A szabadság útja a régieken át – filozófiatörténet regényesen

Ludassy Mária témaválasztásaira a hatvanas évek elejétől alapvetően Márkus György hatott, így foglalkozott előbb a francia felvilágosodás filozófusaival, majd az angolokkal, hogy mai napig is visszatérjen az előzőekhez. A ma az egyik, ha nem a legmeghatározóbb magyar filozófiatörténész a lehetőségekhez mérten az utóbbi évtizedben is jelen volt a közéletben. Persze, a filozófiatörténetért kevesen rohannak ma a könyvesboltba, de rögtön meg kell jegyezni, hogy mindez maga a filozófia. E kötet Ludassy közelmúltban írt kilenc tanulmányát tartalmazza.

Persze, a 18. századi francia filozófusok élettörténete maga meg kész regény (a németekével, például Kantéval vagy Hegelével ellentétben), és Ludassy egyik kedvence, Condorcet például a forradalom nagy hatású politikai gondolkodójaként 1794-ben a börtönben halt meg máig rejtélyes körülmények közt (öngyilkosságot emlegetnek, vagy hogy „rosszul bántak vele”), ráadásul matematikus is volt, aki a valószínűségszámítást alkalmazta a választáselméletben.

Vagyis nem kis tétje volt akkortájt a filozófiának, és az olyan, egymással vitatkozó, sőt, egymást utáló, máig megkerülhetetlen klasszikusok, mint Voltaire és Rousseau nem csak gondolkodásmódjukban, politikai aktivitásukban, hatásukban különböztek, de még életmódjukban is. Voltaire kastélyokban szeretett dőzsölni, míg Rousseau magányosan gyalogolgatott, s végül másolásból tartotta el magát. Igaz, mindkettő meghalt még a forradalom előtt, a Pantheonban egymás mellett temették újra őket a forradalom alatt nagy pompával, ez pedig – meglehet, rossz hasonlat – olyan, mintha Kádárt és Nagy Imrét sírját helyezték volna egymással szembe.

Vagy ott van Benjamin Constant is (igaz, ő már a forradalom után vált a liberális gondolat zászlóvivőjévé), s míg – spoiler – Condorcet még hitt abban, hogy a racionalitás és a haladás majd szépen magától megoldja a politikai kérdéseket, Constant ezzel szemben már azt mondta: intézmények és korlátok kellenek, mert a szabadság sérülékeny. Utóbbi ágyban, párnák közt halt meg 1830-ban, amikor a jakobinusok terrorja már rég a múlté volt. Azután, hogy a mérsékeltebbé váló Dantont Robespierre már kivégeztette, hogy aztán rá is a nyaktiló csapjon le.

Ludassy Mária: Az állam és a szellem szuverenitása
Atlantisz, 2026
176 oldal, 4195 Ft

De ez a kötet korántsem olyan filozófiatörténeti tanulmányok füzére, ahogyan a sztorit úgy-ahogy belénk verték a középiskolában. Mert azok a gondolatok, amelyek akkor megszülettek, illetve az akkor zajló viták – melyeknek a tétje nem az volt, mi kerüljön a tankönyvekbe, hanem a filozófusok is az életükért retteghettek, emigráltak, vagy Condorcet-hez hasonlóan Nicolas de Chamfort is 1794-ben öngyilkossági kísérletének következtében halt meg – máig aktuálisak.

Azaz nem babra ment a játék, jut is eszembe a 2011-es „filozófus-per”, amibe e könyv kiadóját is belekeverték, igaz, itt „csak” pályázati pénzekről és fordításetikai, tudományos kérdésekről volt úgymond szó, és a börtönt lebegtették. Voltaire, Rousseau, Condorcet és Diderot, vagy épp Kis János, TGM vagy Ludassy Mária helyét – jött rá a Habony-Rogán művek – másoknak kell elfoglalniuk, vagy már el is foglalták: jó lesz ide Bayer Zsolt és Lánczi Tamás, vagy akár Győzike és Pataky Attila, gondolták a 2010-es évek elején.

