A legtöbb kémtémájú mozifilm és sorozat valahogy kiagyaltan életidegennek tűnik a csúcstechnológiás szuperkütyükkel, és harcművészetekben jártas (s persze a modellkifutók világát idéző külsejű), lakott területen autók tucatjait pozdorjává törő, járókelőktől nyüzsgő utcán gépfegyverrel tüzelő ügynökökkel. Különösen, hogy ezúttal pont olyanba botlottam, ami nem ilyen. Nagyon nem. Az HBO által 2016 második felében sugárzott, Olen Steinhauerötletéből született, idén egy huzamban újra leadott tízrészes Berlin Station az, ami elnyerte a tetszésem.
Az első évad cselekménye azzal indul, hogy – Snowden példáján felbuzdulva – újabb kiszivárogtató lép színre az USA hírszerzésén belül. A főszereplő CIA-ügynök, Daniel Miller (Richard Armitage) jön rá, hogy a Thomas Shaw álnéven titkosszolgálati iratokat nyilvánosságra hozó belső forrás a németországi USA-követség egyik diplomatája lehet. Így aztán őt küldik Berlinbe, hogy leleplezze az árulót.
A német fővárosban régi barátja, egykori mentora, Hector DeJean (Rhys Ifans) veszi szárnyai alá. Csakhogy Miller a belső nyomozása eredményeként lassan rádöbben: Thomas Shaw nem más, mint kollégája, Hector.
A korábban a CIA fejlődő országokba „kiszervezett” titkos vallatóközpontjainak egyikében dolgozó (s ott szerzett tapasztalatai miatt kiábránduló) DeJean egyszemélyes háborút indít munkaadója, Langley ellen. Pontosabban kétszemélyeset. Mert ebben társául szegődik a Marosvásárhelyen született román színész, Sabin Tambrea alakította belga, Julian DeVos, aki Shirley Pimple művésznéven, transzvesztita nőimitátorként lép fel egy berlini melegbárban.
Korábban viszont Hector foglya volt, mivel a szeptember 11 utáni években iszlám fundamentalista terrorsejtekkel hozták kapcsolatba. S gyanú elég bizonyult, hogy a srác egy Guantanamo-típusú kínzólétesítményben találja magát. A terrorpszichózis és migránsfóbia légkörében egyre hihetőbbé válik, hogy a robbantások miatti hisztérikus tömegpánik nyomása alatt zajló antiterrorista tisztogatóműveleteknek vétlenek is áldozatul esnek.
E sorozat mindezek dacára sem esik a kompenzáló, túláltalánosító hősfaragás bűnébe. Pont elég volt végigszenvedni Oliver Stone brosúraízű Snowden-filmjét. Épp ideje volt egy olyan alkotásnak, amely egyaránt túllép a „hős kiszivárogtató – gonosz kormány” vagy a „hazaáruló renegát – terrorellenes nemzeti érdek” propagandisztikus ellentétpárjain. Amely nem balos píszí-leckekönyv, ugyanakkor nem is beszűkült nacionalista hátbadöfés-mitológia.
Hector és barátja, Julian éppúgy árnyalt, összetett jellemek, mint azok, akik rájuk vadásznak. DeJean sérelmei, kétségei jogosak, de eszközei ugyanúgy megkérdőjelezhetőek, mint korábban, a vízbemerítéses kényszervallatásoknál.
A veterán hírszerző a kiszivárogtatást éppúgy cinikus játszmaként folytatja, akár a Langley által elrendelt műveleteket. Mintha ugyanolyan titkos passzió gyanánt élvezné a feltárást, mint korábban az eltussolást.
S nem igazán változtak a módszerei: amikor az (ugyancsak CIA-ügynök) barátnőjét (Zahra Ahmadi) elrabolják, ugyanúgy megkínozza a hollétéről információkkal bíró embert, mint korábban a jövőbeli bűntársát, Juliant. Ha nem is pont ilyen, de hasonló ellentmondások vannak a jelenleg a KGB utódszervezete, s az egykori KGB-tiszt Putyin vendégszeretetét élvező Snowden esetén.
A sorozatban Miller eljut a Thomas Shaw és a leleplezéseket publikáló újságíró összekötőjéig. A lebukástól tartó Julian megöli az illetőt. Utána pedig Hector, amikor nem tudja a barátnőjét megmenteni, bosszúból végez a túszejtővel. A sorozat ezt a kérdést veti fel: a gyilkosságok és kínzások feltárása közben szabad-e ugyanúgy gyilkolni és kínozni? Vagy szabad-e a lehallgatások, emberjog-sértések feltárása után az emberi jogokat napi rutinként megsértő (gyilkosságokat, kínzásokat is elkövető) Putyin-rezsim védőszárnyai alá bújni?
A berlini CIA-egység vezetője, Steven Frost (Richard Jenkins) és helyettese, Robert Kirsch (Leland Orser) sem épp makulátlan jellemek. Nekik külön okuk is van rá, hogy féljenek Thomas Shaw leleplezéseitől. Ugyanis kamu fantomügynököket „szerveztek be”, a papíron nekik adott pénzt elsikkasztották. Mindent elkövetnek, hogy hiteltelenítsék Shaw leleplezéseit. A cél érdekében nem riadnak vissza semmitől.
