Külföldiek az ukrán fronton: otthon véget ért a háborújuk, máshol próbálnak boldogulni

A külföldi önkéntesek és zsoldosok ugyan nem oldják meg Ukrajna egyik komoly gondját – azt, hogy kevés a katona –, mégis szükség van rájuk. Hogyan jut el egy kolumbiai katona az ukrán frontra?

„A kolumbiai háború a lövészek háborúja volt”, mondja Aleman. „Arra készítettek fel, hogy látod az ellenséget. Itt már a technológia lett fontos. Mindenkinek ez a legnagyobb újdonság.” Az itt: Ukrajna. A mindenki: a külföldi harcosok.

Harkivon kívül, az alakulat kvártélyán találkozunk, onnan indulnak bevetésre. Aleman az ukrán csendőrség, a Nemzeti Gárda Hartija dandárjában szolgál. A kolumbiai hadsereg obsitosa – öt év után szerelt le –, a vadászzászlóalj gerillák ellen harcolt a délnyugati régióban.

Elvált, egy fia van. Az Aleman nom de guerre spanyolul azt jelenti, hogy német. Van értelme: a kolumbiai férfi hat éve vándorolt be – nem Spanyolországba, bár latin-amerikai –, hanem Németországba.

Az alkalmi munkák felsorolásába bele se kezd, legtovább az erdőiparban dolgozott. A németországi élettel is elégedett volt, „anyagilag jobban megérte”, Ukrajna mégis jobb lehetőségnek tűnt. Tavalyelőtt az ún. közösségi médiában látta először, hogy kolumbiaiak is harcolnak itt.

Volt egy ismerőse, a külföldieket toborzó ukrán Nemzetközi Légió önkéntese volt – múlt idő, azóta elesett –, tőle tudta meg, hogy érdemesebb Harkivba utazni. Aleman szerint a Légiónak nincs jó híre, ellenben a Hartija szívesen fogadja a latin-amerikaiakat, még alakulatuk is lett. „Itt minden sokkal szervezettebb”, ez is a keleti nagyvárosban állomásozó dandár mellett szólt.

Aleman egyike a harcedzett kolumbiai tízezreknek, akik a válságövezetekben próbálnak boldogulni.

A közel ötven milliós országnak jelentős, valamivel több mint negyed milliós, jól képzett, tapasztalt fegyveres ereje van, és még inkább volt; tizenéve több mint félmilliós hadsereget kezdtek leépíteni. Bogotá évtizedeken át háborúzott a gerillák (időnként a drogbárók) ellen a föld, az ideológia és a kokainbiznisz miatt.

Az utolsó jelentős gerillamozgalom fegyverletétele után a hatalmas (és drága) fegyveres erők helyett kisebbel is beérnék. Ami azt jelentette, hogy évente több ezer katona szerel le. Az állami nyugdíjból megélni nem tudnak, máshoz nem értenek, külföldön keresnek lehetőséget.

A kolumbiai fegyveres munkavállalók testőrködnek Mexikóban, olajkutakat és -vezetékeket őriztek Irakban, harcoltak Jemenben, kiképzők voltak az Emírségekben. Nemrég pedig Szudánban ütöttek rajta egy csoportjukon. A kormányerők néhányukkal végeztek, néhányukat elfogták. Akiket állítólag átvertek, Líbiában tudták meg, hogy a Közel-Kelet helyett a szudáni felkelők oldalán kell harcolniuk, Bogotá elnézést kért a szudáni kormánytól. Aleman azért ment Ukrajnába, mert segíteni akar az ukrán népnek. Tudja, vannak kolumbiaiak, akik az orosz népnek akarnak segíteni, de nem ismer ilyet.

A Németországban dolgozó Aleman tehát meglátta a lehetőséget, némai ismerőse útbaigazítása után pedig elindult Lembergbe. „Egy kedves lány, Alekszandra segített” neki elintézni a bürokratikus formaságokat és eljutni Dnyipróba. Dnyipróban több kolumbiaival éltek egy lakásban, és a csoport megválasztotta vezetőnek.

„A kiképzés három hét volt”, mondja Aleman. „Felkészítettek, hogy a frontra menjünk.” Mire elég három hét? „Mindenki hozta tapasztalatát”, korábban megszerzett tudását.

A három hét csak a külföldi, katonaviselt önkéntesekre vonatkozik.

Esetükben is csak az első fázis, mert bevetések között gyakorlással – a meglévő készségek ismétlésével, újak elsajátításával – is telik az idő.

Új készség a nyelv is, Aleman ukránul és angolul tanul, tiszt akar lenni, ahhoz a spanyol már nem elég. Hamar kitűnt a spanyol ajkúak közül, „amikor megérkeztem, néhány tűzcsoportot vezettem az első bevetésen”. A másodikon megsérült a parancsnokuk, Aleman vezetésével mégis teljesítettek minden feladatot. Elégedett volt vele az állomány és a parancsnokság is, „az ezredes megköszönte, amit tettem”.

Onnantól egyre többet vállalt, „onnantól bíztak bennem.” Az ukránok látták, hogy elkötelezett, hogy részt vesz „a küldetések alapos megtervezésében”, és nem csak az anyagiak miatt jött. „Ez a hivatásom, nem csak a gazdasági okok miatt vagyok itt”, mondja. Mit keresnek az ukránok? „Olyanokat, akik értik, hogy háborúban állunk, és a küldetéseket teljesíteni kell.”

Akkor is, ha ez a háború, ugye, nagyon más, mint a kolumbiai. „Itt már a technológia lett fontos. Mindenkinek ez a legnagyobb újdonság.” Nincs az a kiképzés, ami ehhez elég lenne. „Ehhez minden kevés.” A kolumbiaiak azonban továbbra is jelentkeznek, mert „anyagilag megéri”. Pontos összeget mondani nehéz, a háborús fizetés több részből adódik össze, a néhány száz dolláros alap mellett háborús pótlék jár (akár havi kétezer dollár), a lövészárkokban eltöltött időt pedig külön is javadalmazzák.

A kolumbiaiak jönnek, mert „látják a videókat, hogy itt vagyunk, hogy itt a lehetőség.” És mert „ez a hivatásuk”.

Makai József (Harkiv)

Címlapkép: a szerző felvétele