A bombázások „erkölcsi hősei”

Az oroszok Ukrajna elleni agressziójának második évében járva egyre kevesebbeket érdekel napi szinten, ki mit bombáz le, robbant fel, s a számtalan értelmezést látva még a vájtfülűbbek sem igen értik, mi értelme egy gát felrobbantásának vagy a városok, lakótelepek bombázásának. Drónok segítségével, precíziós rakétákkal és az egyéb kütyükkel ma már ez költséghatékonyabb és veszélytelenebb is a támadónak. Ám azt, hogy a háború megnyeréséhez mindez hogyan járul hozzá, legfeljebb a háború vége után mondhatjuk meg. Malcolm Gladwell könyvéből viszont megismerkedhetünk a precíziós bombázás történetével.

Irak és Afganisztán bombázása, megszállása, majd az USA és szövetségesei kivonulása után világos, hogy az égvilágon semmi értelme nem volt az egésznek, mert csak a káosz és a további háborúk maradtak. Vagy picit visszamenve az időben, Vietnám lenapalmozása végül annyit ért, mint halottnak a csók. Más eset Szerbia 1999-es bombázása: bő két és fél hónap után a szerbek kivonultak Koszovóból. Persze, akkor is olykor eszetlenül lőttek. Hogy Palicsot és az újvidéki hidakat miért bombázták, erős kérdés, és gyakran mellé is találtak, ártatlan civilek halálát okozva.

Malcolm Gladwell könyve e témákat úgy aktualizálja, hogy a II. világháborús bombázásokhoz nyúl vissza. (A könyv eredeti, angol nyelvű kiadása még az orosz agresszió elindulása előtt jelent meg éppen.) Első körben azt gondolnánk, minek már megint? Ennek aztán könyvtárnyi az irodalma, aligha gondolnánk, hogy újat tud mondani. Ráadásul újságíróról van szó, bestsellerek írójáról, és úgy hadtörténetileg, mint erkölcsileg végig lett már feszegetve az egész téma.

A kedvencem W. G. Sebald, aki már – ennek is vagy negyven éve – inkább azt elemezgette, a német írók miért nem írtak Németország bombázásáról, amiről végül a hadtörténészek is azt mondták, nem sok értelme volt. Mások szerint meg volt, mert jelentős német repülős egységeket és a légvédelmet is lefoglalták. Bár nagy áron, mármint sokba került ez a bombázóknak is, és hiába a milliónyi német áldozat, a még több menekült, nem törtek meg, sőt, sokan még inkább benácultak.

Ahogyan az angolokat sem törte le városaik bombázása (amennyiben végül ott is inkább a civileket bombázták, nem a katonailag fontos helyeket). Mint ismeretes, annak legfőbb oka, hogy összevissza romboltak, az volt, hogy nem rendelkeztek célzóberendezésekkel (vagy ha igen, azok pontatlanok voltak). Végül pedig tojtak az egészre, és ha már legyártották a repülőket és a bombákat, hát nem hagyták őket parlagon heverni. Máig vitatéma az is, hogy a japánok megadták-e volna magukat, ha nem dobják le rájuk az atombombákat.

Mondhatni, ennyi. Malcolm Gladwell azonban tovább megy, noha stílusa – feleslegesen ismétel dolgokat, szájbarágós – a tudományos népszerűsítő csatornák témába vágó filmjeit idézi. Az sem teszi erősebbé a könyvet, hogy úgymond oknyomozó módon mai katonai vezetőkkel folytatott vacsoráit írja le kvázi plasztikusan, többször is. Úgyhogy aki kicsit is képolvasó, gyorsan lapozhat, egy este elolvasható a könyv, strandra és utazásra is jó.

Malcolm Gladwell: Bombázómaffia – Megszállottság, innováció és a II. világháború leghosszabb éjszakája
HVG könyvek, 2023
192 oldal, 5900 Ft

A németek általi bombázásokkal alig is foglalkozik, ám annál inkább az angol és amerikai alakokkal, a történet főszereplőivel. Az egyik a holland származású, Indonéziában született Carl L. Norden, akinek a neve nekem sem mondott eddig semmit. A perfekcionista – a szerző szerint zseni – tudós Svájcban tanult, de az amerikai hadseregnek dolgozott a bombázók számára készülő célzóberendezéseken.

Az I. világháború után ugyanis sokan gondolták úgy, hogy a következőkben a háborúk a levegőben dőlnek el, illetve elég lesz pontosan lebombázni egyes célpontokat, így például az áram- és vízszolgáltatást, az olajfinomítókat és gyárakat (ez Szerbia esetében kb. bejött), ily módon nem milliók fognak meghalni a csatatéren. Aki nem bírja szuflával a levegőben, az végül békét kér – ennyi.