Hogy lehallgatják a közzétevő szerkesztőséget, az még talán beleférne a hírszerzőetikába. Végtére is a kiszivárogtatót meg kell találni, nincs titkosszolgálat, amely ne így tenne – még akkor is, ha nekünk, újságíróknak ez nem tetszik. Hogy törvénytelen? Persze, hogy az. De hát az országok egymás elleni kémkedése már eleve jogsértésen alapul. A külföldön tevékenykedő hírszerzők munkájának lényege, hogy az államtitok-sértésre próbálják rávenni más országok polgárait. Egy újságot lehallgatni pedig tulajdonképp jóval könnyebb és kockázatmentesebb, mint egy őrzött minisztériumot.
Frost nem is ezzel szegi meg igazán hivatása becsületkódexét. Hanem azzal, amit akkor csinál, mikor tudomást szerez róla: Shaw nyilvánosságra akarja hozni: egy kínai tábornok, Houjin Lin (Michael Paul Chan) átállt hozzájuk. Ekkor, hogy nevetségessé tegye Shaw információit, lepaktál Pekinggel, a disszidenst átadja a kínai elhárításnak. Hogy azok bejelenthessék: a tábornok el sem hagyta Kínát, otthon vették őrizetbe.
Frost egy másik értékes hírforrás, egy iráni kormányember beszervezését is elszabotálja. Pusztán azért, mivel a dicsőség a hivatali riválisáé lenne. Nagyon is életszagú a sorozat összképe arról, hogy az emberéletekben mérhető kudarcokhoz legtöbbször nem valami gonosz összeesküvés vezet. Hanem korrupció, hivatali intrika, politikai önérdek vagy sértett figurák bosszúja.
A titkosszolgálatok (működésük konspirált jellege okán) nagyon is alkalmasak a közpénzek eltüntetésére, magánpecsenyék sütögetésére és hatalmi leszámolásra. Vagyis egyáltalán nem árt, ha bizonyos titkaikra időről időre fény derül.
De mindebből nem következik, hogy titkokra és titkosszolgálatokra nincs szükség – vagy hogy bármilyen államtitkot következmények nélkül publikálni lehet. Aki ezt gondolja, végtelenül naiv, vagy tudatos gazember – netán hasznos idióta. A sorozat a menekültválság tetőpontján játszódik. Jönnek a polgárháború elől menekülők, illetve a gazdasági migránsok tömegei – meg közéjük vegyülve a bűnözők és terroristák.
Egy iszlámhívő grúz házaspár, Alexander (Merab Ninidze) és Ruth Iosava (Julika Jenkins) menekültsegítő szervezetet hoz létre. A férfi elvileg bűnbánó terrorista, aki a börtönből szabadulva jó útra tért. Csakhogy kiderül: valójában fiatal lányokat toboroznak az Iszlám Államnak. A CIA – egy közös német-amerikai hírszerzőakció révén – kelepcét állít nekik. De a bevásárlóközpontba szervezett csapda vérfürdőbe torkollik, a beépített ügynököt túszul ejtik. A „civilben” leleplező kereszteslovag Hector pedig ugyanazt teszi, hogy kiszabadítsa, mint az általa kárhoztatott CIA: kínoz és önbíráskodik.
A műveletet irányító Frost mögül kihátrál a német belbiztonság, a helyi lakosok életét követelő akció miatt elrendelik a körözését. A CIA-funkcionárius bujkálni kényszerül. E sorozatban nincs olyan, hogy a szereplők rommá amortizálnak egy épületet, össze-vissza lövöldöznek, de aztán a végén mégis büntetlenül elsétálnak. Itt a tetteknek következményeik vannak.
Érdekes önellentmondás, hogy miközben a tömegek felháborodnak a kínzásokon, olyan filmekért rajonganak, ahol a főhős, ha kell, veréssel, halálos fenyegetéssel, de kiszedi a bűnösnek vélt gyanúsítottból az információt. Aztán persze győz, és igaza lesz.
Ez a sorozat viszont nem azoknak való, akik egyértelmű válaszokat akarnak arra, hogy a nyugati civilizáción belül ki a jó, ki a rossz, ki téved, és ki látja helyesen. Ehelyett azt üzeni: merjünk bizonytalanok lenni, a nagybetűs Igazságok egymás képébe ordibálása helyett lépjünk válaszkereső üzemmódba.
A Ioasava-félékre hivatkozva bevezetett rendpárti, nemzetállami megoldás, hogy hermetikusan zárjuk le a határokat, senkit ne engedjünk be, a kollektív bűnösség elvét alkalmazva teljes országok egész lakosságának tiltsuk meg a beutazást, s akik mégis ideérkeznek, azokat személyválogatás nélkül zárjuk táborokba, természetesen elfogadhatatlan.
