Ma már nem Milo Yiannopoulos jelenti az alt-rightot az Egyesült Államokban, fajvédőket sztárol a kormánysajtó

Kormányközeli szereplők Magyarországon is megpróbálják meghonosítani a Donald Trumpot segítő alt-right trendet, csakhogy ez a mozgalom Amerikában ma már jószerivel nem létezik. Trump legodaadóbb hívei ma inkább új jobboldalként definiálják magukat, míg az alt-righton belül a Magyarországról korábban kitiltott fajvédők diktálják a tempót – kérdés, hogy a fideszközeli alt-right-szimpatizánsok beleállnak-e a fajelméletbe.

Az elmúlt év végén kisebb vihart okozott, amikor a magyar kormány a V4-es konferenciájára Milo Yiannopoulost kérte fel vendégelőadónak.  A Breibart volt újságíróját – pártállástól függően – nevezték provokátornak, a szólásszabadság élharcosának, szélsőjobboldalinak, felhánytorgatták azt a pedofilbotrányát, ami miatt távozni kényszerült a Breibarttól.

84%

Év végéig még

16 613 194 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Mind a Milo Yiannopoulost bíráló, mind az őt méltató cikkekben felbukkant viszont az az állítás, hogy Yiannopoulos az angolszász alternatív jobboldal, az alt-right egyik vezéralakja – annak ellenére, hogy Yiannopoulos már nem vallja magát az alt-right tagjának.

Egy a tábor, egy a zászló

Az alt-right fogalma az előző amerikai elnökválasztási kampány idején került be a köztudatba. Hogy pontosan mit értettek ekkor alatta, azt nehéz röviden összefoglalni, de valahogy így fogalmazható meg: informális, ideológiailag nem egységes csoportosulás, amely szemben áll a mainstream amerikai jobboldallal, amelyet egyszerre tartanak avittnak, de bírálják, amiért az szerintük behódol a baloldal egyes elveinek, és egységesen támogatta Donald Trump megválasztását.

Az alt-rightra hangsúlyosan jellemző a politikai korrektséggel, a feminizmussal, a multikulturalizmussal szembeni ellenállás, erőteljesen beágyazódott az internetes kultúrába, jellemzője a provokatív stílus, a mémek, az irónia és a humor használata. Fontos az is, hogy az alt-right elsősorban a millenial generáció tagjait szólította meg, vagyis egy olyan csoportot, akik addig kifejezetten a liberálisok bázisának számítottak.

A jelenségről részletesebben például ebben a cikkben, illetve Yiannopoulos kiáltványszerű altright-határozójában lehet olvasni. Az alt-right jelenség a leginkább látványosan az online médiában jelent meg: olyan orgánumok, illetve személyiségek sorolhatók ide, mint a Breitbart, a kanadai Rebel Media és egyik ismert (volt) munkatársuk, Lauren Southern, Paul Joseph Watson vagy Mike Cernovich, a jobbszélen pedig az American Rennaisance, a Red Ice Radio vagy Mike Enoch és a The Right Stuff.

Sokak szerint Milo Yiannopoulos meghívásával a kormánypárt a fiatalabb generációt próbálja megszólítani, akik körében ma rendkívül gyenge a Fidesz támogatottsága. Erre első látásra valóban alkalmasnak tűnik az angolszász alt-right jelenség importja. Egyes új kormánypárti felületeken érezhetők is ezek a gesztusok: a 888, a Pesti Srácok és kapcsolódó blogjaik rendszeresen veszik át a (2016-os) alt-right fordulatait, hivatkoznak annak ismert véleményvezéreire.

Liberális nacionalisták vs. fajvédők

Hosszú ideje jellemző tendencia, hogy Kelet-Európában olyan nyugati trendeket akarunk importálni, amik hazájukban már kifutóban vannak – itt is valami ilyesmi történik. Az az alt-right, amit Milo Yiannopoulos népszerűsített, ebben a formában ma már nem létezik. Amikor Donald Trumpot megválasztották, az alt-rightot összefogó legfontosabb ügy győzött. A mozgalomnak, hogy továbbra is releváns maradhasson, új célokat kellett kitűzni, új értékeket kellett lefektetni. Ekkora azonban felszínre törtek az ideológiai különbségek, és világossá vált, hogy a közös ellenségen és Trump támogatásán túl az alt-righterek igen kevés dologban értenek egyet.

