Kultfilmgyanús vígjáték készült a nyitott kapcsolatokról, a producer Kálomista Gábor

A szekértáboros törzsi mentalitás alaptörvénye, hogy a „másik oldalon lévőkről” nem szabad jót mondani vagy írni. Főként akkor nem szabad, ha az illető valami jót csinált: olyat, ami tetszik nekünk. Mert azzal „az ellenséget segítjük”. Ha ezt a mintaképző logikát követném, akkor most jól le kéne fikáznom a Nyitva című vígjátékot, Nagypál Orsi író-rendezővel és a benne játszó főszereplő színészek, Radnay Csilla és Kovács Lehel teljesítményével együtt. Pusztán azért, mert az alkotást producerként Kálomista Gábor jegyzi.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A szekértáboros törzsi gyűlölet jegyében azt kéne hazudnom: nem tetszett a film, pedig nagyon is. És nem is vagyok hajlandó emiatt magyarázkodni. Kérdés, hogy Kálomistának kell-e majd magyarázkodnia bizonyos „felsőbb hatalmak” előtt, hogyan engedhetett át egy kifejezetten toleráns, liberális szellemiségű művet, amely nemhogy nem felel meg a keresztény-nemzeti párkapcsolati modellnek, de kifejezetten azzal felesel, illetve arra cáfol rá. A film – mint a címe, illetve óriásplakátja is sejteti – a nyitott házasságról, illetve általában a nyitott kapcsolatokról szól.

Ez a dolog ritkán szokott nyilvános beszédtéma lenni. Ha igen, jórészt akkor is a szűkebb körű tudományos-értelmiségi diskurzusban – például tavaly a Rejtőzködő szexualitás – titkolt identitás című konferencián. Így aztán kíváncsi voltam, mit hoz ki ebből a Kálomista által producerként jegyzett alkotás. Tekintve, hogy eddigi producerkedéséből  a Szíven szúrt ország, (amelyet ő is rendezett) valamint a producerként ugyancsak a nevéhez fűződő Coming out finoman szólva sem volt a liberális értelmiség kedvence. Az előbbi a Cozma-gyilkosságot tárgyalta meglehetősen egyoldalúan, utóbbi pedig a meleg szexuális orientáció kapcsán pengetett eléggé sajátos húrokat.

A Nyitva azonban nem ilyen. Az szinte bizonyosra vehető, hogy nem fogja elnyerni a hagyományos családi, valláserkölcsi értékekben gondolkodó – a kormánypárti erők soraiban felülreprezentált – nézők tetszését. De valószínűleg azok sem örülnek mindnyájan neki, akik lelkük mélyén, illetve a magánéletükben nemigen azonosulnak a tradicionális normákkal. Viszont a nyilvánosság előtt, a látszat szintjén nagyon is próbálják betartani azokat. Valószínűleg ez a típus alkotja a Fidesz (sőt: a mindenkori kormánypárt) bázisának relatív, netán abszolút többségét.

Az emberek jelentős része nem igazán hisz az egyház tanítása szerinti Istenben, illetve komolyabban nem is gondolkozik azon, létezik-e vagy sem. Ám házasságot mégis templomi esküvőn köt. S a világ felé maga is azt a többséginek gondolt vélekedést hirdeti, de legalábbis hallgatólagosan rábólint, miszerint az embernek élete java részét úgy kell tartós párkapcsolatban leélnie, hogy egyetlen kizárólagos szexpartnere a házastársa lehet. S morálisan helytelen, amennyiben a hivatalos párkapcsolatán túl mások iránt is táplál szexuális vonzalmat, s próbálja azokat megvalósítani.

Szándékosan használom ezzel a mentalitással kapcsolatban a „többséginek gondolt” megfogalmazást. Mert kétségtelen: ha egy teremben ülő néhány száz fős, reprezentatív mintavétellel összeverbuvált tömeget megszavaztatunk, akkor az ott lévők kétharmada vagy akár háromnegyede ezt fogja mondani. Hogy az embernek szexuálisan monogámnak kell lenni, nem szabad a „törvényes” kapcsolatunk mellett másokkal is szexelni. Ha pedig a szavazás nem titkos, hanem nyílt, a voksoló mellett pedig ott ül a házastárs is, akkor a végeredmény a pártállami Népfront-választások eredményét felülmúló, kilencvenvalahány százalékos demonstráció lesz a szexuális monogámia mellett.

