Romsics Ignác sok munkával lett mezítlábas parasztgyerekből történészprofesszor

Romsics Ignác történészprofesszort, akadémikust nem kell bemutatnunk, kezdhetjük obligát módon. De – ha be kell, ha nem kell – a hogyan immár nem kérdés, mert két vaskos kötetben maga írta meg az önéletrajzát.

Azt is gondolhatnánk, hogy – Füst Milánnal szólva – egy ilyen kutatónak, szerzőnek csak munkarajza van, de ő maga tesz arról, hogy betekintsünk magánéletébe is, a családtól kezdve a barátokon át az egyéb személyi, korántsem egyszerű viszonyokba tudós kollégákkal, politikusokkal és másokkal.

Bár zaftos pletykákra senki se számítson, mert az, hogy fiatal korában táncos lábú volt, vagy megivott egy felest az ebéd előtt az intézeti munkanapokon, ezekben az instás stb. időnkben csak alulról súrolja ingerküszöbünket. Igaz, a II. kötet vége felé szóba kerülnek az őt ért támadások is, vagy a sérelmek, mind emiatt a baráti viszonyok átalakulása, miután 2010-től a politika durván beavatkozott a tudományos életbe is –, de itt sem pletykákat olvashatunk.

Ugyanakkor Romsics nemcsak ifjúkori szellemi fejlődéséről számol be, tételesen felsorolva akár nyári olvasmányait vagy a megnézett filmeket, hanem anyagi helyzete alakulásáról, fizetéséről, egyéb bevételeiről is. Vagy éppen utazásairól, étkezéseiről, vagy hogy hogyan kezelte azt, amikor beosztottjai munkahelyi konfliktusait kellett (volna) elsimítania.

Ennyiben nem klasszikus szellemi-szakmai önéletrajz ez, amely beágyazódik a kor(ok) társadalmi-politikai-kulturális életébe, hanem igazi mikrotörténelem is – mondjuk ahogyan a társadalomtörténészek rekonstruálják például a munkarendet vagy a hétköznapi időbeosztást az alapján, ahogyan egy gazda vagy épp egy háziasszony mindennap felírta a kiadásait és teendőit.

Persze egy történész biográfiájából nem világlik ki teljesen az, hogy egy szocializmusban felnövő, tudós értelmiségivé váló történészhallgatóból miképpen válik a Kádár-érában, majd a ’90-es évektől nemzetközileg elismert, az USA-ban és másutt is tanító professzor, akadémikus, a magyar történettudomány egyik meghatározó alakja immár vagy harminc-negyven éve. De ezen életút ismerete nélkül sem nem vizsgálható, sem nem érthető, mi történt az utóbbi negyed évszázadban úgy a szűkebb tudományos világban, mint általában az értelmiségi avagy történeti diskurzusokban.

Romsics Ignác: Hetven év / Egotörténelem 1951-2021., I-II.
Helikon Kiadó, 2022 és 2023
435 és 490 oldal, 5499 és 6999 Ft

Az első száz oldal a Kalocsa melletti Alsómégyen 1951 és 1965 közt eltöltött gyerekkorról szól, amolyan poszt-Puszták népe ez. A nagyszülők, szülők dolgoznának rendesen a földeken vagy másutt, ha hagynák őket, az apa börtönbe is kerül. A faluban kezdetben még se áram, se vezetékes út nem volt. Minthogy nem tudtam, így el sem tudtam képzelni azt, hogy Romsics a falusi (mély)szegénységből indult, és vált első generációs értelmiségiként akadémikussá, azaz nem esett a fejére a zongora és nem von Haus aus hozta az idegen nyelvek tudását. De lám, a Kádár-kor lehetővé tette, hogy a kalocsai gimnáziumba kerüljön, majd a szegedi egyetemre: a mezítlábas, klottgatyás pásztorból ösztöndíjas lehetett. A kor gyermeke volt, mondhatni, így egykori Che Guevara-imádata is érthető, bár utólag talán írhatott volna róla kritikusabban is.

Aztán következnek a szegedi egyetemi évek, itt kitűnik szorgalmával, tehetségével, igaz, diákvezetőként megbukik a társaival, amennyiben javaslataikat jegelik, tevékenységüket gyanúsnak találják, az államhatalmi szervek megfigyelik. Ezek után 1973-ban politikai ambícióiról is lemond, írja. Bár 1979-ben elfogadták kérelmét az MSZMP-be, mint írja, ezt tudományos pályája alakulása miatt tette – őszinte vallomás –, no meg hogy esetleg így a III/III-asok is leszállnak róla.

Hogy pedánssága mint habitusának egyik lényeges eleme – történész enélkül senki sem lehet – honnan ered, az nem derül ki pontosan, de az ifjú levéltáros – Kecskeméten kezdi így karrierjét – akkurátusan számol be itt arról egykori, naponta vezetett jegyzetei alapján, hogy például a kecskeméti levéltárban hány napot szánt egy-egy feladatra, témára, hogyan osztotta be idejét. Az olvasó ilyenkor lapozna, aztán rájön, tudományos munkát ilyen önreflexív mentalitás nélkül nem lehet végezni, sem előrébb jutni, tehát ezek a részek tudományszociológiai adalékok ahhoz, hogy a szocialista érában (is) így lehetett boldogulni, előnyösebb (budapesti értelmiségi) származás, politikai viszonyok, kapcsolatok ide vagy oda.