Végül két irányzat kezdett kikristályosodni: az egyik az állampolgári nacionalizmust (civic nationalism) és az identitáspolitika elutasítását helyezte a középpontba, míg a másik etnikai (fehér) nacionalizmust, vagy akár felsőbbrendűséget hirdetett, céljaként a „fehér etno-állam”, vagyis fajilag szegregált államok létrehozását hirdette meg. A küzdelemből látszólag az utóbbi oldal került ki győztesen, legalábbis az alt-right „brandet” nekik sikerült megszerezni.

Az alt-rightnak kezdettől fogva része volt egy nyíltan rasszista és antiszemita, neonácikból és fehér nacionalistákból álló réteg is – maga a alt-right kifejezés is az amerikai fajvédők egyik vezérétől, Richard Spencertől származik. Őt a magyar hírolvasó leginkább onnan ismerheti, hogy ő volt az egyik szervezője a 2014-ben betiltott fajvédő konferenciának, Budapesten letartóztatták és kitiltották Magyarországról.

Hogy a Spencer-féle vonal mennyire volt hangsúlyos, arról megoszlottak a vélemények: a baloldal általában az egész alternatív jobboldalt rasszistának tartotta, míg például Milo Yiannopoulos a híressé vált, alt-rightot bemutató cikkében arról írt, hogy a rasszisták csak egy törpe kisebbséget jelentenek. Ezt a csoportot Yiannopoulos „1488-asoknak” nevezte (a megnevezés egy ismert neonáci kódra utal), igyekezett leszögezni, hogy nem azonosak az igazi alt-rightosokkal, azokra szégyent hoznak. Arról is írt, hogy amikor egyes altrighterek „faji háborúról” írnak a Twitteren, az csak irónia, szatíra, nem gondolják komolyan.

Mégsem irónia?

A 2016-os Breitbart-cikk után azonban érdekes fordulat állt be alt-right-téren. Sokan azok közül, akik korábban Yiannopouloshoz hasonlóan az alt-rightot védelmezték, vagy akár maguk is büszkén vállalták az alt-right megnevezést, mostanra épp, hogy szinonímaként használják a „1488-asok”és az „alt-right” megnevezéseket.

A fajvédők és a polgári nacionalisták közötti szakítás már Trump megválasztása iején elindult: a elnökválasztás után nem sokkal bejárta a médiát az a felvétel, amelyen Richard Spencer, a fajvédőket tömörítő National Policy Institute vezetője Trumpot élteti, amit többen náci karlendítésekkel üdvözölnek. Többen már ekkor elhatárolták magukat Spenceréktől, illetve általban az alt-right-tábortól. Ekkoriban kezdték el használni az „alt-lite/light”, vagy „new right” (új jobboldal) megnevezést.

Az ominózus felvétel a DeploreBall nevű rendezvényen készült, ami Trump beiktatását volt hivatott ünnepelni – ekkor még közösen ünnepelt az elnök teljes, alternatív jobboldali tábora. Az esemény után azonban a szervezők jó része elhatárolódott a Spencer-féle fehér nacionalista irányvonaltól. Köztük volt Mike Cernovich, aki tavaly februárban már azt is elutasította, hogy alt-righternek nevezék, ehelyett új jobboldalinak vallotta magát.

Ugyanebbe a táborba került Steve Bannon is, aki korábban saját lapját, a Breitbartot „az alt-right orgánumának” nevezte. Idén januárban azonban Spencer és Evan McLaren, az NPI másik vezetője már arról beszéltek, Bannon és a Breitbart nem partnerek számukra. Bannon már korábban, a DeploreBall után zéró toleranciát hirdetett azok ellen, akiket ő az „alt-righton belüli rasszista és antiszemita elemeknek” nevezett.

Kiépül a front

A frontvonalakat tavaly áprilisban Gavin McInnes, a Rebel Media egyik műsorvezetője jelölte ki, aki már magára vonatkozóan is az alt-lite megnevezést használta. Az ő meghatározása szerint az alt-right nem foglalkozik a származással, bőrszínnel. Mindenkit elfoganak, aki magáénak vallja a nyugati értékeket, míg az alt-right tagja faji szegregációt akarnak, antiszemita nézeteket vallanak és a „tudományos rasszizmust” hirdetik, amivel ő nem tud azonosulni. Ide sorolta például Richard Spencert és a fajelméletet propagáló American Rennaisance főszerkesztőjét, Jared Taylort.

Ezzel szemben az alt-lite szerinte „társadalmi kérdésekben liberális konzervatívokat, libertáriusokat” tömörít, akik nagyrészt támogatják az azonos neműek házasságát (ezzel tulajdonképpen liberálisabbak a mainstream republikánus párti politikusoknál). Ide sorolta Lauren Southernt, Paul Joseph Watsont és Milo Yiannapoulost is. Utóbbi csoport egyébként jóval elégedettebb Donald Trumppal is, míg az előbbi nem tartja őt elég radikálisnak.

