Tudósok a pártállam szolgálatában

Közismert, hogy a II. világháború végén az amerikai hadsereg vadászott von Braun és csapata, az űrkutatók, atomtudósok, fizikusok után, s náci múltjukra fittyet hányva vonták be őket a hidegháborús projektekbe. A szovjeteknek csak az apraja maradt, és a keleti blokkba csatolt országok tudósait se hurcolták tucatjával Moszkvába. Viszont az új, szovjetizált államok is megbocsátották egyes tudósaiknak 1945 előtti politikai szerepüket és véleményüket, és még hitet sem kellett tenniük a szocializmus mellett, „csak” részt venniük az építésében. 

A szocialista államok a fegyverkezési verseny mellett ugyanis a tudományos innováció terén is harcba szálltak a Nyugattal, hogy aztán jól lemaradjanak abban is – főleg azon a téren, hogy az ipari és egyéb termelékenységnek is hatványozottan javára legyenek a műszaki tudományok. Bódy Zsombor kötete ezt a témát járja körül rendkívül alaposan, és számos fontos gondolatot vethet fel az olvasása.

Ahogyan a szerző megjegyzi, miután az utóbbi másfél évtizedben – a modernitás egészével ellentétben – megrendült a tudományba vetett hit a nyugati társadalmakban (hát még mifelénk), a kutatók érdeklődési körébe került ez a téma. Egykor ugyanis szükségessé vált az, hogy a szakértők közvetítsenek a tudomány és a politika között, ám épp ezért a tekintélyük is vita tárgyává vált.

A 20. század középső harmadában legitimációjuk még kétségbevonhatatlan volt – olvashatjuk –, magukat ideológiailag függetlenként állították be a tudósok (persze akadtak egyesek, akik csatlakoztak egy-egy politikai irányzathoz), de nem utópiákat kergettek, hanem inkább az alkalmazott tudományt preferálták. Adná magát, hogy itt kikacsintsunk a mai magyar űrprogramhoz és az űrutazáshoz, de aki annak fontosságát vitatná – például hogy az útnak esetleg inkább szimbolikus értelme volt, semmint tudományos –, rögtön lehazaárulóznák. De erről majd a (közel)jövő tudománytörténészei talán többet fognak mondani.

A szocialista pártállam ugyanakkor egy sajátos intézményrendszert hozott létre, alapvető feladatokat szánva annak a gazdasági és társadalmi viszonyok átalakításában (a blokkban ez főleg Hruscsov nevéhez köthető). Ehhez képest ma a magyar tudomány, az MTA szerepe inkább marginális. Már önmagában ezért érdemes e kötetet olvasgatni, hogy lássuk a (disz)kontinuitásokat.

Bódy Zsombor: Technokraták a pártállamban – A szakértelem és a hatalom dinamikája a szocializmusban
Jaffa, 2025
223 oldal, 4999 Ft

Így azt, hogy „a korai pártállam teljesítményei jelentős részben a második világháborús hadigazdálkodás örökségei voltak”, a sztálinvárosi (dunaújvárosi) erőmű első terve a háború alatt készült el, miképpen a budapesti metró négy nyomvonalát is megszavazta 1942-ben a főváros. Az ilyen típusú, felülről generált modernizáció tehát nem Rákosiékkal kezdődött, a technokraták már előtte is szövetkeztek a politikai rendszerrel, így Gömbössel 1935-ben. Igaz, utóbb se a demokratikus kontrollal, se a piaccal nem kellett törődniük a tervezőknek se, akik egy része a kapitalizmusban nem is érvényesülhetett volna merész ötleteivel, ha azt túl kockázatosnak látták volna a befektetők.

Arról, hogy hogyan darálta be az új rendszer alig pár év alatt az egész társadalmat, azaz hogyan szovjetizálta a közösséget – persze a Vörös, illetve Szovjet Hadsereg (1946-ban változtattak nevet) árnyékában, s hogy Moszkva nélkül ez aligha ment volna, ám éppen a szovjetek tapasztalatai és iránymutatása, azaz az ottani rendszer lemásolása zajlott le vihartempóban, bár gyakran akadozva – Anne Appelbaum Vasfüggöny c. művében olvashatnak bővebben az érdeklődők.

