Berlin(iek) élete az arisztokrácia, majd a nácik, és később az oroszok uralma alatt

Se szeri, se száma a német fővárosról szóló, elsősorban II. világháborús filmeknek és könyveknek, még talán annak sem térkép a táj, aki sosem járt ott. Plusz ott vannak a húszas-harmincas évek Berlinjében játszódó sorozatok is, fanyalgásra tehát aligha lehet ok, nincs itt semmi hiánypótlásra való. Mégis, Sinclair McKay könyve, ha nem is hibátlan, de kiváló és sajátos összefoglalója annak, hogyan jutottok el a berliniek oda, hogy 1945-ben azt kapták vissza a Vörös (Szovjet) Hadseregtől, amelyet egyes (mit egyes, milliónyi) nemzettársuk vitt véghez a nácizmus nevében, Hitler híveként az egykori Szovjetunió területén is.

Úgy, hogy a kötet igyekszik nem moralizálni, igazságot osztani, sőt, még különösebben megérteni-megértetni sem, hanem egy hatalmas történelmi tablót fest a városról, építészetéről, művészetéről, a tudományról, egyszerű és kevésbé egyszerű lakosairól, a politikusokról, összefoglalván: a mentalitásról.

Szóval, nem alapkutatásokon alapul a könyv, számomra túl sok újat sem mondott, mégis, letehetetlen volt, mert komplex képet ad a város történetéről, s számos adalékkal is szolgál az egyes szereplőkről. Legkevésbé tehát politikatörténetileg érdekes, vagyis hogy hogyan bukott meg a császárság és az arisztokrácia, hogyan csaptak össze az utcákon a kommunista és a nácik bandák és egyéb szélsőjobboldali formációk már 1918 után, majd kerültek hatalomra Hitlerék, mi történt 1945-től, hogyan osztották fel a várost, mi történt a blokád alatt. Vagy hogy miképpen bombázták szét szinte porrá a szövetségesek Berlint. Egyébként is, Berlin mint az utolsóként elfoglalt és megostromolt európai város tényleg megjárta, no de hát akkor mit mondjanak a varsóiak vagy épp a budapestiek?

Sinclair McKay: Berlin – Élet és gyász a városban, mely a 20. századot formálta
Fordította: Papolczy Péter
Helikon Kiadó, 2025
455 oldal, 7499 Ft

De itt nem is egy versenyről van szó, az amúgy inkább bestseller-íróként, semmint szaktörténészként jeleskedő McKay nem is ebből a célból emeli ki Berlint. Inkább egy sajátos város-életrajz ez, sok ismert és még több ismeretlen szereplővel, a személyes emlékezetekre, azaz emlékiratokra is építve, alapvetően abból indulva ki, hogy a húszas években Európa egyik, ha nem a legmodernebb, legliberálisabb kultúrájú városából hogyan válhatott a terror és a pusztulás szimbólumává.

Sok szó esik itt az egyébként a nem is oly nagyarányú zsidóság sorsáról, akiket már 1933-tól üldözni kezdtek a nácik (ahogyan a homoszexuálisokat is, miközben ebből a szempontból is az egyik legszabadelvűbb volt a város, sőt, a nudizmus fellegvára volt; és persze a másként gondolkodókat, vagy bárkit, aki gyanús volt, őket is korbácsozni kezdték). Hogyan vált a világ egyik legkozmopolitább városából, ahová özönlöttek a külföldiek (igaz, azért is, mert a márka semmit sem ért), alig egy évtized alatt Európa egyik legnagyobb temetőjévé, de minimum törmelékhalmazává, amit a jó esetben visszatérők fel sem ismertek?

És habár különösen az Anonyma álnéven magyarul is megjelent Egy nő Berlinben c. kötet óta az is teljesen közismert, hogy a szovjet katonák Berlinben hány százezer nőt erőszakoltak meg, s emiatt hányan lettek öngyilkosak, vetéltek el, és általában traumatizáltak (hogy aztán a bevonuló nyugati szövetségesek meg az éhezőket prostitúcióra kényszerítsék), mégis a szerző igen árnyaltan igyekszik bemutatni a történet számos leágazását.

Ahogyan eddig is sokat tudtunk a gyerekek sorsáról – nemcsak azokról, akiket teljesen megfertőzött a Hitlerjugend-szellemiség, és az utolsó percig harcoltak öngyilkosmódra, és akiknek egy része – illetve a többiek – teljesen magukra maradva, árván, bandákba tömörülve próbáltak meg túlélni 1945-től. Miközben – akárcsak maga Hitler! – Karl May hívei voltak, és a poén az, hogy indiánost-cowboy-ost játszottak 1939 előtt, de rögtön 1945-ben is, a bevonuló amerikai katonák legnagyobb meglepetésére. A könyv egyik erénye tehát éppen az, ahogy úgy a(z amerikai) tömeg-, mint a német magaskultúra hatását vizsgálja a mindennapokra nézve, kiemelve egy-egy írót vagy zeneszerzőt . Vagy a tudományterületről természetesen azokat, akik az atombombán gondolkodtak. Miközben mások a rohadt krumplit keresték.

