Megismerhetők lehetnek az uniós jogalkotásban adott kormányvélemények

Civil siker az uniós bürokrácia ellen, mégsem valószínű, hogy örül neki a Kormány: az Európai Bíróság egy friss döntése nyilvánossá teszi az Európai Unió Tanácsának jogalkotási eljárásában tett tagállami észrevételeket. Ezzel jelentősen nőhet az uniós döntés-előkészítés átláthatósága, ami azért is fontos, mert eddig tulajdonképpen nem volt neki.

*****

A luxemburgi bíróság múlt heti ítéletével – az ügyben első fokon eljárt törvényszéknek a nyilvánosságot korlátozó tanácsi határozatokat megsemmisítő ítéletét helyben hagyva – az Access Info Europe uniós szinten működő, az információszabadságért küzdő civil szervezet adatkérései nyomán az uniós jog nyilvánossági követelményeivel ellentétesnek találta az Európai Unió Tanácsának azt a gyakorlatát, hogy a tanácsi döntés-előkészítési iratok nyilvános változataiból kitakarták, hogy melyik javaslatot melyik tagállam tette.

Mit jelent ez, miért örülünk neki, és főképp: miért lehet fontos? A Tanács, vagyis az Európai Unió Tanácsa az uniós legfontosabb jogalkotó szerve, minden jelentős, az uniós polgárokat közvetlenül is érintő uniós norma megalkotója – még ha mára ezt a jogkörét általában az Európai Parlamenttel együtt vagy vele együttműködve gyakorolja is. Ez persze azt jelenti, hogy amikor Orbán Viktor a magyar érdekek brüsszeli érvényesítéséről vagy ennek valamelyik, a hadászati szaknyelvből képzett megfelelőjéről beszél, akkor – a magyar állam intézkedéseit vizsgáló kötelezettségszegési eljárások mellett – annak is ez a legfontosabb terepe. Tehát hogy valójában mennyire tökös vagy meghunyászkodó, fafejű vagy kompromisszumkereső Brüsszelben egy tagállam, illetve képes-e a kormányzati apparátusa a nemzeti érdekeinek megfelelő javaslatokat megtenni, vagy a kardcsörtetés mellé a vívni tudás már nincs meg, az a tanácsi döntés-előkészítési anyagokból (írásos javaslatokból, munkacsoporti jegyzőkönyvekből) derül ki.

Illetve mindezidáig csak derült volna ki. A Tanács apparátusa ugyanis mindeddig megtagadta azokat a megismerési igényeket, amelyek egy-egy konkrét tagállami álláspontnak a jogalkotási eljárásban való megismerésére vonatkoztak. A gyakorlatban, az ülések jegyzőkönyveinek publikálásánál ez úgy néz ki, hogy kitakarták az álláspontot tevő állam megjelölését, azaz itt például fogalmunk sincs, hogy melyik észrevétel volt a magyar delegációé (ha volt neki). Azonos eredményre vezet az a gyakorlat, ami szemérmesen a miniszterek, a tagállamok, a delegációk észrevételeiről általában emlékezik meg például a tanácsülések jegyzőkönyveinek nyilvános verzióiban.

Tudni kell, hogy az EU még annyira se jó a transzparenciában, mint a tagállamai, ami nem meglepő, hiszen a nyilvánossági szabályok kialakításához szükséges kompromisszumban a szűk keresztmetszet mindig a legkevésbé nyilvánosságpárti tagállam lesz. Azaz hiába adnának ki mindent mondjuk a svédek vagy az észtek, ha ezt a franciák, a csehek vagy a görögök (hogy csak a mostani ügyben a Tanácsot támogató országokat említsük) nem szeretnék. A kötelezettségszegési eljárásokról például a némileg szelektív sajtóközleményeken kívül semmilyen információt nem ad ki a Bizottság, így mondjuk arra az egyszerű kérdésre, hogy Magyarországgal szemben éppen hogy állnak ezek az eljárások, nem lehet tőlük egzakt választ kapni. Az uniós intézmények rossz híre persze az adatigénylőket se ösztönzi: amikor mi szerettük volna megszerezni az Európai Bizottságnak a magyar kormányhoz küldött, egy időben a magyar közéleti viták gyújtópontját képező leveleit, akkor azt a Bizottságtól mi magunk sem próbáltuk meg kikérni. (Varga Mihálytól igen, de azt a pert elbuktuk.)

Ezért fontos, hogy az Access Info Europe vette a fáradtságot, és végigvitte az adatkéréseit a most megszületett végső döntésig: ha azt nézzük, hogy ezek az adatkérések 2008-asak, akkor az a két év, amióta mi várunk (immár a kedvező AB-döntés után is) az Operaház gazdálkodásáról szóló miniszteri biztosi jelentésre, nem is tűnik olyan hosszúnak. Külön szépsége az ügynek, hogy az elutasított megismerési igények arra vonatkoztak, hogy a dokumentumokhoz való nyilvános hozzáférésről szóló (akkor még) új tanácsi szabályozásra melyik tagállam milyen javaslatot tett. Erről az Igenis, Miniszter Úr!-nak az a klasszikus jelenete jut eszünkbe, amikor Sir Humphrey, a közigazgatási minisztérium közigazgatási államtitkára megkérdezi Sir Arnoldot, a kancellária közigazgatási államtitkárát, hogy áll a közigazgatás nyilvánosságának programja, amire a válasz az, hogy „sajnálom, de nem beszélhetek róla”.

Mindenesetre most, öt év után kiderülhet, hogy mi volt a tagállamok álláspontja az uniós jogalkotás átláthatóságáról, egyben a Tanács kénytelen lesz a teljes eddigi adatkiadási gyakorlatát is felülvizsgálni a jogalkotási javaslatok kapcsán. A legjobb (és a tanácsi apparátusnak is a legegyszerűbb) nyilván az volna, ha az lenne majd a főszabály, hogy automatikusan közzéteszik a döntések után a tagállami álláspontokat. Ez ugyan nem jelenti azt, hogy minden tagállami álláspont automatikusan kikérhető lesz (ha az ügy érzékenységére tekintettel a nyilvánosság valóban kizárna bizonyos javaslatok megtételét, akkor például a Bíróság szerint jogszerű a megtagadás), és arra sem számítunk, hogy nekiáll a tanácsi apparátus szó szerint jegyzőkönyvezni a munkacsoporti üléseket és a tanácsüléseket. Azonban ha valaki például arra kíváncsi, hogy az őt érintő, itthon a Kormány által is kritizált uniós szabályozás tervezetéről annak idején hogyan vélekedtek a kormányzati képviselők, akkor most már nem beszélnénk le róla, hogy megpróbálja a Tanácstól elkérni a magyar észrevételeket.

Sepsi Tibor