Kérdőjeles hősök – a Budapesten harcoló német tisztek életrajzai

„Egy háborúban nem idealizálható hősök szoktak részt venni, hanem esendő emberek. Van, aki tényleg hősies cselekedeteket hajt végre, de közben bűncselekményeket is elkövet, mások leírhatók a katonai professzionalizmus kategóriáival, és vannak, akik nem csinálnak semmi lényegeset, mégis kitüntetést szereznek.” – többek közt ezekkel a mondatokkal vezeti be Ungváry Krisztián történész legújabb kötetét, melyet érdemes elolvasnia mindenkinek, aki érdeklődik a II. világháború története iránt, és érdeklik az „apró betűs” egyéni sorsok, az arcok a nagybetűs Történelem mögött.

78%

Év végéig még

22 503 995 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Az 1944-45-ben Budapesten harcoló német tisztek pályafutását, tetteit összefoglaló életrajzi szócikkeket bevezető tanulmány előzi meg, amiben Budapest ostromának politikai, tudományos és sajtóbeli megítélésének változásairól is szó esik. A rendszerváltásig hivatalosan, illetve nyilvánosan csak felszabadulásként lehetett említeni Budapest szovjet csapatok általi elfoglalását, s ez a szemlélet kezdett változni 1989-90 után. Igaz, a történettudománynak (bizonyos témák publikálhatatlansága, cenzúrázása miatt) jelentős adósságot kellett letörlesztenie. Ilyen volt a szovjet hadsereg civil lakossággal szembeni atrocitásai (fosztogatás, nemi erőszak, gyilkosságok), valamint a hadifoglyokkal való bánásmód.

Ungváry leírja: „…a hadifoglyok lemészárlása a Vörös Hadsereg bevett gyakorlata volt. „ Erre bizonyíték például Steinmetz Miklós, a parlamenterként életét vesztő, magyar származású szovjet tiszt jelentése: a 317. lövészhadosztály politikai osztályán dolgozó Steinmetz arra panaszkodott Farkas Mihály kommunista politikusnak (későbbi magyar honvédelmi miniszternek), hogy a politikai osztály vezetője „…nem harcol a hadosztályparancsnokának, és a politikai osztály helyettes vezetőjének azon meggyőződése ellen, hogy a hadifoglyokat, különösen a tiszteket, különösképpen a német tiszteket ki kell végezni, még mielőtt a hadosztálynál kihallgatnák őket.”

Érthető talán, hogy akiknek a hozzátartozóját a szovjetek a hadijogot sértő módon kivégezték vagy civilként a Gulagra hurcolták, megerőszakolták, nem felszabadulásként tekintenek az eseményekre.  „Néhány évvel később azonban Budapest felszabadításának tagadása már nem váltott ki extrém érzelmeket. Amikor 1998-ban Budapest ostroma című monográfiám megjelent, a teljes magyar sajtó, a jobboldali Demokratától az azóta megszűnt baloldali Népszabadságig lelkesen méltatta a kötetet. Igaz, mindenki más részét.” – idézi fel Ungváry Krisztián. Persze sokan meg átesve a ló túloldalára, a doktriner antifasiszta, (poszt)kommunista szemlélet jobboldali tükörverzióját produkálták.

Míg korábban az összes szovjet katonát (a fosztogató, erőszakoló, köztörvényes bűnöket elkövető, hadijogot megszegő  „felszabadítókat” is) hősnek kellett tekinteni, most a bizonyos jobboldali orgánumokban kritikátlanul hősnek minősült mindenki, aki Budapesten fegyverrel a szovjetek ellen harcolt. A Bencsik András által szerkesztett Demokrata 2004. február 5-i száma így minősítette a budavári kitörés résztvevőit: Európa hősei voltak. Mint Ungváry megjegyzi, a cikk „…szót sem ejtett a városban zajló, magyarok által elkövetett tömeggyilkosságokról, viszont fontosnak tartotta részletesen taglalni a szovjet katonák barbarizmusát. Ez a szemlélet a Fidesz-médiában mind a mai napig nem sokat változott.” (A témában Ungváry Krisztián véleményét bővebben lásd itt.)