Aztán következett a budapesti MTA Történettudományi Intézete (1977-85). Az 1918-19-es (ellen)forradalmak után új témák kerülnek terítékre és könyvekbe, a bethleni konszolidáció, az egész Horthy-korszak, amelynek a jellegét másként ítélte meg már akkor, mint a hivatalos balos történettudomány, de korántsem vált azon időszak apologétájává sem – ekkor kezdett középre húzni, ami (nemzetközi) karrierjének jót tett, itthon viszont azóta is számos, hol jobbos, hol balos (leegyszerűsítve fogalmazva) támadásra vagy „csak” vitára adott okot.

A második kötet eleje átvezet bennünket a rendszerváltás előzményeibe, ekkor már, a ’80-as évek elejétől Trianon és a magyar kisebbségek ügye kezdi el foglalkoztatni. Miután 1984-ben hoznak döntést arról, hogy létrejöjjön egy, a határon túli magyarok múltjával és jelenével foglalkozó csoport, amiből intézet alakult, ennek lett igazgatója 1986-tól 1990-ig.

Innentől kezdve egy jó rész már szellemi útjáról, történelemszemléletéről szól: kik hatottak rá, vagy mások hogyan értelmezték munkáit (így a parasztpárti Kovács Imréhez, Bibó Istvánhoz, Németh Lászlóhoz kötötték), vagy kiemelve, hogy származásánál fogva ítélhette meg kedvezőbben az 1956 utáni Magyarországot, látván egyes rétegek – és saját maga – felemelkedését. 1990 után meg, mint már utaltunk rá, hol azért támadták, mert nem ítéli meg elég negatívan (vagy épp pozitívan) a Horthy- és a Kádár-korszakot, s mindez jelzi is, a megosztott Magyarországon – és ez nem tizenéve kezdődött – mennyire nehéz középen, „objektívnak” maradni. Persze, sokan szeretik magukról azt állítani, hol álcaként, hol őszintén – hol meg tényleg valahol azok is –, hogy ők középen vannak. Nos, Romsics esetében döntsön az olvasó.

„Nincs egyetlen igazság. Annyi van, ahány érzékenység létezik”

– vallja itt is Romsics Norman Davies oxfordi történésszel együtt. Hitvallása, hogy a történésznek objektivitásra kell törekednie – amennyire csak lehet. Ez a távolságtartó stílussal, a tények, események, személyek talán már-már végtelennek tűnő felsorolásával és azok kimért értelmezésével, mérlegelésével is együtt jár, és annak ellenére, hogy bepillantást ad magánéletébe is (olykor majdnem olyan szinten, mintha mosócéduláit is leközölné Woody Allen-esen), ez az önéletrajzára is igaz.

Ez csak részben megy kárára az olvasmányosságnak (mármint az, hogy olykor az az érzésünk, nem is magáról ír, hanem egy Romsics Ignác nevű történészről), és különösen érzékelhető ez akkor, amikor az 1990 utáni időkről ír, amikor a tudományszervezés terén került kapcsolatba a politikusokkal.

Kiemelném azt a részt, amikor a Gyurcsány Ferenccel való viszonyát írja le, aki már miniszterelnökként kérte fel emlékezetpolitikai tanácsadójának is, többször találkoztak is.

Nem kertel, elismeri, hogy szimpatizált „Fletó” programjával,

ami szoci módra már nem a kapitalizmust akarta megdönteni, és a nemzetet egységesnek képzelte. Ugyanakkor úgy vélte, a kettős állampolgárságot meg kell adni a határon túli magyaroknak – de szavazati jog nélkül. Hogy Gyurcsány ugyanígy írná-e le a találkozókat, nem tudjuk, ahogyan azt sem, hogy az intézeti stb. ügyek kapcsán is mindenki ugyanúgy látná-e a dolgokat – aligha, hisz politikai törésvonalak is fennálltak és állnak –; nyilván mindenkinek megvan a maga „igazsága”.

„Az igazat mondd, ne csak a valódit” persze mifelénk nehezen betartható imperatívusz, nehezen is értelmezhető, mindenesetre Romsics Ignác bonyolult feladat elé állítja azt a történészt, aki majd egyszer róla ír monográfiát, miután önéletrajza valójában egy jól dokumentált monográfia is.

Rengeteg érdekes és fontos részt lehetne még megemlíteni, így például azt a vitát, amit Gerő András robbantott ki 2012-ben. Az egykori szaktárs és családi barát egyszerűen (viszont sokszor) leantiszemitázta Romsicsot (plusz hogy Horthyt védi), a csatává váló történész- és értelmiségi-, publicistavita aztán jó fél évig folyt a média számos szegletében. Romsics mellett vagy 350 jeles kolléga sorakozott fel aláírásával, s rengetegen szólaltak fel főleg mellette, semmint ellene. De ne azt higgyük, hogy ellene is a szélsőjobbosok vagy konzervatívok ágáltak, hanem inkább a szoclib oldalról, akár régi barátai, kollégái támadták.

Ha ezúttal ugyan csupán Romsics értelmezésében, de így is érdemes visszaemlékezni az esetre, mert ahogy mondani szokás, számos tanulsággal szolgál. Vagy inkább múlt időben: szolgált, vagy még inkább a jövőbe tekintve: szolgálhatna, de hát kiderült, ama csörtéből sem tanultunk sokat. Annak a vitának azonban volt még valami tétje – hogy ma egy Ungváry-Bayer vitának van-e, abba gondoljon bele az olvasó. Vagy annyira nem is kell, kötete utolsó részében Romsics az utóbbi évek emlékezet- avagy kultúrpolitikai csatáiról, vitáiról, az azokban betöltött szerepéről, csalódásairól is szól.

Végül egy érdekes adalék: a kötet két névbemutatójában több mint kétezer személy neve szerepel (igaz, egykori írók, történelmi személyek is), az említések száma összesen ennek a többszöröse. Lehet hát bogarászni bőven.

Szerbhorváth György