A keretlegények iszonyatos bűnei és megdöbbentő magyarázatai

Zabarba ejtő és elgondolkodtató történetek tucatjai vonulnak fel a fiatal történész, Veszprémy László Bernát új könyvében. Egy szörnyű kor iszonyatos bűntettei és az elkövetők elítélésének/felmentésének eljárásai sorjáznak bő 300 oldalon. A kötet már ezért sem könnyű olvasmány a részletességen és az adatgazdagságon túl – könnyen el is veszünk a tények és feltételezések között. 

A mindössze 31 éves szerzőnek, ha jól látom, ez már a hatodik önálló kötete, az előzőek is a Horthy-rendszerhez, a holokauszthoz, a magyar közigazgatás szerepéhez vagy a kápókhoz kötődnek. Hovatovább az ifjú történész a médiában is igen exponált, volt már a neokohn.hu főszerkesztő-helyettese, ma a Mandiner munkatársa és az MCC Corvinák főszerkesztője.

81%

Év végéig még

19 101 233 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Bámulatos kormányközeli karrier, de olykor félre illik és kell is tennünk politikai előítéleteinket, és magára a műre koncentrálni. Ehhez jó ajánlólevél lehet, hogy Veszprémy az Amszterdami Egyetem holokauszt- és népirtáskutató szakán szerzett mesterfokozatot, s volt már a Milton Friedman Egyetem Magyar Zsidó Történeti Intézetének kutatója is – egyebek mellett.

Talán generációjának egyik, ha nem a legtermékenyebb szerzőjének is szentelődik egyszer majd egy monográfia. S érdemes lesz követni, hogyan alakul valakinek a pályája, aki az Orbán-rezsim 2010-es létrejöttekor még erősen kamasz volt, aztán fölült a kormányzati kisvasútra, ami ki tudja, hova szállítja még el életében. 

De igyekezzünk értéksemlegeseknek lenni, hisz a kötet minőségére garancia lehet, hogy a Jaffa Kiadó sorozatszerkesztője Ablonczy Balázs és Müller Rolf. A téma pedig felettébb kényes, hiszen háborús bűnökről van szó, még ha a II. világháborúnak, a holokausztnak ma már alig is van át- és túlélője, hiteles tanúja.

Noha ma már nagyon is „egyszerűnek” tűnik, legalábbis értelmes embereknek, hogy a holokausztért kik a főbűnösök – a náci rezsim és az SS –, bonyolultabb a csatlós államok, a kollaboráns szereplők megítélése. Különösen az úgynevezett egyszerű embereké, akik úgymond „csak” belekényszerültek vagy belekeveredtek akaratukon kívül a történésekbe, illetve „csak” parancsot teljesítettek, amikor verték, kínozták, vagy hidegvérrel legyilkolták a zsidókat – ez esetben a magyar munkaszolgálatosokat (közkeletű rövidítéssel a muszosokat). 

Noha minden szerző azzal igazolja témaválasztását, hogy azt még nem dolgozták fel teljeskörűen vagy monográfiában, ezért hiánypótló az alkotás. Azt azonban Veszprémy sem tagadja, hogy témájáról már írtak sokat, ezért egy csavarral a II. világháború utáni népbírósági perek anyagaira épít, azaz egyéni történeteken keresztül vizsgálja a keretlegények szerepét, bűnösségét vagy éppen a felmentések során megjelenő argumentációt. A helyzetet bonyolítja, hogy az 1945 után született ilyen vagy olyan ítéleteket gyakran már politikailag motivált bíróságok hozták meg. 

Veszprémy László Bernát: Piszkos munka – A munkaszolgálat és a keretlegények történetei a népbíróságon
Jaffa Kiadó, 2024
355 oldal, 4999 Ft 

Veszprémy összegzett adatai szerint a II. világháború alatt mintegy 150 ezer munkaszolgálatos szolgált a Magyar Hadseregben, akiknek kb. harmada veszett oda. Döntő többségük, mintegy 40 százalékuk pedig egyetlen hónap alatt, 1943 januárjában, tehát a Don-kanyarban halt meg. Illetve a visszavonuláskor, de egy részük aztán már a szovjet fogságban. (Minthogy igen gyakran nincsenek vagy hiányosak a dokumentumok, a számok sosem lesznek pontosak.) 