Eközben, ha csak a szűkebb-tágabb rokoni, baráti körben széttekintünk, azonnal látjuk, szinte nincs is olyan ember, akinek egy néhány éves vagy pár évtizedes házassága, élettársi viszonya során ne lett volna egy, netán több azon kívüli kapcsolata. Vagy ne merülne fel vele szemben ennek a gyanúja. A házasságok felbontásának egyik leggyakoribb oka, de legalábbis ürügye a szexuális félrelépés.

A film lényegében valami olyasmit vet fel, amit szinte mindenki tud, de a legtöbben nem mernek kimondani. Hogy a szexuális monogámia működésképtelen – legalábbis egy életen át, mindkét fél részéről, az emberek többségénél biztosan az. A filmben szereplő harmincas pár is ezzel szembesül. S áthágva a tabukat, úgy döntenek kölcsönösen engedélyezik egymás számára az alkalmi szexuális kapcsolatokat. S tudatosan próbálnak ilyet keresni, valamint találni. Munkahelyen, bulikon, swinger-klubban, uszodában, a világhálón.

A nyitott kapcsolatban élő párokat nem is az különbözteti meg a többségtől, hogy időnként nemcsak a házastárssal bújnak ágyba, hanem az, hogy ők ezt nyíltan felvállalják egymás előtt, kölcsönösen hozzájárulásukat adva rá. Bizonyítva, hogy az élet gyönyörűen bonyolult: akkor is szerethetjük a párunkat, ha közben másokat is kívánunk. S ennek feloldására nem az önmegtartóztatás az egyetlen legitim módszer.

De feltűnik a cselekmény során egy sokkal átlagosabb típus is. A nő testvére, aki szintén sejti a feleségéről, hogy mással is együtt van – miként az is róla. De nem mondják ki, fenntartva a látszatot. Nyilván vannak olyan monogám, zárt házasságok, ahol a felek tényleg egy életen át nem lépnek félre. Ennek oka többféle lehet. Mélyen vallásos gondolkodásúak, hagyományos neveltetésűek, akik ezt fontosabbnak tartják a szexuális vágyaknál. Netán a szexuális vágyaik olyannyira egyetlen személyre koncentrálódnak, hogy nincs testi igényük senki másra. Esetleg olyannyira félnek a következményektől, hogy inkább elfojtják vágyaikat. De ezek a hithű „igazi monogámok” ugyanúgy kisebbségben vannak, mint a nyitott kapcsolatot felvállaló párok.

Az emberek legnagyobb része egy köztes, szürke zónába tartozik, amely a felszínen monogám, a mélyben viszont titokban kiéli ezzel szembemenő ösztöneit. A film ennek a hipokrita rétegnek az arcába dob kesztyűt. Nem valószínű, hogy Semjén Zsolt vagy Hoffmann Rózsa erre a filmre szervezne kötelező vetítést a fiatal házasoknak. Mert az alkotás látványosan megkérdőjelezi, vitatja mindazt, amit hagyományos erkölcsnek nevezünk. Amely szerint szex csak két, érvényes házassági okirattal rendelkező, eltérő nemű személy között lehetséges, zárt ajtók mögött, kizárólag gyereknemzés céljából.

Ehhez képest a filmben van hármasban folytatott biszexuális aktus, swinger klubban zajló orgia, a legkülönbözőbb vágyak és fantáziák felszínre jutása.

Mi lehet az oka annak, hogy egy ilyen alkotást a jelenlegi kurzus, az állami tulajdonú Filmalapon keresztül  komoly pénzzel – 317 millióval –  támogat, mi több, annak egyik kulturális frontembere, illetve annak cége gyártja producerként? Nagyjából az, hogy akárhányszor nyeri meg Orbán Viktor a választást, bizonyos csatákat újra és újra el fog veszíteni.

A tényleges, valóban betartott (sőt: rigorózusan betartatott) szexuális monogámia körülbelül annyira volna népszerű a lakosság körében, mint a vasárnapi zárva tartás. A film valahol ennek a beismerése. Évszázadokon át természetes volt, hogy hivatalosan, a közbeszéd szintjén mindenki monogám a nyugati civilizációban. Ahogy az is, hogy a férfinak gyereket kell nemzeni, a nőnek pedig szülni és nevelni. Csakhogy az ezt vitató szubkultúrák kezdenek előbújni a világháló zárt, titkos fórumainak a sötétjéből. A melegek coming outjaihoz hasonlóan vannak már, akik felvállalják nyitott kapcsolatukat.

