összes vidéki gyűjtőhely és gettó történetét megírni – valójában sokról nem is tudunk, mert a helyiek sem emlékeztek meg róla még időben –, hanem mélyfúrásokat végzett Bácsalmáson, Bonyhádon, Gyulán, Kiskőrösön, Ózdon, Sopronban és Szekszárdon, de emellett nagyon sok más település is szóba kerül a kötetben.

A szerző először is szakszerűen végigtekint a korabeli magyarországi politikum, a kormányzat szándékain, a minisztériumok és egyéb szervek intézkedésein, az egyházak hozzáállásán, az országban uralkodó, hiszterizált és háborús hangulaton. Továbbá szól a törvényi háttérről, az országos és helyi, gyakran még az „alapot” is túlteljesítő rendelkezésekről, tehát arról, hogy általában

miként zajlott a zsidók vagyon- és jogfosztása, majd elhurcolása szülő- és lakóhelyükről.

Ezután végigtekinti a fenti településeken történteket – már amennyire ezt még meg lehet tenni, mert számos módszertani kihívással kellett szembesülnie.

Szívszorító, fájdalmas történetek százai említődnek meg, és noha a szerző számos helyen igyekszik felmutatni azt, hogy azért legalább néhány helyen igyekeztek a helyiek segíteni (élelemmel főleg), vagy az egyházi személyek próbálták legalább az áttért embereket menteni (többnyire eredménytelenül), az összmagyarság (s főleg a nagymagyarok, akiket teljesen elkapott az antiszemitizmus, a faji felsőbbrendűség érzete) bizonyítványa 1944-ben egy hatalmas egyes, egy nagy bukás lett.

És sajnos még ma is látjuk, milyen (kvázi) nagy, magas funkcióban lévő emberek, értelmiségiek, történészek, médiamunkások próbálják tisztára mosni a múltat. Ma már persze nem a sajátjukét, mert elmúlt azóta 80 év, de azért – például – a zsidók vagyonát kiigénylő vagy éppenséggel a zsidók elhurcolásában, kiirtásában részt vevő édesapjukét igen.

A magyarság jelentős része nagyon nem tud mit kezdeni az ősök felelősségével, tetteivel, már ha egyáltalán tisztában van azzal, mi történt akár a saját házában, utcájában, településén, családjában. Bizonyára akadnak majd szaktörténészek, akik kritikával illetik a könyvet (a szokásos minimum, hogy bezzeg erről vagy arról nem írt, meg nem nézett utána ennek meg annak), de ez lenne a legnagyobb baj. Most fontosabb, hogy a gettósításról is akad egy új, összefoglaló jellegű könyv, amely szakmunka, de elolvasásához nem kell különösebb előtanulmány, mert a kötet közérthető stílusban íródott.

Ahogy a szerző többször utal rá, néhányan – volt csendőr, polgármester, pap vagy egyszerű polgár, szomszéd – segítettek a zsidóknak, de a számuk elenyésző volt azokhoz képest, ahányan kegyetlenkedtek velük. Körülbelül 600 ezerre teszik az elhunytak számát: először összeszedték, majd gyűjtőtáborokba telepítették őket borzalmas körülmények közé, ahol például a különösen megalázó és brutális testüregi motozásnak vetették őket alá.

A magyar lakosság nagy része részt vett a munkaszolgálatosok lemészárlásában, az idősek, betegek és gyerekek, illetve mindenki más megalázásában, kifosztásában, majd megölésében is. Hogy aztán amit lehessen, a németekre kenjenek, vagy éppen a zsidókra, azzal a mesével, hogy

mivel mindnyájan kommunisták és nemzetárulók is, az ő érdekük, hogy a biztonságosnak és élhetőnek mondható munka- és haláltáborokba szállítsák őket.

Azt tudjuk, hogy a zsidó vagyont vitte vagy kiigényelte, aki érte. A gettósító hatóságok pedig egymást túllicitálva (mint Sopronban Rupprecht főispán és Kamenszky polgármester) igyekeztek megfelelni a zsidótlanítás előírásainak. Ahogy mondani szokás, mindenki lehajolt minden egyes pengőért, és a gettósítás költségeit is magukkal a zsidókkal fizettették ki.

A cinizmus minden szinten ott volt tehát, a táborokban például pénzverdének hívták azt a módszert, amikor a tehetőseket, vagy akit annak néztek, addig verték a csendőrök, amíg be nem vallották, hogy hová rejtették el az értékeiket. Amiktől talán már korában megszabadították őket. Szintén a cinizmus netovábbja, hogy a gettókból munkásokat igényeltek a kisparasztoktól kezdve a gyárakig, aztán pedig élcelődtek azokon, akik kapálásra jelentkeztek, hogy így jussanak ki a gettóból.

De egy recenzió határait túllépi, hogy részletesebben ismertessük az „érdekesebb”, azaz a legszörnyűbb eseteket. A szerző szól a kötetben a zsidó tanácsok szerepéről, az ellentmondásokat is áttekintve, mivel ez a téma még ma is megosztja a kutatókat. Sőt, a szerző szerint a vidéki zsidó tanácsok ügye még mindig tabusított, és

„csak néhány éve kezd újra napfényre kerülni”, hogy mi történt.

A kötet legizgalmasabb fejezetei ezután következnek: például, hogy hogyan emlékeztek vissza egyesek a gettóéletre, ti. hogy nem is voltak olyan szörnyűek a gettók. (Hát persze, ahhoz képest, ami azután jött, itt még nagyobb esély volt a túlélésre.) Majd szól arról, a keresztények hogyan segítettek rajtuk, már ha lehetett. Előkerül az öngyilkosságok témája, ami Végső szerint egy „adatokkal kevéssé alátámasztott, inkább visszatérő klisé”.

És sorolhatnánk a témákat: az élelmezését, a csillagos házakét, vagy a gettó a gettó kérdését, ti. hogy a zsidó tanácsok, akik meghatározták, ki melyik házba-lakásba költözhet, olykor szegregálták egymástól a gazdagokat és a szegényeket, utóbbiak egy része pedig egyenesen a tehetősebbeket okolta a gettósításért, a sorsukért. Aztán olvashatunk a konvertiták gettóbéli helyzetéről, vagy az „őskeresztényekéről”, akik nem akarták a lakásukat elhagyni a már kijelölt gettó területéről. Aztán a szökésekről, arról, ki tekinthető hősnek, illetve kikről születtek akár méltatlan legendák, továbbá a kiürített gettók kifosztásáról is.

Az utolsó nagyobb egység pedig a felelősségre vonásokat tekinti át. Itt is akadnak mítoszok, onnan kezdve, hogy kevés embert ítéltek el a későbbiekben, ha meg igen, büntetésük gyakran elenyésző mértékű volt (bár több vezető politikust stb. felakasztottak). A szerző szerint a vizsgált helységekben döntő mértékben a Volksbund- és nyilaskeresztes tagokat vonták felelősségre. Akadtak kárörvendők, fenyegetődzők és feljelentők is, és az, ahogyan mindez lefolyt, valahol szintén arra utal, hogy a magyar társadalom egy jó része ebben sem jeleskedett emberileg.

Szerbhorváth György

Címlapkép: Kőszeg vasútállomás, 1944. június 18., zsidók átszállítása a Schey Fülöp utcai gettóból a szombathelyi gettóba, ahonnan 1944. július 4-én Auschwitzba deportálták a foglyokat (fotó: Fortepan/212430)