A népbíróságokat 1950 tavaszán számolták fel, addig 59 ezer ügyet vizsgáltak meg. 27 ezer ítélet volt elmarasztaló, a 477 halálos ítéletből pedig 189-et hajtottak végre. A keretlegények perének száma azonban máig nincs pontosan összesítve: egy adat 500 ilyen pert tárt fel, Veszprémy pedig 400 büntetőeljárás alá vont személy történetét tudta megvizsgálni. A 30 ezer keretlegénynek pedig csupán 1 (egy!) százaléka állt bíróság elé – és nem is mindet ítélték el. (A további számokat lásd a kötetben az elítéltekről, a század- és egyéb parancsnokokról, illetve a keretlegényekről.) 

A szerző öt nagy fejezetben tárgyalja a kérdést. Az elsőben – Önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra? címűben – egyes esetek kapcsán azt is vizsgálja, milyen magyarázatok születtek a háborús erőszakra. Nem csoda – olvasni mégsem olvassuk jó érzéssel –, hogy az eljárás során a megvádolt sor- vagy tartalékos katonák és a felettesek összevissza hivatkoztak sok mindenre, csak hogy mentsék a bőrüket: tipikusan arra, hogy

csak parancsot teljesítettek, amúgy sem voltak ott, vagy ha talán igen, ők mást úgysem tehettek, hiszen ha nem végzik ki a muszosokat, őket lövik le.

Veszprémy igen aprólékosan néz utána a szolgálati parancsnak, amit persze szintén összevissza értelmeztek az érintettek. De hivatkoztak sanyarú otthoni és kinti sorsukra; és ha beismerték tetteiket, azokat relativizálni próbálták. Akár azzal, hogy ők amúgy rendes baloldali emberek, sosem voltak antiszemiták, és ha a front tájékán ütöttek is meg zsidót, utóbb aztán zsidókat mentettek. Különben is, a zsidók maguktól is megfagytak vagy éhen haltak volna, meg betegek voltak.

Ezt az őrült szituációt fokozták aztán maguk a népbírósági ítéletek, mert a könyvben felhozott példák alapján nem látható konzekvencia az ítélethozatalnál. Az egyik ügyész így vádolt és érvelt, a másik amúgy, az egyik bíró erre vagy arra hivatkozva ítélkezett (mentett fel akár valakit bűnössége nyilvánvalósága ellenére, vagy enyhített az ítéleten).

A második nagy fejezetbe – Zuhogott az egeken a hant – a sorozatgyilkosságok és tömeggyilkosságok példái kerültek be. Amikor az 1945 utáni esetekről beszélünk, Veszprémy itt sem igen tud mást bemutatni, mint a káoszt, úgy a vádlottak, mint a népbíróságok részéről. Az egyik ilyen döbbenetes eset a dorosicsi kórháztűz, amikor 400 muszosra gyújtották rá a lezárt tífuszkórházat, a menekülőket pedig lelőtték. De az elkövetőknek itt is akadtak „érveik” arra, mit tettek és miért nem tehettek mást. Megdöbbentő újra és újra szembesülni az elkövetők ilyen „magyarázataival” és „indokaival”, a saját bűneiket kisebbíteni próbáló „logikával”. 

AVáratlan elkövetők? című fejezetben néhány roma kerethonvéd és „kollaboráns”, azaz zsidó munkaszolgálatos ügyéről esik szó. Persze önmagában bizarr, amikor egy áldozat maga válik bűnelkövetővé, ahogyan az is, hogy az 1945 utáni magyar társadalom, illetve a sajtó – nem ritkán a baloldali – azt emelte ki, hogy a keretlegény roma; a cigány-bűnözés terminus, pontosabban

az arra való utalgatás, hogy egy cigány eleve bűnöző hajlamú, már akkor is közkedvelt volt egyes körökben.