A szerző utánamegy annak is, a német felsőbbrendűség-érzet hogyan kapcsolódott össze a paranoiával, de azzal is, ahogyan a nácik bűnös városnak is tekintették Berlint (mert büdös az aszfalt), és hogyan kapcsolódott ez össze a természetimádattal, azzal, ahogyan a berlini gyerekek, fiatalok, vagy szinte mindenki, ha csak tehette, rohant ki a Berlin környéki erdőkbe, tavakhoz. Ehhez kapcsolódóan különösen érdekes, hogy a mai történelmi kultúrtermékekben is istenített, de legalábbis kizárólag pozitív alakokként feltüntetett berlini arisztokrata tábornokokat, ezredeseket leplezi le – akik tehát 1944-ben a Hitler-ellenes merényletet tervezték –. Például Stauffenberget, aki a háború elején Lengyelországban szolgálva nagyon is megvetetette, enyhén szólva, a szegény lengyel zsidókat, és „igazi jó” német arisztokrataként épp oly klasszikus antiszemita volt, mint oly sokan mások, miközben előszeretettel lovagolt az erdőkben, mert hát a természet az igazi. De összeesküvő társa sem volt különb: von Treschkow tábornok fenntartások nélkül szervezte meg a lengyel és ukrán gyerekek elrablását, hogy aztán Németországban majd rendes nácit faragjanak belőlük.

A kötet egészén végigvonul a kérdés: ki az áldozat, ki a hős, és ezt hogyan mutatta be később a moziipar?

Vagyis már e két ember Janus-arcúsága is mintegy szimbolizálta Berlin kettőségét is. Nagyon sok szó esik a kötetben az urbanisztikáról, a lakáskultúráról – na meg aztán arról, hogyan éltek a bombázások alatt a németek –, de ugyanúgy alapos elemzést kapunk a filmművészet jelentőségéről, és sorolhatnánk a témákat. De szóba kerül az is, hogy paradox módon valamilyen szinten a város kozmopolita maradt, mert több százezer külföldi kényszermunkás avagy rabszolga dolgozott a berlini gyárakban. Ezt azonban nem nevezném éppen pozitív fejleménynek, itt a szerző azért nem árnyal nagyon.

A szerző külön fejezetet szentel annak, hogy a háború legvégén mit éreztek a berliniek, majd hogyan igyekeztek őket átállítani a szovjetek, illetve milyen stratégiát alkalmaztak a bevonuló amerikaiak, britek, franciák a nácítlanítás terén, vagyis mit tudtak kezdeni a bűnnel, bűntudattal és a büntetéssel. Főleg azok esetében, akik hol kiszolgálták a rendszert, hol beszóltak neki (ha megtehették nagy művészekként), hogyan igyekeztek a szovjetek kezdetben inkább „normál” tisztviselőket kinevezni, és a régi berlini kommunisták nem is érdekelték őket. Éppen az ilyen apróbb adalékok teszik újszerűvé és érdekessé a könyvet.

Ám szó sincs itt happy endről: tény, hogy nem kell itt a berlinieket sem benevezni a sajnálkozásversenybe, nyilvánvaló, hogy milyen sok férfi esett el a fronton, majd az öregekkel és a gyerekekkel kiegészülve a város utolsó védelméről, de McKay nem véletlenül nevezi Nekropolisznak a háború végi Berlint, s veszi végig az öngyilkosságok formáit:

„Rengeteg lakos döntött úgy, hogy a jövő már nem tartogat semmit a számára, és egyetlen út kínálkozik, az önmegsemmisítés.”

Szerencsére Berlin, a berliniek aztán valahogyan túléltek, megújultak, ma állítólag újra élhető, pergő város, akármennyire is kárognak egyesek a rothadó multikulturális, bevándorlókkal teli nyugati városokról. McKay könyve azonban arra utal, sosem szabad hátradőlni, egy évtized, olykor pár év is elég, hogy a legőrültebb eszméket képviselő emberek vegyék át a hatalmat.

Hozzátenném, sosem jártam Berlinben (más német városokban igen), de e könyv után óvatosan lépnék minden járdakockára. Nem mintha más területeken ne ilyesmi történt volna (lásd Budapestet stb.), s elég az „én” Jugoszláviámra gondolni, de ez a könyv is rámutat arra, hogy a kövek alatt nem csak lelki sebek lapulnak, hanem holttestek. Még mindig.

Szerbhorváth György

Címlapkép: A Reichstag épülete Berlinben (fotó: Wikipedia)