Sok könyv és riport megjelent már olyan észak-koreaiakról, akik a szerencsének vagy állhatatosságuknak köszönhetően el tudtak szökni a hazájukból. Olyan beszámoló azonban még nem volt, amely a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság elitjének életébe nyújtott volna bepillantást testközelből. Suki Kim erre vállalkozott könyvében.
Hirdetés
A Phenjani Műszaki Egyetem (PME) meglehetősen érdekes képződmény, ugyanis nyugati, főleg amerikai és dél-koreai pénzből hozták létre evangéliumi keresztény misszionáriusok, hogy az észak-koreai pártelit gyerekeit tanítsák. Az „elit” szót azért viszonylagosan kell érteni, mert a fejlett (vagy fejlettebb) országokhoz képest a PME-n zajló oktatás minden, csak nem minőségi. De legalább az ott tanuló hallgatók minden nap – valamilyen rossz minőségű – ételhez jutnak, az országban élő több millió éhezővel ellentétben.
A PME oktatói gárdája főleg koreai-amerikaiakból áll, akiket úgy válogattak össze, és akiknek saját maguknak kell állniuk a költségeiket, akár saját zsebből, akár a gyülekezetük támogatásával. Észak-Koreában ugyanis az oktatás ingyenes, az állampárt pedig nem fizet az oktatóknak. Ezt a lehetőséget kihasználva sikerült bejutnia a PME-re angoltanárként Suki Kim amerikai újságírónőnek azzal a céllal, hogy megnézze, hogyan élnek a párfunkcionáriusok gyerekei.
Célját azonban a kollégái előtt sem fedte fel, mert félt, hogy bajba sodorhatja őket, vagy hogy véletlenül elszólják magukat a külföldi oktatók munkáját felügyelő helyiek, az úgynevezett szaktársak előtt. Ők azok, akikkel előre engedélyeztetni kell a tankönyveket és tanmenetet, nehogy valamilyen káros gondolatot tápláljanak a hallgatókba. Kim 2011 júliusa és decembere között tartózkodott Phenjanban, az ekkor készült feljegyzések képezik a könyv vázát.
NÉLKÜLED MI SEM VAGYUNK
Élet az észak-koreai diktatúra elit egyetemén
Szerző: Suki Kim
Fordította: Izing Róbert
2015, HVG Könyvek, Budapest, 312 oldal, 3500 forint
Ahogy Észak-Koreában minden pillanatot, a PME életét is a katonás rend és fegyelem jellemzi. A diákok hajnalban már a szabadban tornáznak, rendezett sorokban vonulnak enni, egyenruhát viselnek, az angoltanáraikkal nem beszélhetnek koreaiul, és minden nap tanulmányozniuk kell a dzsucsét, amely az észak-koreai vallási és politikai eszme. Ennek középpontjában a megfellebbezhetetlen Nagy Vezető áll, aki tökéletes és gondoskodó államférfi.
A címet először Kim Ir Szen kapta, majd átszállt a fiára, Kim Dzsongilre, ezt követően pedig unokájára, Kim Dzsongunra, aki jelenleg is viseli. A dzsucseórákat egy külön épületben tartják a PME-n, amelyet a hallgatók felváltva őriznek éjszakánként. Ilyen épületek még a legutolsó észak-koreai falvakban is vannak egyébként – ha áram nincs is, ideológiai továbbképzésnek lennie kell.
A fegyelmezett életnek talán nem is az a legnyomasztóbb része, hogy mit kell csinálniuk a hallgatóknak, hanem az, hogy annyira természetesen hazudnak másoknak és maguknak is, hogy talán már észre sem veszik. Ez a túlélés záloga, hiszen egy külföldinek nem lehet arról beszélni, hogy Észak-Koreában mennyire rosszul mennek a dolgok. Helyette hazudni kell, és ha tovább kérdezősködnek, gyorsan témát kell váltani.
Suki Kimnek azért időnként sikerült egy-egy elszólás alkalmával őszinte választ kapnia a diákjaitól. Ebből és az általa látottakból kiderül, hogy még az észak-koreai elit gyerekeinek életszínvonala is messze van a nyugati kortársaiktól (és ide beleérthetjük a magyar középosztálybeli gyerekeket is), de nekik legalább van lehetőségük nyelvet tanulni. Mást nem nagyon, mert ugyan a PME műszaki egyetem, a Kim ottlétekor másfél éve működő intézményben csak angolórák voltak, műszaki képzés alig.
