Ma választ Szlovákia: visszatér-e Fico, lesz-e magyar képviselet?

Nem túl valószínű, hogy akár az ország, akár a térség szempontjából döntő jelentőségű lesz a szlovákiai parlamenti választás eredménye, ettől még történhetnek szórakoztató és elkeserítő dolgok egyaránt.

A független Szlovákia történetében ma tizedszer járul urnák elé a lakosság, hogy a törvényhozás tagjairól és így a kormányról is döntsön. Az elmúlt valamivel több mint harminc év elég viharosra sikerült, magyarországi szemmel nézve hajmeresztő dolgok történtek a szlovák politikában emberrablástól gyilkosságon át nyíltan neonáci párt – nem, nem a régi jobbikos módra az, hanem tényleg – bemasírozásáig a pozsonyi parlamentbe. Ennek ellenére az ország nagyvonalakban ugyanazt az utat járta be, mint régiós társai. Piacgazdaság kiépülése és a nyugati cégek megjelenése, a liberális demokráciák intézményrendszerének átvétele és a politika általi folyamatos támadása, észak-atlanti és uniós integráció, globális technológiák betüremkedése a mindennapokba. Az állam jövőjét a későbbiekben is sokkal inkább ezek a tényezők fogják befolyásolni, mintsem a kampány során elhangzott, és a nemzetközi média által fölkapott szólamok.

A saját identitásukba, fontosságérzetükbe és belpolitikai harcaikba kapaszkodó külhoni elemzők és nyíltan elkötelezett kommentátorok (a magyar médiát is ideértve) jóval drámaibb különbségeket látnak bele a valóságba, és hajlamosak sorsdöntő jelentőséget tulajdonítani az aktuális összecsapásnak. Ebből következően őket és közönségüket is nehéz megóvni a szurkolói idegállapotba kerüléstől, attól, hogy minden politikai eseményben ugyanazt a küzdelmet véljék fölfedezni, és az egyik vagy a másik csapattal azonosuljanak.

Szlovákia esetében az „egyik” vagy „másik” kitétel is nehezen értelmezhető. Az arányos választási rendszernek és a fiatal állam kiforratlan viszonyainak köszönhetően – szemben a törzsi alapú magyar politikával – furcsa szövetségek, bizarr koalíciók, flexibilis világnézetek és öndefiníciók jellemzik a közéletet. A tét most is annyi, hogy a már kétszer megbukott nacionál-populista, a magyarfaló szélsőjobbal (de magyar párttal is!) többször lepaktáló, a nemzetközi pártcsaládot tekintve azonban a Szocialisták és Demokraták Progresszív Szövetségéhez tartozó Robert Fico megdicsőülve foglalja-e el újra a kormányfői széket, avagy a leszerepelt jobboldali koalíció roncsaiból a köztársasági elnök és a pozsonyi sajtó által futtatott Progresszív Szlovákiáért át tud-e menteni annyit, hogy új jobboldali-liberális kormány jöjjön létre (amely viszont innen nézve leginkább a magyar baloldallal rokonítható). A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a mérleg nyelve minden bizonnyal az exficoista, volt kormányfő Peter Pellegrini pártja lesz. Szóval hétfőtől aligha fogja átvenni Szlovákia vezetését Soros vagy Putyin, a lehetőségek felméréséhez érdemesebb a helyi történetből kiindulni

 

 

A parlamentbe akár másfél tucat párt is bejuthat, és közülük egyik sem tud majd annyira kiemelkedni, hogy akár egymaga domináns tényező legyen egy új koalícióban. Minden valószínűség szerint sokpárti, vegyes ideológiájú kormánytöbbség jön létre. A miniszterelnök személyének azonban a tényleges hatalmán túlmenően is lehet jelentősége, mégpedig az európai politikában megnyilvánuló influenszerként. Ahogy az eddigi kormányfők személyisége is rajta hagyta a nyomát az adott időszakon és a szomszédsági politikán. Tehát egy esetleges Orbán-Fico-tengelynek (amely a lengyel választások után újra kiegészülhet az ukránokkal éppen összekülönböző PIS-szel) még lehet szerepe és súlya, de ez kevésbé az európai döntéshozatalban nyilvánulhat meg, sokkal inkább a közhangulat formálásában. Ahogy a Progresszív Szlovákiáért sikerének is inkább az üzenete lenne lényeges.

 

Magyar és összmagyar szempontból a választásnak viszont van tétje, de ezt sem nemzethalál vagy túlélés dichotómiában kell értelmezni. 2020-ban Szlovákia történelmében először képviselet nélkül maradt a felvidéki magyarság, a ciklus végére azonban hivatalba lépett az első magyar nemzetiségű miniszterelnök. Sem az egyiket, sem a másikat nem érdemes túldimenzionálni. A ’20-ig parlamentben ülő, sőt kormányra is kerülő Híd-Most pártot a magyarok egy része addig sem tekintette a saját pártjának, ennek ellenére nem szűnt meg sem a magyarság, sem a többi szervezet. Míg Ódor Lajos kormányfőségéből sem lehet azt a következtetést levonni, hogyha a pártpolitikai térben megszűnik az etnikai kártya, akkor a szlovák intézményrendszeren belül a magyarok könnyebben tudnak majd érvényesülni.

A szituáció képlékeny, bár magyar párt parlamentbe kerülése nagyon nagy meglepetés volna. Ennek ellenére teljesen kizárni nem lehet, hogy a véghajrában erősödő, az egykori Magyar Koalíció Pártja személyiségei és szellemisége által dominált, a Fideszhez leginkább kötődő Szövetség bejut a pozsonyi törvényhozásba.

Hont András

(Az adatvizualizációban Szabó Krisztián működött közre)