Már túl vagyunk a június 4-i Nemzeti Összetartozás Napján, vagyis az újabb adag trianonozáson és a június 9-i választáson is, amelynek kampánya során Orbánék csapjából egész nap a háborúval való riogatás folyt. Viszont még zajlik az orosz agresszió Ukrajna ellen, az izraeli hadsereg pedig brutális módon, a civileket sem óvva próbál leszámolni a Hamásszal. Most tehát éppen jól jön a Frivaldszky János kötetének címében feltett kérdés általánosítva: kit terhel a felelősség a háborúért?
Persze egy első világháborúról szóló könyvért legfeljebb a téma után mániákusan érdeklődők futnak még, hiszen a százéves évforduló (1914-1918) kapcsán az utóbbi években a témát csontig rágták a történészek. Frivaldszky könyvét viszont érdemes elolvasni, mert kiderül belőle, hogyan készítenek elő ideológiailag egy államot és az ország népét arra, hogy a katonák – eleinte boldogan, önként és dalolva – a vágóhídra menjenek.
A kötetcímben feltett, konkrét kérdésről sincsenek már mérvadó viták: a magyar ultranacionalisták szerint persze az oroszok és a szerbek voltak a hibásak. Bár az új nagy magyar-orosz és magyar-szerb barátság miatt vélhetően nagy ma a konfúzió a (szélső)jobboldali fejekben e témakörben is. Mondjuk, többnyire számukra az 1956-os forradalom leverése is ma már inkább az ukránok számlájára írható, nem az oroszokéra.
Tehát a legáltalánosabban, röviden a „ki a felelős” kérdése esetében egyszerű a válasz a Nagy Háború kapcsán: az egymást közt házasodó, ergo agyilag meggyengült császárok, cárok, azaz akik egymás rokonai voltak, a háborúzni akaró tábornokok. Viszont alapjáraton Ferenc Jóska meg Vilmos császár hajszolta bele magát, illetve egymást a háborúba. És ha Trianon túlzás is, mégis az Osztrák-Magyar Monarchia és a német birodalom robbantotta ki az I. világháborút, nem Belgrád.
Frivaldszky János: Kit terhel a felelősség az első világháborúért? – Politikusok, diplomaták és keresztény véleményformálók narratívái
Gondolat Kiadó, 2024
406 oldal, 7500 Ft
Az egyébként leginkább természetjoggal, jogfilozófiával foglalkozó Frivaldszky János, a Pázmány Péter Tudományegyetem jogbölcseleti tanszékének vezetője azonban jóval tovább megy, ráadásul egy igen vaskos, tömény kötetben. Jómagam meg sem tudom ítélni, hogy történelemtudományosan mennyi újat hoz, de valójában inkább az a lényeg, ahogyan úgy általában merülnek fel a kérdések egy háború kirobbantása felelősségéről.
Arról, hogyan készítenek elő ideológiailag, politikailag, vallásilag egy államot, az ország népét és akár az éljenző, a frontra induló vonatokat virággal búcsúzó asszonyokat arra, hogy a katonák – az első világháborúban legalábbis első körben boldogan, önként és dalolva – a vágóhídra menjenek.
Ahhoz képest, ahogyan ma az Orbán-kormányzat „kommunikál-tematizál” összevissza háborúról, békéről, sorozásról, agresszióról, halálról, az sokkal durvább annál, ahogyan beszéltek császárok, királyok, kormányfők, egyházi vezetők, de még az utolsó kocsmai firkászok is az 1914-es világháború kirobbanása előtt és kirobbanásakor, majd jó ideig utána is. Az maga volt a világos, rendszerbe foglalható állítások csokra, komplex-koherens világkép, eszmerendszer. Legalábbis akár ez is kitűnhet e műből.
Ami viszont örök, az a nyilvánosság hergelése, a propaganda: Isten nevében az (igazi) kereszténység, a valódi Európa megvédése.
Isten, haza, Kelet-Nyugat, a háborúpártiság békepártiságnak való álcázása, összemosása és mixelése, ti. hogy valójában a békéért kell harcolni (ez utóbbi ugyebár ismerős a szovjet narratívából is), mert ha nem ölünk, nem maradunk élve.
Mint említettem, a történet alapjáraton ismerős: a szarajevói merénylet után – melynek elkövetői közt egyébként nem csak szerbek voltak, illetve jugoszláv érzelműek is voltak már – az osztrákok nagyon meg akarták büntetni Szerbiát (Tisza, a magyar miniszterelnök azért ódzkodott a háborútól), mert a szerbek úgy általában már rég a bögyükben voltak. Az osztrákok úgy gondolták, ideje móresre tanítani őket, csak úgy és egyébként is, miheztartás végett, tanuljon ebből a birodalom összes nemzetisége.