A végzősök már használhatták az internetet, más diákok, hiába voltak informatikusok, azt sem tudták, hogy mi az. A többi egyetemet az országban akkorra már bezárták, az egyetemistákat építkezésekre vitték dolgozni, valószínűleg a tanárokkal együtt.
Kim folyamatosan próbálkozik valamiféle kapcsolatot kiépíteni a hallgatókkal, de ez több szempontból is nehéz. Egyrészt ő az elnyomó amerikai imperialisták képviselője, akik ellen harcolni kell. Másrészt tanár, akit kötelező a hallgatóknak tisztelni, de a diákok idővel meg is kedvelik. Harmadrészt dél-koreai származású, akikkel Észak-Korea hivatalosan még mindig hadban áll, még ha évtizedek óta fegyverszünet is van. Negyedrészt viszont mivel koreai gyökerei vannak, sokkal jobban megérti a helyieket, mint a nyugati turisták vagy újságírók.
A bizalom és a bizalmatlanság mértéke folyamatosan váltakozik Kim és hallgatók, illetve Kim és a kollégái kapcsolatában, folyamatos stresszhelyzetet teremtve az amúgy is rettenetesen nyomasztó phenjani miliőben.
A 2011-ben zajló események mellett rendre megjelenik a múlt is, a koreai háború ugyanis még mindig élénken él az emberek emlékében. Akár úgy, hogy saját maguk menekültek a félsziget déli részére a kommunista megszállás elől, akár úgy, hogy családtagjaik maradtak ott egyik vagy másik Koreában és soha többé nem hallottak róluk.
Suki Kim is magával hordozza ezt az örökséget, édesanyja bátyja 17 évesen tűnt el, nem tudják mi lett vele, és Kim nagyanyja élete végéig várta, hátha egyszer hazatér a fia. Ez a magánéleti szál nem árt a tényfeltáró riport hangvételének, sőt, jobban segít megérteni a két ország tragédiáját. Az azonban igen, amikor Kim arról ír, hogy hiányzik neki a volt barátja, akivel aztán újra összejönnek, de nem tudja, hogy most akkor tényleg együtt vannak, vagy sem. A célját értem – vágyódás a normalitásra –, de nagyon kilóg a narratívából.
Az is zavaró néhol, hogy Kim, aki kamaszként került az Egyesült Államokba, mennyire másképp áll hozzá az észak-koreai hétköznapokhoz. Egy alkalommal a szaktársakkal beszélgetett arról, hogyan járnak be a munkahelyükre és mennyi idő alatt lehet eljutni egyik városból a másikba vonattal. Valaki 3 órát mondott, más 14 órát és nem derült ki, hogy mi lehet az oka.
Kim beszélt velük a repülésről is és elcsodálkozott azon, hogy a szaktársakat középkorú ember létükre összezavarta a jet lag és a repülőtársaságok által kínált törzsutasprogramok fogalma. Az újságíró számára ezek teljesen hétköznapi dolgok, de érthetetlen, hogy hogyan várja el olyan emberektől ezeknek a fogalmaknak az ismeretét, akik nem hogy nem jártak több időzónával arrébb, de repülőn sem ültek soha.
De ha lett olvasó lennék, valószínűleg az sem esett volna túl jól, amikor Kim a diákjainak édességet keresve leszólta az egyetemi kantin polcán található lett csokoládét, mondván az olyan országból származik, amelynek szerinte nem sok köze van a csokoládéhoz.
A gyenge pontok ellenére tanulságos darab a Nélküled mi sem vagyunk és a többi, Észak-Koreáról szóló könyvhöz hasonlóan csak amiatt érezhetjük jól magunkat a befejezése után, hogy nem nekünk kell ott élni.
Négymillió forintos uniós bírság és 70 millió forintos uniós visszatérítési szankció kiszabása után nyomozás indult a sokat vitatott érdi óvodaépítések...
A minap írtunk arról, hogy a megjelent ellenzéki programvázlatban a romák helyzetével foglalkozó részt sikerült egy gazdag indiai családról készült,...
Komposztáló üzemet akart építeni Pátyon Soltész Miklós államtitkár fiának cége, de végül a fideszes polgármester jegyzője akadályozta meg a beruházás...
