Fura lány ez az Elisabeth…. – csodabogár és/vagy startup-csaló?

Az HBO által A feltaláló: vérszomj a Szilícium-völgyben címmel idén dokumentumfilmre vitt történet olyan, melynek kiinduló szituációjával jóformán bárki könnyedén azonosulhat. Hisz a legtöbben életünk során jó párszor járunk vérvételen. Oda kell menni, kivárni a sorunkat, egy hatalmas tűt döfnek belénk, (amennyiben rögtön nem találják meg a vénát, akkor nem is egyszer) s adott esetben több ampullával is levesznek a bonyolult vérképalkotó diagnosztikához. Kiesik a munkaidőnk, s nincs azonnal eredmény. Nem egyszerűbb volna egy hordozható minilabor, amely alig nagyobb egy nyomtatónál, s hozzáférhető bármely gyógyszertárban, de akár az otthonunkba is beszerezhető? S a manuális eljárást helyettesítő automatizált, precíziós levételhez elég az ujjbegyből nyert vér. Elisabeth Holmes 19 évesen otthagyta az egyetemet, s megszállottjává vált annak, hogy létrehozza ezt a gépet. Alapított egy startup vállalatot, a Theranost, melynek értéke a csúcson kilencmilliárd dollár volt. A gond „csupán” annyi, hogy a kétszázfajta betegséget egy cseppnyi vérből kimutató laborgép igazán soha nem működött.

Adj 1%-ot, hogy megtudd, mire megy el az adód 99 százaléka!

Rengeteg, századmilliméter pontossággal mozgó, kicsinyített alkatrészre lett volna szükség, hogy a nanofiolával bejuttatott vércseppet szétszedje és elossza. Már a szétszerelt gépről készült fotó is rendkívül bonyolult, precíziós gépezetről tanúskodik. Minél több betegséget akarnak vele diagnosztizálni, annál nagyobb a felhasználandó reagensek mennyisége. A vér az elektronikus szerkezet belsejében nem csöpöghet szét, de ha mégis, akkor a szigetelés, a tisztítás és biohazard-mentesítés tökéletes kell legyen.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Elisabeth Holmes hosszú éveken át próbálkozott a gép összeállításával: befektetőket nyert meg, akik dollármilliókat öltek a projektbe. A gépet Thomas Edisonról nevezte el, aki azt mondta: ha tízezerszer kudarcot vallasz, próbálkozz 10.001-edjére is. Hihetetlen meggyőzőerővel állított az ügy mellé politikusokat, újságírókat, nagyvállalkozókat. Rá nem volt igaz a KFT dalának ama sora, hogy  „A beszéd nem a te asztalod, de a csípőd bomba jó.” Ugyanis az előnyös külső mellé hihetetlen beszédkészség társult. A Szilícium-völgynek inkább demokrata „bukéja” van. Ám Elisabeth a túloldalról is megnyert „politikai sztárokat.” Trump védelmi minisztere, Jim Mattis és két volt republikánus külügyminiszter, Henry Kissinger és George Schultz is benne volt a Theranos igazgatótanácsában.

Ami fényes bizonyítéka annak, hogy politikusok adott esetben, a nekik ismeretlen, „szakbarbár” területen ugyanúgy átverhetőek, ahogy időnként ők verik át a saját pályájukon, a politikában a választóikat. Ugyanakkor annyiban mégis illik rá a fentebb idézett dal, hogy Elisabeth Holmes kétségtelenül fura volt. Ami a feltalálók, újítók, startup-alapítók táborában szinte követelmény. Hisz akinek olyan felfedezés vagy ötlet jut eszébe, ami senki másnak, annak a gondolkodása is nagyon elüthet az átlagtól.

Viszont Elisabeth Holmes, mint a „lány a szomszédból” a külsejével rácáfolt a torzonborz, antiszociális „őrült feltalálóval” kapcsolatos sztereotípiákra. Bár példaképe Edison volt, mégis inkább látszott egy női Teslának – a woman out of Time – aki annyival előttünk jár, hogy nem is értjük, de valahogy sejtjük, hogy igaza lehet. A fellépése viszont azt sugározta, hogy ő pont olyan, mint a többiek, egy közülük. Így aztán ő nagyon is „megértett zseni” lett. Vagyis egyre többen gondolták róla, hogy az. Ami bizonyítja, hogy itt ugyanúgy működnek a sztereotípiák, mint az élet bármely területén. Lehet valaki bármily fura belül, ha a külseje hétköznapi normalitást sugall, könnyebben elfogadják a mondandóját.

A Szilícium-völgyben dívik a mondás: „Amíg nem megy, színlelj!” Ha van egy korszakalkotó ötleted, amelyről TUDOD, (ismétlem: TUDOD) hogy működni fog, de a többiek ezt nem tudják úgy – olyan bizonyossággal – mint te, akkor vess be mindent, hogy illusztráld, szimuláld, modellezd a még nem létező, így nem működő jövőt. Ez a startup-ötletek csapdája. Mert a jövő, a vízió hogyan is működhetne a jelenben? Hogy mindezt képes volt levezényelni, s még ma, rendőrségi, bírósági eljárás alá vonva, csődbe jutva is tágra nyílt szemmel, szemrebbenés nélkül (mert szinte soha nem pislog) bizonygatja, hogy ő mindig is hitt az egészben, annak oka szerintem egy lélektani faktor, ami túlmutat a felnőttkori konfabuláción.