Bár ott legfeljebb az „eszményi városok”, mint például Sztálinváros kiépüléséről olvashatunk, a tudomány átalakításáról alig is – gyanítom, éppen azért, mert azt másképp kellett szovjetizálni, totalitarizálni, mint a rádiót, az ifjúságot, az erőszakszervezeteket, a mezőgazdaságot és a gazdaságot, azaz az egész társadalmat. A tudomány terepén – derül ki itt – a teljes letámadásnak és átalakításnak nem lett volna értelme, Micsurin ide vagy oda, és ezt belátták fönn is, sőt. Erről szól a könyv.

A kötetben megismerkedhetünk az átmentés módjainak egy-egy jellegzetes alakjával. Így a magyar hadseregben szolgálókkal, például egy volt Horthy-tiszttel, aki árkászból lett a Ludovikán egyetemi tanár, mert az erődépítés szakértője volt, és tudására szükség mutatkozott 1948 után is (a csapattiszteket persze elítélték, kitelepítették). Úgy, hogy alkalmazkodnia sem kellett az új kurzushoz a Néphadseregben, a BME Hadmérnöki Karán lett tanszékvezető; a kar kilenc tanárából hatan „igazoltak át” az 1944 előtti honvédség tisztikarából.

Persze, a kommunisták új értelmiséget akartak teremteni műszaki vonalon is, mégis,

még a politikailag esetleg „megbízhatatlanok” szaktudása is kellett nekik.

„A különböző területeken annyi példát találni a szakemberek karrierjének folytonosságára, a ’régi szakemberek’ elismerésére, hogy ez nem kivételnek tűnik, hanem szabálynak” – írja a kötet. Jöttek is az elismerések, egészen a Kossuth-díjakig, még Rákosiék sem ódzkodtak attól, hogy kitegyék őket az ablakba a nemzet büszkeségeként (mintha amúgy is bárki meg mert volna szólalni). Hovatovább a szimbolikus elismerések a műszaki szakma egészének is szóltak: szükség van rájuk, „reakciós múltjuk” el van felejtve, még ha családi-baráti körben azok is maradtak.

Ezt tudták jól fenn is, mert természetesen közülük sem volt nehéz besúgókat beszervezni, többnyire zsarolással. Talán a legkirívóbb Varga József esete, aki Horthy alatt egészen 1943-ig ipari miniszter is volt, részben így hatáskörébe tartozott a második zsidótörvény végrehajtása az iparban és a kereskedelemben, irányítója volt a hadigazdálkodásnak, együttműködött a náci német kartársakkal. Bár nem volt, nem tekintették háborús bűnösnek – írja a szerző a bizonyítékok (hiánya) alapján –, és bányászati, kőolajipari szaktudása oly óriási volt, nem kevésbé szervezőképessége, hogy kémikusként simán megúszta a számonkérést.

Ugyanakkor – ismét csak nem bizonyíthatóan – a hadiállapot kimondása ellen foglalt állás a minisztertanácsban 1941-ben. 1955-ben már kétszeres Kossuth-díjas volt, professzor két egyetemen, a Hazafias Népfront elnökségi tagja, meg hát ő értett a bányászathoz és a kőolajhoz, se szeri, se száma funkcióinak. Karrierje valahol filmre kívánkozna – pedig nevét én is most hallottam először.

Valahol vicces is, hogy a nem túl művelt, ideológiailag nyomott új kurzus hogyan babrált azzal, miképpen egyeztethető össze az a marxizmus-leninizmussal (az eredetivel, az igazival, ugye), hogy a munkásság (meg a parasztság, ha rendesen megtér) a vezető erő, ez a két alapvető osztály, az értelmiség meg a réteg. Miközben, ha valami elengedhetetlen, szükség van rájuk, az a műszakisok, a mérnökök és tudósok nem is oly apró, összességében több tízezres rétege, mert ők pótolhatatlanok – másnap nem tudnak a helyükre tenni másokak, ha elítélik, internálják stb. őket, lapátolni meg szántani viszont a hülye is tud… (Hát ebben is csalatkozhattak Rákosiék.)

