Fekete humor fehér köpenyben – egy brit orvos naplója

A korábban Nagy-Britanniában orvosrezidensként dolgozó Adam Kay magyar nyelven idén kiadott műve a 2004-2010 közötti években íródott. Pont abban az időszakban, amikor Magyarországon éles vita folyt az egészségügy reformjáról, illetve kísérletek történtek a rendszer átalakítására. Lényegi reform, átalakítás ugyan azóta sem zajlott le, ennek dacára ajánlott végigolvasni a jellegzetes brit humorban pácolt egészségügyi látleletet, ugyanis a párhuzamok időnként döbbenetesek. A kötetben – szórakoztató, olvasmányos formában – komoly, rendszerszintű orvosetikai, morális és gyakorlati problémák is sűrűn felmerülnek. 

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Kay a legelején pár sorban ad ironikus ismertetőt a brit egészségügyi rendszerről.

„A britek rajonganak a Nemzeti Egészségügyi Szolgálatért. Vitán felül a büszkeségünk. Úgy tessék elgondolni magunkat, mint a szomszéd családot, amelyiknek 1940-es veterán autója van. Ólmozott benzint eszik, irányjelzője az ablakából intő kéz, kurblival indul be a motor – de működik a járgány. Nemzedékek óta családi ereklye, köré csődülnek mindenfelől a csodálók. (Maguknak nem vennének ilyet, csak csodálók.) Lehet nekünk untig papolni, hogy vannak újabb típusú autók, sokkal gyorsabbak vagy csúcstechnológiásak, vagy üzemanyag-takarékosabbak. Lehet nekünk bizonygatni, hogy a vén csotrogány forgalomban tartására elköltött pénzből évente egész flotta vadonatúj járgányt szerezhetnénk be, változtatni akkor sem vagyunk hajlandók. Ebben nincs semmi logika, ez nem nosztalgia – ez szerelem.”

A brit állami egészségügy ilyen formában 1948-ban jött létre – nagyjából akkor, mikor Magyarországon is lezajlottak az államosítások, illetve egyre fokozottabb lett az állami szerepvállalás. Természetesen lényeges különbség, hogy nálunk egy totális diktatúra hozta létre a központilag irányított egészségügyet, míg Angliában egy demokratikusan választott kormány. Így az eszközök különböztek, de a szándékok hasonlóak voltak: az általános betegbiztosítás révén az összlakosságnak térítésmentesen, alanyi jogon hozzáférhetővé tenni az ellátást.

Kay naplója arról tanúskodik, hogy ennek társadalmi megítélése – finoman szólva – vegyes. A szerző fentebb idézett mondataiból is az derül ki, hogy orvos és beteg egyaránt tisztában van azzal, hogy a merev, rugalmatlan kézi vezérlésen alapuló, túlcentralizált állami rendszer végzetesen elavult.

Adam Kay: Ez fájni fog – Egy fiatal orvos naplója
Athenaeum, 2019
304 oldal, 3699 Ft

Viszont ugyancsak a fenti idézetből derül ki a paradoxon, hogy miközben a társadalom (azon belül az orvostársadalom) pontosan látja a mind súlyosabb funkciózavarokat, az átalakításnak dacosan ellenszegül. Igaz, Kay szerint gyakran a brit kormány is NER-stílusban próbál változtatásokat eszközölni, ellenségnek tekintve a rendszerben dolgozókat.

Egy 2015-ös, a módosítások ellen tiltakozó orvossztrájkról a napló ezt írja:

„Felpörgött a kormány propagandagépezete, azt sulykolva a lakosságnak, hogy az orvosok pénzéhségből sztrájkolnak, fizetésemelésért ejtik túszul az országot – ami távolabb nem is állhatna az igazságtól.” 

El kell ismerni, hogy a napló humoros. Ízelítőnek álljon itt a 2005. január 20-i naplóbejegyzés, amely így kezdődik: „Kedves Drogdíler, te kis pöcs!” S így folytatódik: „Az elmúlt pár éjszakán három fiatal férfit és nőt is behoztak ide úgy kiszáradva, mint a szotyihéj, vérnyomásesés miatt kinyúlva, szétbaszott elektrolit-háztartással.” Mindnyájan kokaint fogyasztottak, mely az orvos szerint „…kikezdheti a szívet, sorvaszthatja a szöveteket, de ilyen állapotot nem idéz elő.” Kay, a drogkereskedőhöz intézve szavait, úgy véli: „…a drága jó nénikéd furoszemidjével turbóztad fel a kínálatodat. Eltekintve attól, hogy teljes estéim és az osztályom férőhelyei mennek rá a kreténségedre, szerintem elég csapnivaló üzletpolitika a vevőkörödet kórházba juttatni. Szíveskedj krétaport használni, mint mindenki más!”

Vagy itt az a párbeszéd, ami jól érzékelteti a helyzet abszurditását, amely a beteget éppúgy frusztrálja, mint a kórházi dolgozót.

„Nem tudom, min kaptak össze, de kiviharzik egy nő a nőgyógyászati ambulanciáról, és ordít a nővérrel:
– Tőlem kapja a fizetését! Tőlem kapja a fizetését!
A nővér visszaordít:
– Akkor lesz szíves emelni?!” 

Ami kissé visszatetsző a kötetben, hogy túl sok bekezdés jut a betegek gúnyolására, kifigurázására, vagy egyszerűen csak tiszteletlenül mutatja be őket és az esetüket. A szerző például 2004. augusztus 18-i naplóbejegyzésében ír egy hetvenéves betegéről, egy nyugalmazott mérnökről, akinek „…a húgyúti fertőzéstől a demenciája csak rosszabbodott. […] A húgyúti vagy egyéb enyhe fokú fertőzéstől időskorban nem ritka némileg begolyózni.”