Egyszerű és nagyszerű terv, csak akkor nem jött össze. Pedig Norden hatalmas költségek mellett (noha annyiba mégsem került, mint a Manhattan-terv, azaz az atombomba) készítette el valójában már számítógép-alapú célzóberendezését. Azt hitték, így – ahogy mondották – egy káposztáshordót is be tudnak mérni és eltalálni, miután vagy 24 paramétert (még a Föld forgását) is betáplálta a célzótiszt a 25 kilós analóg számítógépbe.

Az amerikaik terve mégsem sikerült, a gépezet akkor még korántsem volt tökéletes, bár hatékonyabbak voltak vele, mint az angolok a szőnyegbombázással. Aztán hagyták a fenébe, Japánt már ugyanúgy égették fel, mint az angolok Hamburgot vagy Kölnt – Drezdáról nem is beszélve, utóbbit például már kéz a kézben.

Norden azonban még jót akart, hitt abban, hogy a célzóberendezéssel pikk-pakk lezárható lesz a háború, a németek meghátrálnak (mondjuk, Göring is ezt hitte Angliáról, ti. hogy végül ott felemelt kézzel várják majd a nácikat). A kötet címe annyiban pedig szenzációhajhász, hogy amikor Gladwell bombázómaffiáról beszél, korántsem egy összeesküvő bűnbandáról van szó. Az egyik ugyanis tucatnyi pilóta csoportja volt az USA-ban a harmincas években – később sokuk vált vezető tábornokokká –, akik maguk is valamiféle erkölcsi megfontolásból gondolták, hogy a bombázás eldöntheti a háborúkat, így nem a katonák vére fog folyni. Szerintük a hidakat kell szétlőni, a vízvezetéket, hogy szomjazzanak, az áramellátást, aztán vége.

Ennek a „maffiának” volt egyik alapító tagja Ira Eaker, aki az Angliában állomásozó 8. légi hadsereg parancsnoka volt, és még Rooseveltet is rá tudta venni arra, hogy ne engedjen Churchillnek: ők, mármint az USA egységei nem fognak szőnyegbombázni. Érdekesmód Eaker nagyon jóban volt az angol légierőt vezető, hírhedt, a „bombázó” becenevet viselő Harrisszal (aki csak azért nem lett háborús bűnös, mert a győztesek oldalán dolgozott elképesztő pökhendien), még nála is lakott. Harrisék egyébként inkább úgy emlegették a szőnyegbombázást, mint „házatlanítást” (dehousing), gondolván, akinek nincs már otthona, az menekült, dolgozni sem tud, és megutálja a rendszert is. Hát ez sem jött be.

Gladwell szerint az angol bombázómaffia esetében valójában csak egy maffiózóról, egy bizonyos Frederick Lindemannról beszélhetünk. Az eddig előttem ismeretlen figura apja egy jómódú német mérnök, anyja meg amerikai örökösnő volt. Berlinben doktorált fizikából, Isaac Newtonhoz hasonlították, sokat kvaterkázott Einsteinnel. Olyan memóriája volt állítólag, mint senki másnak, remekül vitázott. Aztán arról lett igazán híres, hogy a húszas évektől Churchill legjobb barátja lett. Azt gondolnánk, többé-kevésbé joggal, hogy „a legnagyobb angol” önjáró tank volt, ám Lindemannt háborús kormányába is bevette, illetve amolyan kabinetfőnök, kapuőr volt – a többiek utálták is emiatt. Még a hétvégéket is együtt töltötték. És itt a poén: a zseniális Lindemann győzte meg Churchillt arról, hogy a német városokat bombázni kell.

Gladwell szerint Lindemann manipulálta a tényeket, ragyogóan érvelt érvek nélkül Churchill előtt (mondjuk, hogy a szerző ezt honnan tudja, az nem derül ki). Lindemann tán szadista volt, aki élvezte a német városok bombázását – csak épp az nem derül ki, miért is? Hisz félnémet volt, Berlinben tanult stb. – valamiféle német öngyűlöletből? Egyszer megkérdezték Lindemannt, hogyan definiálná az erkölcsöt, és így felelt: „Számomra az a cselekedet erkölcsös, amely előnyt jelent a barátaimnak.” Ebben az esetben Churchillnek. Nos, ebben az értelemben tényleg amolyan maffiózó volt.

