Amerikai vlogger nyomja arcunkba Katar brutalitását

Johnny Harris két félórás filmben meséli el, hogyan kapta meg Katar a foci világbajnokság rendezési jogát, és hogyan dolgoztatott halálra több ezer munkást, hogy időben elkészüljenek a stadionok és kiszolgáló intézmények. 

A foci vb kellett ahhoz, hogy rengeteg ember egyáltalán rájöjjön, hol van Katar, bár legtöbben még most sem tudják, mi történik ott a mindennapokban. Az arab ország, amiről főként az olaj és a mérhetetlen gazdagság jut eszünkbe, finoman szólva is furcsa körülmények közt nyerte el a futball világbajnokság rendezési jogát. Ezt már sokan boncolgatták tényfeltáró cikkeken, sőt most a Netflixen –hol máshol – Fifa Uncovered/ A FIFA titkai címmel dokumentumfilmet is készítettek a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség botrányoktól egyáltalán nem mentes történetéből.

78%

Év végéig még

22 503 995 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Johnny Harris amerikai filmrendező, újságíró és youtuber hasonlóra vállalkozott. Két, egyenként félórás filmben mutatja be, kiket és hogyan kellett lefizetni ahhoz, hogy az esélytelenként nyilvántartott Katar elorozza a rendezés jogát olyan országoktól, mint az Amerikai Egyesült Államok vagy Japán.

A jó érzékkel összerakott videó összegyűjti azokat az információkat, melyek már sok helyen megjelentek, megmutatva, hogy kiket és milyen módszerrel kellett vagy lehetett korrumpálni a végső győzelemhez.

Bár ez is elég megdöbbentő, de egyáltalán nem meglepő, sokkal gyomorba vágóbb Harris másik filmje, amelyben azt mutatja be, hogyan élnek – vagy halnak – azok az Afrikából és Ázsiából érkező munkások, akik a stadionokat, hoteleket és egyéb létesitményeket húzták fel a foci vb-re. Az országban 1,7 millió külföldi dolgozik, a munkaerő 90 százaléka bevándorló.

A történet nagyon mai, és nagyon szomorú is egyben. A munkások, akik főleg Nepálból, Bangladesből és Nyugat-Afrikából érkeztek az országba, 1000-4000 dollár toborzásidíj-fizetéssel, és ezzel együtt jelentős hitellel kezdik az életüket, hogy egyáltalán munkát kapjanak az országban. A városon kívül, egy iparnegyedben szállásolják el őket, ahonnan Dohába jutni szinte lehetetlen.

Bár erős eufémizmussal az az indok, hogy a family zone-ban (családos részek) nem élhetnek egyedülálló emberek, könnyen látható, hogy a munkások egy helyre való zsúfolása volt a sikeresen megvalósított cél. A 6-8 ágyas szobák minimális komfortfokozattal rendelkeznek, az útlevelük nélkül pedig a munkások gyakorlatilag teljesen meg vannak fosztva emberi jogaiktól.

Harris szeretett volna felvételeket készíteni a helyszínen, végül erről kénytelen volt letenni a helyiek tanácsára, akik túl veszélyesnek ítélték azt. Ehelyett nepáli és katari közvetítőkön keresztül keresett olyanokat, akik dolgoztak építkezéseken, és megtapasztalták az ottani körülményeket.

A filmek nem boncolgatnak nagyobb összefüggéseket: részben az Amnesty International jelentésére épülnek, mely szintén azt mutatja be, hogyan élnek a jogaiktól megfosztott munkavállalók az országban, különös tekintettel a fizikai munkát végzőkre.

Zimre Zsuzsa