Trafiktöri – a mi lett volna, ha? áltudománya Szerbiában

Hogy privátban eljátszadozunk a gondolattal, mi nyertük meg a lottóötöst, az egy dolog. De tudományféleként művelni elég perverz. Bulvárnak és önfelmentéshez viszont elmegy.

 

 

Predgar J. Marković – Čedomir Antić: Alternativna istorija Srbije (Szerbia alternatív történelme). Beograd, Nedeljnik, 2016.197 oldal

A szóban forgó kötetecske aligha tarthat számot érdeklődésre az akár még szerbül is olvasó magyarok körében. De műfajként érdekes adalék ez a Szerbiában egyébként újság- és cigiárusoknál, de a boltokban is, celofánban kapható munka. Amit két neves, bár ellentmondásos, olykor nackós, a politikában is aktív, helyi sztártörténész jegyez. S ugyan magyarul is jelennek meg a széles közönségnek szóló, a nagy nemzeti sorskérdésekről (Trianon, doni hadsereg, 56, Kádár stb.) szóló, ismeretterjesztő történeti művek jeles szakemberek tollából, de az efféle, alternatívnak mondott valami legfeljebb összeesküvéselméletekben jeleskedő honlapokon jelen(het) meg.

A két szerb történész jelzi, hogy a „kontrafaktuális“ (így, idézőjelben, hogy még inkább megkavarodjunk) történelemtudomány egyre népszerűbb a világban, hát ők is fogták magukat, és megírták, mi lett volna, ha… Ha nincs a rigómezei csata, ha másképp alakulnak a szerb felkelések, nem ölik meg a szerb királyokat vagy épp legutóbb, 2003-ban Zoran Djindjić kormányfőt, vagy ha a NATO nem bombázza 1999-ben Szerbiát, és ha már igen, mégis a szerb hadsereg győz. Amely esetleg éppen megnyerte vagy éppen elveszítette az I. és II. világháborút (az elsőben vereségként felérő győzelmet aratott), ha nincs a kommunizmus, vagy épp Slobodan Milošević máshová születik, illetve másképpen politizál stb.

Első blikkre mi is belemegyünk, mi is lett volna, ha. A rövid kis fejezetekben először megtudjuk, kb. mi történt, aztán a két történész külön-külön forgatókönyveket vázol fel, és máris beszippantott magunkba a valóságmentesség.

Az irodalomban és a filmben különösen közkedvelt ez a zsáner, mely ellentmond a tényeknek, illetve hipotézisekre épül. Ezt hívhatjuk fantáziának is (más esetben meg erotikus álmodozásnak). Talán az utóbbi időben az egyik, ha nem a legfelkapottabb téma a mi lett volna, ha Hitler meg sem születik, vagy ha már igen, megnyerte a II. világháborút, vagy éppen feltámad és visszatér. De ami szórakoztóiparilag hat, az amúgy is mindig önidentifikációs és önértékelési problémákkal küszködő társadalomtudományokban aligha más, mint pótcselekvés, a valóságtól való menekülés.

A mi a történész mestersége, feladata, vagy hogy mi a történelem egyáltalán kérdés folyamatos felvetése egyébként persze releváns önreflexiót jelez, nem pedig kishitűséget és kisebbségi komplexust, például az asztrofizikával szemben. És hát mondjuk a tévéfizikusok is szeretik megjósolni az emberiség végét, vagy hogy a Marsra kell költözködni, mondják, mert ez és ez fog történni. De próféciáik mégiscsak tények halmazára, tendenciákra építkeznek,  nem pedig arra, mi lett volna, ha idén egy szép márciusi délután bevágódott volna a Földbe egy asztroida.

A történész sci-fivel ugyanis épp az a gond, hogy ugyan elismeri egyes tények létezését, de ezekből kiindulva úgy okumlál, hogy valami szörnyűség biztosan nem történik meg, ha egy nő nem szüli meg a gyermekét. 2014-ben, a szarajevói merénylet százéves évfordulóján már-már szakmainak tűnő vita jelent meg a sajtóban arról, hogy Gavrilo Princip felelős-e a holokausztért, illetve az anyja, mert megszülte. És logikailag akár vegytisztán végig is vezethető a vonal: ha nem öli meg Ferenc Ferdinándot, akkor nem tör ki az I. világháború, amit így nem veszíthetnek el a németek, emiatt Hitler sem kerül hatalomra, mert nem okolhatják a zsidókat stb.