Ungváry Krisztián: Hősök? – A budapesti csata német katonai elitje
Jaffa Kiadó, 2019
352 oldal, 4999 Ft

Hogy a szemlélet tényleg nem sokat változott, bizonyítja, hogy Bencsik András 2017. február 11-i cikkében is leírta: „A budavári kitörés a II. világháború egyik leghősiesebb pillanata volt: a várvédők csak a dicstelen és a dicsőséges halál között választhattak – és a dicső halált választották.” Természetesen érthető, hogy egy, negyven évig szovjet megszállás alatt álló országban az antikommunista érzelmű jobboldali emberek nemigen táplálnak rokonszenvet a „felszabadító” szovjet hadsereg iránt. Ugyanakkor furcsa, hogy a Demokrata azon kritikátlan olvasóinak, akik valószínűleg Budapest összes védőjét hősnek, s valamennyi szovjet katonát gonosztevőnek tartják, egy szavuk sincs a volt KGB-s Putyinnal való haverkodás ellen, akinek hadserege hasonló atrocitásokat követett el Csecsenföldön, mint Sztáliné Budapesten.

Ahogy a Fidesz-ellenességgel nehezen vádolható Gereben Ágnes írta egy 2009-es cikkében: „Néha sikerül elérni a felelősségre vonást egy-egy különösen nagy visszhangot kiváltó bűnesetben. A 18 éves csecsen Elza Kungajevát megerőszakoló, majd meggyilkoló Budanov ezredes pere például évek óta húzódik Oroszországban, a nacionalista köröknek és az „egyszerű embereknek” a szadista katonatiszt iránt megnyilvánuló számtalan rokonszenv nyilvánítása közepette. […] A csecsenföldi atrocitások ellen nagyon kevés ember emelte fel a szavát Oroszországban. A szovjet korszak gulágot megjárt emberjogi harcosai által alapított Memorial mellett (amelyről angol és német nyelven is bőséges információ található a www.memorial.ru honlapján), elsősorban a függetlenségét több-kevésbé máig megőrzött Novaja gazeta című lap foglalkozik a csecsen és az orosz hatóságok számlájára írható számos törvénytelenséggel.”

Épp Ungváry kötete bizonyítja, hogy lehet a háborúban részvevő mindkét oldalt higgadtan, objektív kutatói tárgyilagossággal szemügyre venni. Az ilyen szemlélet legjobb példája Martin van Creveld izraeli hadtörténész először 1982-ben publikált kötete, „…amelyben a német hadsereget harci morál, elán, rugalmasság és csapatkohézió szempontjából a világháború legjobb hadseregének nevezte, és azt állította, hogy egyetlen más hadsereg sem volt vele egyenrangú.” […] Creveld attól az állítástól sem riadt vissza, hogy technikai értelemben, stratégia, szervezés, doktrína és a fegyvernemek közti kapcsolat szempontjából egyetlen hadsereg sem hasonlít annyira a Wehrmachtra, mint az izraeli.”   – ha Izraelben (ahol nyilván legalább akkora ellenszenv övezi a hitleri rezsim német hadseregét, mint nálunk a szovjetet) képesek voltak ilyen objektív véleményt formálni, akkor talán nálunk se ártana, ha Ungváry Krisztián példáján okulva a kormánypárti „szakértők” is megpróbálkoznának ezzel.

A démonizálás éppúgy hiba, mint az idealizálás. A német katonák „hatékonysága” mögött persze ott volt a rendszer, ami kitermelte (és drákói szigorral fegyelmezte) őket.

„A Wehrmachtban a háború alatt több mint másfél millió elmarasztaló és mindössze 25 ezer felmentő ítélet született. Csak az 1941/42. év negyedéves átlagára számolva kb. 25 ezer elmarasztaló ítéletet hoztak, átlagban tehát minden kétszázadik katonát sújtott valamilyen bírói intézkedés negyed év alatt. Ezenfelül pedig legalább ennyi ügyben fegyelmi úton szabtak ki elmarasztaló végzést. A hadviselő felek közül a legtöbb végrehajtott halálos ítéletet a német hadseregben hozták…” – állapítja meg Ungváry Krisztián.