Ahogy korábban volt róla szó, a legfontosabb törésvonalat a két irányzat között az ún. identitáspolitika és a fajelmélet kérdése jelenti. Identitáspolitika alatt azokat a nézeteket értjük, amelyek szerint az embert elsősorban a faji, nemi, szexuális hovatartozása határozza meg, illetve feltételezi, hogy egyes csoportok (például fehérek és színesbőrűek) között kibékíthetetlen ellentétek vannak.

Az alternatív jobboldal kezdettől fogva bírálta a baloldali identitáspolitikát, amely a nyugati társadalmat úgy írta le, mint a privilégizált csoportok (fehérek, férfiak, heteroszexuálisok) által uralt rendszert, amelyben az elnyomott csoportok (nők, kisebbségek) érvényesülését kell segíteni, akár az előzőek rovására.

Az erre született jobboldali reakció szerint valójában ma már nem beszélhetünk rendszerszintű elnyomásról, az olyan csoportidentitások, mint például a faji öntudat, illetve a rassz- vagy nem-alapú megkülönböztetés – azaz az identitáspolitika, mint olyan – veszélyes. Az ember identitását ehelyett a nemzeti-állampolgári identitás (civic nationalism) kell, hogy képezze, emellett mindenkinek el kell fogadni olyan klasszikus liberális alapelveket, mint a szólásszabadság és a jog előtti egyenlőség.

Nagyjából ezt képviseli ma az alt-lite, az általuk elképzelt társadalomban származástól függetlenül mindenkinek van helye, aki ezeket az elveket magáénak vallja.

Nem annyira tudományos rasszizmus

Nem így az alt-right: a Spencer-féle vonal elfogadja az identitáspolitikát, saját identitásuk középpontjába a rasszt helyezi. Úgy vélik, a különböző rasszokhoz tartozó emberek érdekei egymással alapvetően ellentétesek, és szerintük az alt-rightnak csak a fehéreket kell képviselnie. A nemzeti-állampolgári identitást – ahol egy fekete vagy ázsiai ember is lehet amerikai – másodlagosnak tartják, ideális céljuk egy szegregált „fehér etno-állam” létrehozása, ahol az útlevelet a bőrszín jelentené.

Ez persze nyilvánvalóan a bevándorlás leállításával és a nem európai származásúak deportálásával lenne elérhető – előbbivel az alt-lite még nagyjából egyetért, az utóbbival már csak azért sem, mert közöttük is találhatók feketék és zsidók.

Az alt-right eszmerendszerben központi helyet kap a „race realism” néven emlegetett tudományos rasszizmus is. Azaz úgy gondolják, egyes népcsoportok genetikailag kevésbé intelligensek és civiliáltak, mint mások – ezzel nagyjából a 19. századi tudományos rasszizmust veszik elő ismét, Arthur de Gobineau vagy George Gliddon nyomán. Nagy jelentőséget tulajdonítanak az IQ-nak, amit elsősorban genetikai hátterűnek tartanak.

A tudományos rasszizmust persze megpróbálják elfogadhatóbb köntösbe öltöztetni, „rassz-realizmusról” vagy „emberi biodiverzitásról” beszélnek. A végkövetkeztetés azonban mégiscsak az, hogy a fehér emberek genetikalag intelligenesebbek, így fejlettebb társadalmakat képesek létrehozni, mint más fajok, így a különböző bőrszínű emberek szegregációja kívánatos.

A fajelméletben némi zavart okoz, hogy az alt-right által emlegetett kutatások során a fehér embereknél magasabb IQ-t mértek a távol-keletiek és a zsidók körében – hogy ezt hogyan kell értelmezni, arról az alt-right fórumain vég nélküli vita folyik. A konszenzus nagyjából az, hogy az ázsiaiakat egyenrangúnak lehet tekinteni, a zsidóellenesség azonban általános az alt-right köreiben, virágzanak az antiszemita összeesküvés-elméletek és az Izrael-ellenesség.

Elterjedt köreikben például az a nézet, hogy a „fehér államokba” való bevándorlás nem más, mint a nemzetközi zsidóság ármánya, akik így akarnak kevert társadalmakat létrehozni, és elpusztítani az általuk gyűlölt európai fehér embert. A fajelmélethez hasonlóan ez szintén olyan téma, amivel az al-lite nem azonosul, ők az amerikai mainstream jobboldalhoz hasonlóan lelkes támogatói a zsidó államnak.