No de ne politizáljunk. Vagy mégis? Mert e könyv pont arról tanúskodik, hogy életünk – legalábbis nem magánéleti – legfontosabb kérdései nagyon is a (politikai) filozófia hatáskörébe tartoznak. S minthogy nem egy vaskos kötet, nyugodtan ajánlom a volt és az új hatalom képviselőinek, meglehet, ők sem értik majd nagyon – ehhez magamnak is a filozófiatörténet filozófiájának filozófusának kellene lennem –, de bőségesen adhat szellemi muníciót az aktuális témákhoz, a fogalmak értelmezéséhez.

A szerző pozícióját pedig legjobb, ha tőle magától idézve határozzuk meg: Condorcet számára „[A] manapság dúló útszéli antiracionalizmus és unverzalizmusellenesség, az emberi jogot és emberi méltóságot tagadó ideológiák ellenében szellemi védőpajzsom.” Az Előszóban arról is szót ejt, hogy 1989-ben még azt hitte, vége a korszaknak, amikor a klasszikus idézetek az áthallások miatt érdekesek maradnak. De rögtön az első szabadon választott kormány (1990) felvilágosodásellenes kirohanásai (merthogy azt materialistának tartották) után rájött, aktuális maradt a legtöbb téma, kezdve Rousseau-tól, aki 250 éve már meglátta a fogyasztói társadalom ellentmondásait, „a globalizmus gyökértelenségét és az ebben a világban elszigetelt egyén boldogtalanságát”.

Természetesen Rousseau csak az egyik szellemi kályha, amelytől kiindultak akkor, vagy kiindulhatott most a szerző, avagy mi, az olvasók. A 19. század végét, illetve az egész 20. századot „beterítették” Nietzsche, Heidegger, Wittgenstein gondolatai, hogy másokat (ugye, az egzisztencialistákat vagy a marxistákat) most ne is említsük, ma meg Byung-Chul Hantól kaphatunk naprakész filozófiai eszmefuttatásokat. Ez nem kritika Byung-Chul ellenében, hisz nyilván olyan jelenségeket is elemezhet, amelyek a régi franciák idejében még előre sem voltak láthatóak. Bár például a tudomány szerepe igen; tehát hogy a művészetek és főleg a tudományok fejlődése az erkölcsi kifinomodás és a politikai szabadság garanciája-e. Akkortájt ez hozta a gondolkodókat, de még a politikusokat is lázba; ezek a viták ma a szakemberek és politikák szalonjaiban zajlanak le, már ha vannak.

Ahogyan anno, e könyvnek is tehát egyik kiindulópontja Rousseau: aki jól odamondogatott (mások meg keményen vitatták), ti. hogy az emberi szellem haladásának „hívságos fényűzése”-e „az erkölcsök romlása és a politikai szabadság elvesztése” a fő oka. Szerinte az európai civilizáció eredményeit el kell felejteni, mert ez a képmutatás kultúrája, a romlatlan erkölcs elveszett, s fő ellensége nem a durva, leplezetlen elnyomás, „hanem a szellem fényűzése által megszépített, elviselhetővé tett zsarnokság. Nem a nyers erőszak, hanem az elidegenedés. (…) A szkepszissel, a kritikus kétellyel aláássák a hit fundamentumát és kipusztítják az erényt.”

Rousseau szerint az ember csak annyit ér az állam számára, amennyit fogyaszt. Az erkölcsi és hazafias nevelést is szorgalmazta, na meg a mindennapos testnevelést a hiábavaló nyelvtanulás ellenében. Ki hinné, hogy az alábbiakat is ő mondta ki, nem egy kortársunk Lakitelken vagy Felcsúton: hogy a főbűn a népek keveredése, a kulturális sokszínűség megjelenése a modernitásban. A romlás fő okai pedig a természettudományos kutatások és a filozófiai rendszerek nemzetek-fölöttisége. Aki kritikusan, így előítéletmentesen filozofál, az valójában „a sehova sem tartozás hívságos gőgjével lesz minden fölött álló senki.” És persze szétverik a nemzetet és a családot.