Ez a tradicionalizmusra nézve sokkal baljósabb fenyegetés. Míg az emberek a külvilág felé monogámiát színlelnek, a valláserkölcs hívei érvelhetnek azzal: lám, ők is szégyellik, mert tudják, hogy bűn. Amennyiben viszont nyíltan felvállalják, úgy ez a morálfundamentalista csodafegyver vészesen kicsorbul. A legalább három gyermeket vállaló, kizárólag heteroszexuális, monogám házaspár jelenleg már csak egy a sok lehetséges kapcsolatformából.

Pár évtizede még nehezen volt elképzelhető például, hogy valaki (pláne egy nő) nyíltan kimondja, hogy ő nem akar gyereket. Még aki belsőleg ilyen elhatározásra jutott, az is többnyire „önhibáján kívüli” okokkal próbálta kidumálni ezt a családja felé. Manapság azonban teret hódít a childfree-mozgalom. Facebook-csoportokban egyre többen vallják tudatosan gyermektelennek magukat. Vagyis nincsenek többé eleve megkövetelhető, abszolút és univerzális értékek a fenti magánéleti dimenziókban.

A film természetesen nem idealizálja a nyitott kapcsolatot. Jól teszi: ez ugyanolyan sematikus klisé volna, mint a monogámiát és gyermekáldást rózsaszínben bemutató KDNP-propaganda. Ezek egymással versengő, feleselő, egymás alternatívájául kínálkozó, egyaránt gyarló és tökéletlen életstílusok. Mind a nyitott, mind a zárt kapcsolatban vannak békés és veszekedős időszakok, mind a kettőben lehetnek a házastársak boldogok vagy boldogtalanok. A tudatos gyermekvállalás ugyanúgy lehet sikeres vagy kudarcos boldogságprojekt, mint a tudatos gyermektelenség. Csakhogy a többségi gondolkodás nem ugyanúgy ítéli meg, ha a különböző típusú kapcsolatformákban ugyanaz történik.

Mondjuk a nyitott kapcsolatban élő párok közül valamelyiknek átmenetileg vagy véglegesen kudarcba fullad az együttélése. (Ahogy a filmbéli pár között is lesz veszekedés, szakítás, különköltözés.) Netán egy gyermektelen párral vagy egy meleg pár közös jövőjével, gyermeknevelésével kapcsolatban lesz válság, működési zavar. Ilyenkor szokták azt mondani: lám, monogámia nélkül, gyermek hiányában, nem hagyományos családban vállalva gyereket, a dolog nem működik. Ellenben, mikor egy hagyományos, „zárt” házasság torkollik válásba (ami, ugye, mindennapos dolog) azt nem úgy kommentálják, hogy ez is bizonyítja: a zárt modell, mint olyan kudarcba fulladt.

Kérdés, mi lesz erre (lesz-e egyáltalán valami) reakcióként? A kultúrharc zajlik. Nemcsak a NER hívei és ellenfelei között. De a NER-en belül is.  Vannak, akik a kultúrában is „őrségváltást” akarnak.

Ha kell, állami beavatkozással kierőszakolnák, hogy a főáramú szórakoztatásban is a „rendes, tisztességes, erkölcsös”, hagyományos nemzeti-vallásos alkotások legyenek az uralkodók. Lényegében a vasárnapi boltzár kulturális dimenziója mellett kardoskodnak. S vannak az Andy Vajda-típusú pragmatikusok. Akik szerint az emberek jó filmeket akarnak nézni, erőltetett nemzetnevelő, népboldogító ideológiai lólábak nélkül. S a politikai erőviszonyokat nem lehet mechanikusan lefordítani, adaptálni a vásárlási, szórakozási, kultúrafogyasztási szokásokra.

Vajon ki fog felülkerekedni? Mi – egyebet most úgysem tehetünk – dőljünk hátra. Ha a fundamentalisták nyernek, akkor a rendszer odatartja a fejét ugyanannak a pofonnak a párjáért, amit a boltzár kapcsán egyszer már megkapott. Ha pedig a pragmatikusok, akkor jövőre is lesz pár nézhető filmünk. Örülni kell a kis dolgoknak is, ez a hosszú, boldog élet titka. Meg az, hogy mindenki élhessen olyan kapcsolatban, ahol megvalósíthatja a vágyait, és ezt cserébe megengedi a partnerének is.

Papp László Tamás