A „rassz-realizmusról” meg kell említeni, hogy tudományos alapja igen kevés. Modern antropológusok és genetikusok a rasszok klasszikus felosztását eleve elavultnak tartják, mert az emberen belüli genetikai sokféleség jóval nagyobb annál, mint amire az emberek külső jegyei alapján következtehetünk, ráadásul arra sincs egyértelmű bizonyíték, hogyan és milyen mértékben határozza meg a genetika az intelligenciát.

Jelenleg a legtöbb antropológus fontosabbnak tartja a környezeti hatásokat, elsősorban a neveltetést és az oktatást, de olyan faktorokat is, mint a táplálkozás, az antropológiai szaklapokban pedig egyre kevesebb olyan írás jelenik meg, amely a rasszt, mint fogalmat használná.

Végleges szakítás

Az alternatív jobboldal két szárnya között végül a tavaly nyári, „Unite the right” néven szervezett tüntetéssorozat vezetett. A demonstrációkat elvileg az alternatív jobboldal egyesítéséért szervezték, ami láthatóan kudarcot vallott. Richard Spencerrel és követőivel többen nem akartak egy színpadra állni, Spencer pedig szélhámosoknak nevezte az „alt-lite”-hoz sorolható személyeket, mint McInnes vagy Cernovich, és azt mondta, örül, hogy sikerült „megszabadulni tőlük.”

Az alt-right ekkori tüntetéseit már egyértelműen azok a „1488-asok” – köztük a Ku Klux Klan szervezetei – dominálták, akiket Milo Yiannapolous korábbn még törpe kisebbségnek nevezett. Az augusztusi, egy ember halálához vezető charlottesville-i zavargás után a Trumphoz közelebb álló, libertárius-konzervatív kör már egyáltalán nem használja az alt-right nevet. Lauren Southern szintén arról beszélt novemberben, hogy az elnökválasztás előtt az alt-right kifejezés még mást jelentett. Pusztán establishment-ellenes jobboldaliakat, ami Richard Spencer fellépésével megváltozott, emiatt jött létre a rasszizmust elutasító alt-lite, vagy a new right.

Összefoglalva tehát: ahogy Donald Trump elnök lett, az akkori alt-right elvesztette establishment-ellenes jellegét, és új ügyet kellett keresnie. Egy szárnya az új, Trump-féle establishment, az amerikai konzervatív mainstream felé mozdult el, eközben szakított azzal a szárnnyal, amely identitását a fehér felsőbbrendűségett hirdető fajelméletben találta meg. Mára az alt-right alatt leginkább az utóbbiakat értjük.

Richard Spencer nemrég a Channel 4 Angry, White and American című dokumentumfilmjében azt mondta, győztesnek érzi magát, mert a fehér nacionalizmus üzenetét új tömegekhez tudta elvinni. Eközben azonban az alt-right mozgalma, ami addig bejáratos volt a Fehér Házba is, kiszorult a politikai paletta szélére – ebben a tekitnetben lehet, hogy pürrhoszi volt a győzelem.

Visszatérve a magyar politikára: amennyiben a fidesz-közeli szereplők tovább folytatnák az alt-right importját, előbb-utóbb szembetalálkoznak majd az alt-right – alt-lite törésvonallal. Az eddigi tendenciák alapján nem lenne meglepő, ha a fajvédő vonal gondolatait emelnék be a közbeszédbe. Talán a Pesti Srácokon (ahol nemrég Richard Spencer is platformot kapott, azzal a megjegyzéssel, hogy amit mond, az a magánvéleménye), vagy a Magyar Hírlapban olvashatunk majd fejtegetéseket rasszokról és genetikailag determinált IQ-ról, a köztévében pedig a „biztonságpolitikai szakértők” mellett megjelennek majd az „antropológusok” is.

Igény mindenesetre lenne a fajelméletre: a Tárki 2014-2015-ös kutatása szerint a magyarok 34 százaléka gondolja úgy, hogy „bizonyos faji vagy etnikai csoportok születésüknél fogva kevésbé intelligensek, mint mások”. A már bejáratott migránsos-Sorosos narratívát felfrissítené és alátámasztaná a fajvédő retorika: ezek az emberek genetikailag butábbak és agresszívebbek nálunk, így az együttélés velük sosem fog működni, ezért is ellen kell állni a migránsokat hozzánk betelepíteni kívánó sötét erőknek.

Zubor Zalán

Kapcsolódó cikkeink

Hungaristákkal és a putyinizmussal is flörtölnek a frankofón szélsőjobboldal hazai képviselői, az identitáriusok

Fészket rakott és üzletelni kezdett a svéd szélsőjobb Budapesten