Ez a logika azonban a mindenkori áldozatokra tekintettel nemcsak morbid, de etikátlan is. Így a Szerbia alternatív történelme is helyenként önigazoló, és a büszkén vallott tényeknek ellentmondás lehetővé teszi a szerecsenmosdatást, nem kevésbé a felelősség kérdésének feszegetését. Továbbá a kitalált múlt révén ismét csak meg lehet erősíteni a régi előítéleteket. Így egy helyütt odáig jutnak, hogy ha Jugoszlávia egyben marad 1991 tájt, akkor előbb-utóbb a koszovói albánok politikai súlya oly nagy lesz, hogy szépen átveszik a befolyást, a hatalmat az országban. Csak nem a radikális politikusaik, hanem a mérsékeltek, akik azonban bizonyára éppúgy Koszovó függetlenségét követelték volna, csak nem előbb, hanem utóbb, mint az albán terroristák. Vagyis akármi lett volna, ezek az albánok már csak ilyenek…

A kötetben felmerül Michel Houellebecq neve is, mintegy bevezetődik „a houellebecq-i forgatókönyv” fogalma. természetesen a Behódolás című regényre gondolván, melyben az a hipotézis, hogy Franciaország iszlám állammá válik. A botrányt okozó, de mégoly népszerű szépirodalmi munka azonban műfajilag más, még ha szintúgy a tényeket, azaz a számokat figyelembe nem vevő alapra épít is: az idemenekülő vagy itt temérdek gyereket szülő muzulmánok tízmillióiról alkotott tévképzetre. És ez kissé más, mint amikor már vagy ötven éve Moldova György azon meditált, mi lett volna, ha Hitler a kádári Magyarországon köt ki.

Angolszász nyelvterületen komolynak számító történész-félék szállnak be ugyanis a trafiktöribe, de Richard Evans, Niall Ferguson és mások nem csak a zsebüket tömik, hanem megkapják a magukét a mérvadó sajtóban. És annak biztosan nem örülnek, ha gyerekesnek nevezik őket, provokálóknak, akik csak az olcsó poénokat pufogtatják, s a laikus közönség elismeréséért vágyódva indulnak ki feltevésekből. Inkább tekintik a műfaj kritikusai ezt alternatív történelem helyett történeti revizionizmusnak, ami úgy hamisítja meg a történelmet, hogy a tények feltárása helyett nemhogy nem a tényekhez nem nyúl, inkább újakat fabrikál. És erre még büszke is.

Levéltárban porolni és porosodni nehezebb és munkamorál dolga, ám kontrafaktumokon rágódni pszichológiailag is érthető: az ember homo ludens. Miért ne legyen az a történelem esetében? Hisz ezt tesszük, amikor indiánosdozunk, ólomkatonásdizunk vagy viktoriánus babaházzal játszadozunk. És ha álmodunk éjjel, miért ne álmodnánk nappal? Na meg ha a közönség vevő erre, abból még haszon is ered.

Ám az épp a választási kampány finisében járó Szerbiában a két, elismertnek is mondható történész ámokfutásának erős politikai fennhangja van. A „mi lett volna, ha” erőltetése éppen még jobban elfedi azt, hogy mi történt. A tényekkel való szembenézés nem erőssége a szerb társadalomnak – és nem sokkal kifejezettebb az értelmiségé sem, a politikusoké meg különösen nem. De amint látható, ez még csak balkáni vagy közép-európai sajátosságnak sem tekinthető, és mint sok minden más, a műfaj részben épp nyugat-európai importból származik.

Már csak az időgép feltalálása hiányzik.

Szerbhorváth György

Ha tetszett a cikk

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi 1000 forinttal!

Adj 1%-ot az Átlátszónak, hogy megtudd, mire megy el az adód 99%-a!

Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.