Ez pedig a belső nárcizmus, amelynek igazából nincs szüksége külső megerősítésre, bizonyítékra, igazolásra. Egy belsővezérlésű nárcisztikus a „külsőssel” szemben visszaigazolás nélkül is egyszerűen tudja: olyan új dolog van a fejében, ami előbb-utóbb működni fog. Hogy ő különleges: mások, mint az átlag. A kudarc, a fiaskó, a csőd ezt a fajta embertípust nem töri le, sőt: felajzza, mint az íjhúrt a lövész keze.

Berögzíti, mélyre vési a komplexust, hogy ő zseni, akinek találmányát a buta, vak tömeg egyelőre képtelen megérteni.  Úgy vélem, Elisabeth Holmes nem az emberek rajongására hajtott: mint belülről vezérelt nárcisztikus, pontosan „tudta”: ő nagy dolgokra hivatott. A „feladata” csupán annyi volt, hogy erről a többieket is meggyőzze. Ebben a típusban benne van az örök gyerek: aki órákon, napokon keresztül próbál valamit építeni, összerakni, amit rajta kívül senki nem lát. A többiek már rálegyintenek, de ő nem áll le. Aztán a dolog vagy sikerül vagy nem. De a folyamat az eredményes, s a kudarcot valló feltalálónál is ugyanaz.

Ez munkál bizonyos kreatív írók egyszemélyes művészeti „startup vállalkozásaiban” is. Amelyek egyik novellát termelik a másik után, s a visszautasítás soha nem szegi kedvüket. Csak még jobban kidomborítja bennük a géniuszpszichózist. Mert ők igazából önmaguknak alkotnak. Egy filosznak persze könnyebb dolga van. Ott nem emberek betegsége, élete forog kockán. Ha ír egy, az olvasók és szerkesztők által csapnivalónak vélt novellát, melynek nagyszerűségéről minden kritika dacára meg vannak győződve, akkor is mi van?

A cégnél viszont a csillogó, „retusált” felszínt csak „trükkök százaival” lehetett fenntartani. Nemegyszer hagyományos labormódszerekkel produkálták a csodagépnek tulajdonított végeredményeket. Mint kiderült, „….az Edison névre keresztelt, saját fejlesztésű laboratóriumi készülékkel csak tizenöt-féle vértesztet végeztek el, miközben a reklámban kétszázat(!) emlegettek. A többi mérést hagyományos vérelemző készülékekkel, köztük a Siemens által gyártott géppel készítették el, és egyes mintákat hígítani kellett a megfelelő mennyiség eléréséhez, ami jelentősen rontotta a mérések pontosságát. Az is sokszor előfordult, hogy az Edison és a hagyományos készülékek által elvégzett vérvizsgálatok eredményei egyáltalán nem egyeztek.”

Holmes „…a cég vértesztjeinek használatára bátorított orvosokat és pácienseket, miközben ő maga tudta, hogy azok pontatlanok, így nem elég megbízhatók.” Akár egyes politikusok: hazudott külvilágnak a vélt belső (és felső) igazság érdekében. Az esetleges kritikus, figyelmeztető belső hangokat leintve azzal, hogy a világ nincs rá felkészülve, túl ostoba, hogy lássa a zsenialitást. A belső nárcisztikust igazából egy dolog állíthatja meg: ha szólni kezd a tudatában rejtőző önreflexiós minőségbiztosítási eszköz riasztócsengője. Elisabeth Homes fejében viszont – úgy tűnik – ez nem kezdett berregni.  A különcnek, csodabogárnak tartott embereknél az átlagpolgár hajlamos sematikus kettősségben gondolkodni, mondván: az ilyenek vagy zsenik, vagy őrültek. Holott néha egyik se. Sem nem őrült, sem nem zseni.

Különleges? Igen. Atipikus? Nagyon is. Eltérő tudatú? Valószínűleg. Nonkonformista? Mi az, hogy! De mindebből nem következik, hogy okosabb, innovatívabb, prófétikusabb, vízionáriusabb, eredetibb volna bárkinél. Attól, hogy mássá válunk, nem törvényszerű, hogy jobbak is leszünk. Hogy akkor milyen tanácsot adhat a film, illetve az azt megnéző kritikus a jövő potenciális feltaláló, újító csodabogarainak?  Ha különcök vagyunk, akkor nem lehetünk olyanok, mint a gyűlöletkampányok tipikus átlagembere, aki folyton mást (zsidókat, cigányokat, migránsokat, a kormányt, a társadalmat) hibáztat a saját döntéseinek kudarcáért. Nem faraghatjuk ki magunkból a meg nem értett tudós, feltaláló vagy művész szobrát. Aki mindig a közegben látja a sikerhiány okát. Időnként tudni kell leállni, irányt módosítani. Ha ennek ára a kreatív válság, akkor úgy.

Papp László Tamás