De hogy „az elmúlt 16 év” nagy megmondóemberi mégsem nyúltak vissza hozzá, az nem csak azért van, mert a filozófia számukra eleve gyanús, hanem mert Rousseau ennél bonyolultabb, például amikor a köztulajdon kisajátításáról ír, illetve hogy „a társadalmi többség miért fogadja el a tulajdonos társadalmak önkényes törvényeit.” Mert szerinte „a termés mindenkié, a föld pedig senkié” – és azon kívül, hogy ma ez a kommunista ideológiát idézi, és a módivá is az vált, hogy a termés meg a föld is egy nagyon piciny elit tulajdonává vált, a többség meg bólogatott akkor is, ha ezt észrevételezte.

Itt persze nem is az a kérdés, hogy akkor Rousseau véleménye mennyiben aktuális – sok tekintetben aligha –, hanem az a döbbenetes, hogy az ő és kortársai kérdésfelvetésein 250 év után sem jelent meg a rozsda, legyen szó nevelésről, szabadságról, tulajdonról, hazaszeretetről. (Amúgy meg nagyon jól érezte volna magát a két világháború közti magyar falukutatók közt: remekül írt a falusi nyomorról, az iparosodást és a városi életformát pedig kárhoztatta.) Mondjuk, saját magára ugyanúgy nem vonatkoztatta az erkölcsöt, ahogyan azt mai prédikátorainktól is megszoktuk.

Ludassy Mária a könyv első felében, három tanulmányban foglalkozik Rousseau-val, másokkal együtt állapítja meg, hogy demokráciafelfogása illiberális, azaz antiparlamentáris és antipluralista. Teszi ezt úgy a szerző, hogy ne tudjunk ne arra gondolni, mi történik itt és Európában egy jó ideje, de szó sincs direkt sugalmazásáról, miközben

a professzorasszony egész élete és munkásságának központi eleme összefoglalható egy szóban: szabadság.

De esik itt szó minden más vonatkozásról is, a sajátos tördelés/kiemelés pedig mintegy mintaként szolgál, Ludassy Mária a franciák révén így üzen-e a mának – vagy éppen nem ezt üzeni, de meggondolkodtat. Például, hogy „[A] köztársaságban üvegből kell lennie a házak falának, hogy a polgár semmit se rejthessen el polgártársai szeme elől (a privacy a bűnös angol közéletellenes politika hívószava), ám a lengyel királyság sem ismerheti a magánélet tiszteletét.” Hogy a vallás szerepébe most bele se menjünk.

Amúgy pedig – mintegy lazulásképpen – ott vannak azok a részek, amely a szóbanforgó filozófusok visszaemlékezéseit, vallomásait tárgyalják, ilyképp magánéletüket (magányukat), illetve kapcsolataikat, szociális hálójukat, szellemes vitáikat, mindazt, ami kihatott gondolkodásmódjukra is. Mert nem katedraprofesszorok voltak, mint utaltunk rá, olykor életüket kockáztatták, sőt, adták eszméikért. Emlegetett (anti-?)hősünk, Jean-Jacques például gyerekkorában sok verést kapott kiérdemelt lopásért (pénzt nem, de könyveket is lopott) és hazudozásért. De több abbé is tett neki ajánlatot (igen, olyat), amire ő borzadállyal emlékezett vissza, s ismét csak elmélkedésre ösztönözte.

Helyenként tehát a filozófiatörténet is történet, e kis képek mondhatni regényrészletek, hagyományos olvasóként várjuk is, mi lesz a vége. Ahogyan terjedelmi okokból e recenziónak is be kell fejeződnie. Pedig a kötet másik fele, melyek Condorcet-ről, Constantról, másokról és már az újabb nemzedékről szólnak, legalább ennyire regényesek: mind életüket, mind a társadalmi környezetet, a politikumot és eszméiket illetően.

Szerbhorváth György

Címlapkép: Canva