A hadviselő nyugati jogállamok hadseregében messze nem éltek ennyit a legsúlyosabb akkori büntetéssel. „A német hadseregben 30 ezer halálos ítéletet hoztak, és ebből 23 ezret végre is hajtottak. Ezzel szemben az USA-ban egy, a francia hadseregben 140, a brit hadseregben 40 halálos ítélet végrehajtására került csak sor.” Ezt csak a másik totalitárius hadviselő fél, a Szovjetunió múlta felül, ahol 150 ezer kivégzést hajtottak végre a Vörös Hadseregben. Hogy a két diktatúra módszerei sokban hasonlítottak, azt pont az egyik szócikk, a budapesti harcokban is feltűnő Bruno Meiert SS-tiszt életrajza bizonyítja.

Meiert korábban a 306. számú rendőrzászlóalj lovasszakaszának parancsnokaként a keleti fronton „…tömeggyilkosságok sorozatát követte el. Módszerei annyira undorítók voltak (csecsemőket is lelőtt, a hadifoglyokat pedig szuronnyal taszigáltatta a tömegsír elé), hogy Klaus Hornig rendőr főhadnagy, akinek egységével Meiert tömeggyilkosságaiban kellett volna segédkeznie, megtagadta a parancsot….” – derül ki a műből.  780 szovjet hadifoglyot kellett volna legyilkolni, de a rendőrtiszt nem volt rá hajlandó. „Hornig emellett Meiert, akinek ruhájáról csöpögött a ráfröccsenő vér és agyvelő, a nagy nyilvánosság előtt „SS-fasznak” [sic!], az általa alkalmazott módszereket pedig (a szovjet állambiztonság korábbi nevére utalva) „GPU-metódusnak” nevezte.” A bátor rendőrt ellenséges rádióadók hallgatása miatt később letartóztatták és koncentrációs táborba került. Hornig valóban hősies cselekedete bizonyítja, hogy a rezsim erőszakszervezeteiben is volt példa a tisztességes gondolkodásmódra.

Néhány oldallal később a Budapest ostroma során, bevetés közben eltűnt Leopold von Münchow életútját olvashatjuk. Aki a császári, majd a weimari Németországban a Jungsturm nevű, a cserkészetre hasonlító ifjúsági szervezet egyik vezetője volt. Ide felekezeti vagy társadalmi hovatartozástól függetlenül akárki beléphetett. A náci hatalomátvétel után, „…hogy a hivatalos betiltást elkerülje, 1933. október 13-án von Münchow feloszlatta a szervezetet. Ennek dacára a Gestapo célkeresztjébe került: rövid időre többször is letartóztatták, külföldre utazását megtiltották.” 

Nem lehet tehát minden német tisztet egy kalap alá venni. Ahogy persze a szovjet tiszteket sem. Mert a Vörös Hadseregben is lehettek olyan tisztek, mint Klaus Hornig, akik nem voltak hajlandóak  hadifoglyok gyilkolásában, nemi erőszakban részt venni.  Levan Berdzenishvili nemrég bemutatott könyvében szerepel Genrih Ovaneszovics Alunjan, a szovjet légierő örmény származású őrnagya, aki – Pjotr Grigorenko tábornokhoz hasonlóan – a ’60-as évek Szovjetuniójában vált ellenzékivé.  Nem kizárt, hogy 1944-45-ben, Budapest ostrománál is akadtak ilyen tisztek. Hasznos lenne, ha Ungváry Krisztián, vagy az ő felkészültségével és objektivitásával rendelkező történész megcsinálná a mű szovjet tiszteket bemutató változatát is.

Papp László Tamás

Ha már egyszer itt vagy…
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri adománnyal, vagy havi előfizetéssel. Kattints ide a támogatási lehetőségekért!