Ehhez képest volt a monarchia hadserege európai viszonylatban gyenge, felkészületlen, az oroszok meg nem hagyták magukra szerb testvéreiket. De nem is a történet az érdekes immár, hanem inkább azok a részek, ahol például a szerző a magyar klérus – még a pápával szemben is – döbbenetes szintű, bornírt, velejéig gonosz háborúpártiságát adatolja, de az írókét, újságírókét is, azaz azt az érvrendszert, retorikát, amit alkalmaztak.
Rendben, hogy a kor szelleme eleve olyan volt, szóval ezen sincs még mit csodálkoznunk. Az azonban számomra mindenképpen újat hoz, ahogyan Frivaldszky részben az amúgy akkor törvényileg már tiltott, de mégis aktívan gyakorolt párbajozás mentalitástörténetéből vezeti le, ahogyan a monarchia elitje úgymond a becsületén esett sérelemért akart elégtételt venni a szerbeken –úgy általában.
Mindezt megfejelték Istennel, aztán azzal, hogy preventív háborút kell folytatni (ha mi nem támadunk, a másik biztosan meg fog bennünket támadni – ami amúgy a szerbekre és az oroszokra nézve nagyon nem volt igaz). Egyszerre féltek egymástól a felek, és egyszerre provokálták egymást, mindeközben hősi erényekre hivatkoztak, lelki megtisztulásra, hazaszeretetre, férfiasságra stb., és minden felelősséget a másikra hárítottak – mindez nagyon ismerős. Akárcsak az, hogy
a józanabb hangon megszólalók rögtön hazaárulókká váltak, magyar oldalon például Babits Mihály.
Ezt a hatalmas könyvet recenzálni valójában lehetetlen, magát a művet kell forgatni, de hangsúlyoznám, nem az első világháború története miatt.
Elsősorban inkább eszmetörténeti ez a kötet, és én leginkább a magyar katolikus egyházról olvasottaktól hidaltam le, bár a nyugat-európai római katolikus vezetők másutt is a szélsőséges nacionalizmus élére álltak még a Szentszék ellenében is (az olaszok talán a legkevésbé). Nem mintha a többi keresztény felekezet képviselőinek a java pacifista lett volna. (És máshonnan tudjuk, úgymond a szeretetet hirdetve a többi vallás is képes elképesztő módon háborúpárti lenni.)
Mindazonáltal a könyv mondanivalója – ha szabad általános iskolás szinten fogalmazni – talán az, hogy a magyar politikai kultúrába is mennyire beleágyazódott a kereszténységgel való takaródzás, ami végül abba torkollik, hogy úgy békepárti, hogy az egyik hadviselő fél (s ez nem feltétlenül a saját) lelkes hívévé válik, azaz agresszió- avagy háborúpártivá. Természetesen úgy, hogy a hatalmi elit minden felelősséget eltol magától, magát békegalambként festve le.
S mint utaltam rá, a könyv részben, bár inkább közvetve arra keresi a választ, hogy mindezzel miképpen magyarázható Trianon, ti. hogy a győztes nagyhatalmak hogyan s miért büntették meg Magyarországot úgy, ahogy (nagyon). Minderre a szerző csak óvatosan utal. Ahogyan végül itt most én is csak óvatosan utalok arra, hogy a mai „békepártiságnak” is meglesz az ára magyar oldalról, mert a hazugságnak végül többnyire ára van, és a felelősség, ha sánta kutya is, utoléri az embert.
Szerbhorváth György
Címlapkép: I. világháborús propagandaképeslap (forrás: Wikipedia)
A kikötőt még el sem kezdték, a külügy projektcége már 1,5 milliárdos veszteséget termelt, de a kormány rendületlenül reklámozza, hogy milyen jó lesz.
A miniszterelnök és a külügyminiszter rendszeresen repked a honvédség gépeivel, de az utak adatait 30 évre titkosították. Animációs videón a lényeg.
Az összeg évről évre növekszik, nyolc éve még "csak" 90 milliót szánt a célra a közpénzből működő közmédia.
A honvédségnek török harci járműveket beszállító HT Division Zrt. tavaly 2,7 milliárd forint hasznot termelt Szíjj Lászlónak és Suat Karakusnak.