A műszaki értelmiség fogalmát az új (kar)hatalom vezette be, és vezető szerepet szántak nekik, sokaknak ez tetszett is,

de a javuk ügyetlenül mozgott, ha elhagyta szakmája terepét, „nem beszéltek bolsevikul” – emlékezett vissza egyikük.

Ennek ellenére az akadémiai karrier, azaz az MTA felé vezető út is ki lett betonozva nekik (főleg az alkalmazott tudományok művelőinek), és talán egy-egy találmányukkal a kapitalizmusban degeszre keresték volna magukat; így sem panaszkodhattak: havonta a tízszeresénél többet is összeszedtek a segédmunkásoknál (ez az összehasonlítás persze így sem a lényeget, sem a nüanszokat nem fejezi ki, sem akkor, és ma sem).

De hogy tervezni kell a gazdaságot – és itt a technokraták fejlesztéseinek is kulcsszerepe van – , az már az I. világháborús hadigazdaság eredményessége, hatékonysága (vö. fegyver- és lőszergyártás, így persze elégé kétes ez a siker) után másutt is felmerült és megvalósult (lásd Roosevelt New Deal-jét vagy Mussolinit): a közös az, hogy bíztak abban, szaktudással megoldhatók a gazdasági-társadalmi problémák, sőt, a fejlődés. Utóbbi a szocialista diskurzusban aztán „haladás”-ra lett átkeresztelve.

Fontos fejezete a könyvnek az MTA-ról szóló, ahonnan 1949-ben főleg történészeket és jogászokat rúgtak ki, de a természettudósok, műszakisok, matematikusok közül alig is valakit. A bölcseleti, társadalmi és történeti tudományok aránya 17,3 százalékra esett vissza, kb. a felére (ma viszont újra kb. kétharmad-egyharmad az arány). De ez nem jelentette azt, hogy zömük a politikai idomulás miatt maradhatott vagy került be. Persze az – stílusosan akadémiai – kérdés, hogy egy akadémikus mennyiben technokrata is – mondjuk Palkovits László mérnökből lett technokrata meg tanszékvezető, aztán meg politikus, egyes esetekben tehát több szerep is akadhat(ott). Ahogyan az is akadémikus kérdés, hogy az MTA-t a rendszerváltás után két történész irányította 2002-ig, majd jöttek a nem bölcsészek, de általánosítani itt sem érdemes, ti. a politikához való viszony kapcsán.

Az MTA-t egyébként 1956 után is békén hagyták Kádárék, mert nem volt a forradalom egyik központja (ez részben az életkorból is adódott, gondolom én), és jobb volt békén hagyni őket; számítson továbbra is a (műszaki) szaktudás maga. A technokratáktól pedig talán tartott is Kádár, legalábbis erős lobbinak számíthattak, így valahol a kádári konszolidáció velük kezdődött el:

a pártba se kell belépni, de azért építsék a szocializmust, legyenek társutasok.

Általában sem a hruscsovi éra hozta el a blokkban azt, hogy a technokrata szervek fontos döntéselőkészítő fórummá váltak, hanem már a Szovjetunióban is 1948 után. Mint minden mást, hát ezt is lemásolták itthon. A fejlődésről iparcentrikus módon gondolkodtak (a történelem mintha ismételné magát: akkugyár kell, társaladomtudomány nem), és jöhettek a nagy projektek a közlekedésben, a számítástechnikában, a fosszilis energiák, az alumínium terén.