Lehet, hogy valakinek humoros egy szellemileg leépült, beteg ember, aki orvosnak képzeli magát, s kórházi hálóingben a vizitelő stáb nyomába szegődik. Azonban normális értékrenddel inkább megrázó egy ilyen történet, és azon sem lehet derülni, amikor egy beteget egy másik szexuálisan zaklat, és Kay mindenféle együttérzés nélkül ír erről.

Egy ócska vígjátékban, illetve a kórházi műszak után, a bárpult melletti levezető sörözés közben elmesélve vicces lehet ez a morbid sztori, de a betegnek és hozzátartozójának nyilván nem volt az, ahogy nyilván mi sem röhögnénk magunkat halálra, ha velünk történne meg. Elolvasni sem feltétlenül szeretnénk egy kötetben – még ha nevet, a helyszínt, a dátumot meg is változtatták.  Az irodalmi szabadság jegyében persze belefér a dolog, csak a stílus kelt visszatetszést, ahogy tálalva van.

Ugyanakkor persze emberileg megérthető, hogy a halált, agóniát, fájdalmat, szenvedést, leépülést, hanyatlást napi szinten látó orvos fekete humorral próbálja elejét venni annak, hogy becsavarodjon. Ezért sem törnék pálcát Kay fölött, aki idéz egy felmérést is a kórházi munka egészségügyi rizikóiról.

„A Medical Protection Society érdekvédelmi szervezet 2015-ös felmérése kimutatta, hogy az orvosok nyolcvanöt százaléka tapasztalt már magánál mentális problémát, tizenhárom százalék vallott öngyilkossági gondolatokról. A British Journal of Psychiatry folyóirat 2009-ben közölt egy cikket, amely szerint az Egyesült Királyságban a fiatal orvosnők más nőknél két és félszer gyakrabban ölik meg magukat.”

Egyébként nem csak az egészségügyi rendszer mutat párhuzamot a hazaival, hanem az is, hogy a sokat kérdezősködő, túl öntudatosnak, önérzetesnek vagy érzékenynek tartott, kifogást vagy panaszt emelő beteghez szemlátomást Kay is úgy áll hozzá, akárcsak magyar kollégái jelentős része. Jól látszik mindez abból, amit a betegjogi képviseletet ellátó kórházi panaszirodáról ír. „A kliensnek mindig igaza van” elvének gyakorlásában bizarr csúcsokra törnek, a legjelentéktelenebb kifogás esetén is jónak látnák, ha az orvos felkeresné a hazabocsátott beteget virágcsokorral, szőrcsuhában.”

Az valószínűsíthetően szinte minden ország csaknem összes kórházára és rendelőintézetére érvényes, hogy az „okoskodó”, jogait hangoztató, kezelőorvosával vitába szálló, a diagnózist kétségbe vonó, betegségének a szakirodalomban utánaolvasó, másodvéleményt követelő beteget sehol nem szeretik. Kay is hoz erre példát:

„Gyakran jönnek a rendelésre a páciensek netről nyomtatott, aláhúzogatott paksamétákkal, és elég keserves páciensenként plusz tíz percet arra szánni, hogy megértessük, a koppenhágai blogger, akinek rózsaszín szívecskés a WordPress-logója, talán nem a legmegbízhatóbb forrás.” 

Nyilván vannak ostoba, paranoiás vagy hisztériázó betegek is. De nem volna helyes az öntudatos polgárként fellépő, racionálisan érvelő betegeket is velük egy kalap alá venni. És ha vannak hülye betegek – márpedig vannak – akkor nem ártana elismerni: akadnak hanyag, nemtörődöm vagy korrupt orvosok is. Ilyen értelemben demagógan patetikus az a – kötetben publikált – nyílt levél, amelyet Kay a brit egészségügyi miniszterhez intézett:

„Ön enyhítse a daganatos beteg tüneteit; Ön asszisztálja végig a balesetes lábamputációját; Ön segítse világra a halott csecsemőt! Mert különben visszautasítom, hogy bárki, akár Ön is, tudhatná, valójában mivel jár ez a munka, és megkérdőjelezhetné egyetlen orvos elkötelezettségét is. Mert ha Ön tudná, büszkén tapsolna az orvosoknak, fejet hajtana előttük, és mérhetetlenül hálás lenne nekik azért, amit tesznek.” 

Viszont a szerző bemutat olyan protokollokat is, melyek a hazai intézményeknél is kapóra jönnének. Például a baleseti, sürgősségi osztályokra érkező bántalmazott családtagok esetében.

„Gyakran fel van adva a lecke, mert a zsarnoki férj a feleségével tart a kezelőbe, nehogy szólni merjen. Kórházunkban kitaláltak egy szisztémát, hogy a bántalmazott nők segítséget kérhessenek – a női vécében ki van írva: „Ha otthon bántalmazás éri, ragasszon piros matricát a kezelőlapjára”, és minden fülkében több ív ilyen matrica található.”

Szívesen látnám a magyar Adam Kay kötetét is a boltokban, és jó lenne olvasni hasonló történeteket a másik nézőpontból is. Ugyanis ha egy orvosnak joga van a betegeit kritizálni egy könyvben, akkor az orvosok sem sértődhetnek meg azon, ha holnap egy beteg ír éles nyelvvel gúnyolódó, bíráló kötetet róluk.

Papp László Tamás

Ha már egyszer itt vagy…
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri adománnyal, vagy havi előfizetéssel. Kattints ide a támogatási lehetőségekért!