De az sem megoldás, amit egyes doktriner jogvédők csinálnak. Hogy morális felháborodástól remegő kézzel rámutatnak bizonyos (valóban megtörtént) jogsértésekre, aztán erre hivatkozva megteremtenek egy olyan szubkulturális véleményklímát, amelyben az elnyomott (vagy annak vélt) kisebbségi bevándorló csoportnak „a kollektív ártatlanság” jegyében mindig igaza van.
A mellékszereplői kör legalább annyira sokszínű, mint Berlin maga. Például Hector egyik beszervezettje, a titokban meleg szaúdi hírszerzőtiszt, aki információkat hoz országa terrorkapcsolatairól, s akit a CIA végül a sorsára hagy, és beáldoz. A saját neméhez vonzódik Hans Richter (Bernhard Schütz) is, aki a sorozatban Angela Merkel kémfőnökét alakítja. Richter egyrészt tudja, hogy CIA beépült a szervezetébe, ugyanakkor kénytelen együttműködni az amerikaiakkal – s persze maga is próbál valakit beszervezni a CIA-ből.
Nagyon bírnék egy olyan sorozatot, amelyben Angela Merkel Németországát szolgálná – az USA-hírszerzés soraiba férkőzve – egy BND-ügynök, s még izgibb volna egy izraeli kém az USA valamelyik titkosszolgálatának belső köreiben.
A Berlin Station készülő 2. évada valószínűleg mindkét kívánságomat teljesíti. Hans gőzerővel dolgozik azon, hogy embere, Esther Krug(Mina Tunder) beszervezhesse Millert. A berlini CIA második embere, Kirsch pedig már a nyitóévadban a Moszad horgára akadt. A helyi rezidens, Golda Friedman (Daniella Ziegler) elérte, hogy a zsidó származású Kirsch nekik dolgozzon.
Őszintén remélem, hogy más női szereplők, mondjuk a 24-ben, illetve a Californiában is nagyot alakító Michelle Forbes által játszott Valerie Edwards CIA-ügynök, vagy Frost titkárnője, Sandra Abe (Tamlyn Tomita) hangsúlyosabb szerepet kapnak az új évadban. A román hírszerzés is „gyanúba került” a sorozatban egy magyaros csengésű nevű bűnöző, Zoltán Vasile (Lenn Kudrjawizki) révén.
Apropó, magyarok. Miller elődje, Gerald Ellman (Richard Dillane) Budapestre akarja áthelyeztetni magát. Mikor ennek okáról érdeklődnek nála, azt feleli: nem akarja, hogy a gyerekei az überszabad Berlinben nőjenek fel. Hát a német főváros tényleg imádni valóan szabad és szabados – amellett, akik csak a Charly – Majom a családban epizódjaiból ismerik Berlint, feltétlenül nézzék meg a sorozatot. Jobb, mint egy komplett idegenvezetés.
Támogasd a munkánkat banki átutalással. Az adományokat az Átlátszónet Alapítvány számlájára utalhatod. Az utalás közleményébe írd: „Adomány”, köszönjük!
Belföld
Külföld
Számlatulajdonos: Átlátszónet Alapítvány
1084 Budapest, Déri Miksa utca 10.
Bankszámlaszám: 12011265-01425189-00100001 Bank neve: Raiffeisen Bank
Számlatulajdonos: Átlátszónet Alapítvány
1084 Budapest, Déri Miksa utca 10.
IBAN (EUR): HU36120112650142518900400002 IBAN (USD): HU36120112650142518900500009 SWIFT: UBRTHUHB Bank neve és címe: Raiffeisen Bank
(H-1133 Budapest, Váci út 116-118.)
Támogasd a munkánkat az Átlátszónet Alapítványnak küldött PayPal adománnyal! Köszönjük.
Ha van bankkártyád, akkor pár kattintással gyorsan tudsz rendszeres vagy egyszeri támogatást beállítani nekünk az adjukossze.hu oldalán.
Postai befizetéssel
Postai befizetéssel is tudsz minket támogatni, amihez „sárga csekket” küldünk. Add meg a postacímedet, és már repül is a csekk.
Havi előfizetés a Patreonon
Néző, Szurkoló, B-közép és VIP-páholy kategóriás Átlátszó-előfizetések között válogathatsz a Patreonon.
Benevity rendszerén keresztül
Bárhol is dolgozol a világban, ha a munkáltatód lehetőséget ad arra, hogy adott összeget felajánlj egy nonprofit szervezetnek, akkor ne feledd, a Benevity-n keresztül az Átlátszónet Alapítvány is ajánlható.
SZJA 1% felajánlásával
Ha az 1 százalékodat az Átlátszó céljaira, projektjeire kívánod felajánlani, a személyi jövedelemadó bevallásodban az Átlátszónet Alapítvány adószámát tüntesd fel: 18516641-1-42
Az Áldozatok 2006 premierjén megjelentek alappal feltételezhették, hogy az alkotók nem propagandaterméket készítenek, hanem a számukra más-más okból, de egyaránt...
Támogasd a munkánkat banki átutalással. Az adományokat az Átlátszónet Alapítvány számlájára utalhatod. Az utalás közleményébe írd: „Adomány”, köszönjük!