És csak annyit látunk, hogy egy zseniális tudós, egy „kocka” is lehet végtelenül amorális, aki ráadásul a világtörténelmet is befolyásolni tudja. Aki „pontosan” kiszámolta, hány várost, és azok mekkora részét kell lebombázni (az 50 ezer fölöttiek 50%-át), aztán vége – Churchill meg bevette. Vele szemben a fentebb említett Norden mélyen hívő keresztény volt, aki életeket akart menteni a bombázásokkal.

Áthazudott évezredek – mire jó a történelemhamisítás? – Szakirodalom

Semmi sem úgy volt az évszázadok során, ahogyan tudtuk, vagy ha részben igen is, ugyanazon események, személyek másképpen is értékelhetők.

E zsenik avagy „zsenik” tervei persze semmit sem értek volna, ha nincsenek olyan tábornokok, akik nem vezénylik le a két különböző koncepciót. Ira Eaker a precíziós bombázáshoz Haywood Hansellt választotta, egy másik vezető pedig az egészen más habitusú Curtis Le May lett – az ő neve sokkal közismertebb. Utóbbi irányította a schweinfurti támadást: a koncepció szerint, ha letúrják a földről a németek egy településen koncentrálódott csapágygyárait, egyből befuccsolnak a fasiszták. Ám az akció hatalmas kudarccal végződött, nagy veszteségekkel és minimális, vagy egy százalékos eredménnyel. Aztán még egyszer megpróbálkoztak, ez is dettó kudarc lett – a britek meg röhögtek a markukba.

A könyvben különösen jó epizód, ahogyan Gladwell felidézi Leon Festinger alakját, aki a szociálpszichológia egyik legismertebb alakja lett, akkor viszont még az USA légierejénél dolgozott. Az volt a feladata, hogy kidolgozza a kiválasztási módszert, kik a legalkalmasabbak a pilótakiképzésre. A kérdés: az első bombázás sikertelensége után miért hittek igazukban a vezetők, ha látták, hogy a koncepció téves?

Ma már persze közismert, hogy mennyire vagyunk hajlamosak az önáltatásra, mennyire hiszünk igazunkban a tények ellenére. Így a „jólelkű” Hansell is utóbb úgy nyilatkozott, hogy „a nagyon súlyos veszteségek ellenére úgy gondolom, teljes mértékben helyénvaló volt elindítani ezt az akciót, amely a háború egyik fordulópontját jelentette.” Hát francokat volt fordulópont, inkább a kudarcok kudarca. Az amcsik pedig végül követték az angolok példáját.

Ez történt aztán a csendes-óceáni hadszíntéren is. Hansell inkább volt moralizáló – ha háborúban van ilyen –, emberei életét nem akarta kockáztatni feleslegesen, hát Japán bombázásakor Le May váltotta. Ő abban volt jó, hogy a pilótákba nem kétséget öntött, hanem önbizalmat. Ekkorra pedig már lelkes, szintén „erkölcsös” tudósok kikísérletezték a napalmot, kiszámítva és modellezve is, hány négyzetméter leégetéséhez mennyi kell.

LeMay ámokfutásához nem is készült különösebb terv, tehetett akármit. 67 japán várost égettek fel – eredetileg hatra gondoltak –, és noha Hirosimára és Nagaszakira emlékezünk, Tokióban rögtön, első körben százezer emberrel végeztek, és egyes városok 99 százaléka megsemmisült. Még az atombombák ledobása után is napalmoztak, ha már arra jártak. Mindez persze hozzájárult a háború befejezéséhez, de kit érdekelnek a részletek? A japán kormány 1964-ben a legmagasabb külföldinek járó kitüntetéssel jutalmazta LeMay-t a japán légierő újjáépítésében játszott szerepéért. Ő építette fel a berlini légihidat (plusz egy pont),  de légierő-vezérkari főnökként lesmirglizte volna a Földről már Kubát és Vietnámot is (mínusz sok pont).

Szóval, precíziósan bombázni, vagy ahogyan jön? Gladwell szereplőinek ez volt a kérdése, ahogyan az eszközöket feltaláló tudósoknak is, némi erkölcsi mosogatórongyba bugyolálva a témát. Putyinéknál ma már ez nem kérdés, a „morál”-t nemzeti, „nácitlanító” zászlóba csavarják, miközben az USA pilótái már az 1991-es Sivatagi Vihar után 89 százalékos pontossággal dicsekedtek.

Szerbhorváth György

Címlapkép: Az angol légierő Wellington típusú bombázói a II. világháborúban (fotó: Wikimedia)