A következő, Hazug volt a rossz, mert azt hitte, hogy ő jó című fejezet tovább megy a koncepciós perek tárgyalásában, különös tekintettel a hamis vallomásokra. A szerző, azt hiszem, kellőképpen tárgyilagos a korabeli (kikényszerített?) vallomások, a vádbeszédek és az ítéletek mérlegelésekor, a felhozott témák többnyire arra utalnak, hogy ma már kellő kétellyel vizsgálhatók a peranyagok, mert sok minden hihetetlen és életszerűtlen. Egyes esetek, illetve a szereplők szerepe olykor teljesen világos, máskor viszont kibogozhatatlan, hogy az illető tényleg mentálisan beteg volt-e már eleve, s nem a fronton hibbant meg, vagy cselekedett az alkohol hatására, vagy csak saját magát mentette, amikor a muszostól elvette az utolsó szelet kenyeret. 

A köteten különben is a megértés szándéka vonul végig – nekem néha úgy tűnt, talán túlságosan is, bár Veszprémy sehol sem mentegeti az elkövetőket. Így már az első fejezetben  a nemzetközi szakirodalom alapján tekinti át a lehetséges válaszokat arra a kérdésre, hogy mi állhat a brutális cselekedetek mögött. Szó esik az ösztöntől kezdve a PTSD-n át a társadalom erőszakos mivoltáig vagy az antiszemitizmusig sok mindenről. Itt, a pszichológia terén mintha kissé messze merészkedett volna a szerző, de a töprengéshez mégis kellő alapot ad.

Csak hát kérdés: egy brutális elkövető azért lesz-e az, ami, mert nehéz gyerekkora volt, csak két osztályt végzett, őt is vert mindenki, ahogy aztán ő is ütött mindenkit szűkebb családjában és tágabb környezetében. És tényleg akadtak, akik élvezték a muszosok kínzását? Mások az izgalmat keresték? Tényleg fajgyűlölők voltak? (Állítólag a keretlegények közt amúgy több volt a baloldali érzelmű, mint a szélsőjobboldali vagy a nyilas – bár az adatok erre vonatkozólag nem igazán meggyőzőek.) Szóval, akad ezernyi kérdés. 

Például a kötet utolsó sorai kapcsán is, amiben a szerző a hadseregparancsnok Jány Gusztáv elleni pert és ítéletet elemzi, megállapítva, hogy Jányt „is egyértelműen koncepciós elemeket tartalmazó perben, részben hamisított bizonyítékokkal ítélték halálra. S végül azt sem láttuk igazoltnak, hogy Jány utasítást adott volna a munkaszolgálatosok tizedelésére.” Ám én meg úgy vélem, ha az utóbbi értékítélet pontos is, ide kellett volna biggyeszteni, hogy Jány azért mégiscsak egy velejéig romlott rezsim oszlopos tagjaként küldte katonáit és muszosait is a halálba.

Ha akarta ezt, ha nem, és későbbi, 1993-as rehabilitálása ellenére is nehéz elhinni, hogy háborús bűnökhöz neki se közelről, se távolról köze ne lett volna. Avagy Karl Jaspers nyomán el lehetett volna Jány kapcsán is meditálni azon, mit jelenthet a bűn szövevényes szerkezete, tudniillik, hogy megkülönböztethető a büntetőjogi értelemben vett bűn, a politikai bűn, a morális bűn, valamint a metafizikai bűn. 

Mindazonáltal Veszprémy könyve nem tűnik szerecsenmosdatásnak, csak a megértés vezérelte, olykor talán túlságosan. A tényekről pedig szóljon a vita a szaktörténészekkel. 

Szerbhorváth György 

Címlapkép: Munkaszolgálatosok 1941-ben Erdélyben (fotó: Fortepan)