A könyvet érintő kritikánk pedig itt lehet az, hogy hiányérzetünk marad, mert a ’80-as évekről már nem esik szó – pedig a cím ezt ígéri, az egész pártállami időszakot –, noha a rendszerváltást követően a gazdasági hatalom továbbvitele, átkonvertálása során nyilván a technokratáknak óriási szerepük volt. Például a videotonos Széles Gábor életútja fejezetet érdemelne egy másik monográfiában, vagy hogy mást ne mondjunk, az OTP-s Csányi Sándor, a velünk élő történelem – azaz hogy miképpen válhattak technokraták oligarchákká.

Visszaugorva, az átkosban, 1969-ben még tovább mentek, Aczél György vezetésével decentralizálták valamelyest a tudományos életet, nőtt az egyetemek szerepe a kutatásában, s csak részleges reform kell a kutatási intézményrendszerben, mondták ki. A mai állapotok tükrében egy mondata ma az értelem felcsillámlása lenne a hatalom részéről:

„A kutatóműhelyeket könnyű szétzilálni, mondta Aczél, de nehéz kialakítani.” Továbbá, hogy az alapkutatások szintén fontosak, nem csak az alkalmazottak, sőt: „A vezető kultúrpolitikus amúgy a humán és társadalomtudományokat is megvédte egyúttal, hangsúlyozva, hogy a társadalomnak ezekre szüksége van.”

A pártközpontban tehát egy idő után pedig mégis leesett a tantusz, hogy a közgazdászok és a szociológusok kutatásai besegíthetnek.

Maga a műszaki szaktudás pedig egyszerre vált a rendszer motorjává és áldozatává,

miközben a nyugati technológiák után kémkedni kellett. De ez sem járt nagy sikerrel, és a hazai fejlesztések, meg az egész gazdaság is rendre lemaradt az állítólagosan rothadó nyugattól, nem hogy beérték és lehagyták volna azt (miképp az ország az utóbbi évtizedben Ausztriát, pedig az lett ígérve).

Bódy így von mérleget: „A technológiai előrelépésre fordított minden erőforrás és a technokrata szakértelem erőfeszítései ellenére a mérleg inkább negatív.”

Mocsárba süllyednénk, ha itt most elkezdenénk moralizálni, a műszakis kockák (mert hát a bölcsészek is akadnak olyanok, akik téma- és komfortzónájukból ki nem lépnének) közt milyen hagyomány a rendszerhez való mindenkori simulás, az erőforrások utáni köldöknéző harc, a társadalmikritika-mentesség, a szolidaritás hiánya másokkal az egyéni karrier – ami nem feltétlenül a meggazdagodás, hanem a presztízs megszerzése – érdekében.

Ami miatt hiányérzetünk marad – a nyolcvanas évek behatóbb taglalásán kívül – az inkább például az, milyen viszonyban álltak maguk a technokraták a „csak” tudós kollégákkal, vagy akár egymás közt milyen harcok folytak a forrásokért, a megbecsülésért, és milyen viszonyban álltak a bölcsészekkel stb. Másfelől hogyan tekintett rájuk a társadalom (jó, ez így túlzás), azaz a nyilvánosság, a sajtó hogyan reagált rájuk. Vagy például a humoristák a Ludas Matyitól Hofiig, akik a tervek, számok, értekezletek kapcsán odacsaptak a bürokratáknak, s akiknek a jellemvonásai nyilván részben illettek a technokratákra is, bár ők nyilván inkább innovatívak voltak, s éppen nem vakon szabálykövetők. Pár projektjük pedig bizonyosan abszurd volt (mint másutt s ma is, tegyük hozzá).

Ilyen értelemben kissé száraz könyv ez, de a téma maga is, tehát nem a szerző tehet arról, hogy a pártállamban az igazi „angol tudósok” helyett a technokraták kezében volt a kormány e szűkebb területen, miközben a sebváltót az elvtársak kezelték, noha ahhoz se értettek, és ötös helyett rükvercbe tették.

Szerbhorváth György

Címlapkép: 1956, Margit utca, az IKARUS mátyásföldi gyártelepe, elöl középen Rákosi Mátyás. (fotó: Fortepan/Hegyi Zsolt, Balla Demeter felvétele)