Detroit: a város meghal, a madarak kirepülnek

Az autógyártás valamikori Mekkájában ma óriási társadalmi kísérlet zajlik: hogyan lehet egy egykoron virágzó, ám később lerohadt ipari központba új életet lehelni?

84%

Év végéig még

16 613 194 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Üres, gazzal benőtt telkek, bedeszkázott ablakok és graffitivel telefújt falak, nyomasztó csend: percekig megyek úgy a 4 sávos autóutak mentén, hogy sehol, semmi nem mozdul.

Ez nem egy, az emberiség pusztulása után játszódó sci-fi: csak egy álmos szombat koradélelőtt Detroit belvárosától talán két mérföldnyire. Ha hátrafordulok, még szinte fölém magasodik a 73 emeletes GM Renaissance Center, pár utcával arrább azonban már csak kis, megviselt családi házak, becsődölt üzlethelységek és ürességtől kongó parkolók vannak.

A kiürült Detroitban ma egy óriási társadalmi kísérlet zajlik: hogyan lehet egy egykoron virágzó ipari központba új életet lehelni? Megbírkózhat-e egy város azzal, hogy lakossága néhány évtized alatt 2 millióról 650 ezerre esik? Hogyan lehet segíteni a nemrég még csődeljárás alatt levő önkormányzatot abban, hogy újra képes legyen alapvető szolgáltatásokat nyújtani a lakosság számára?

Mit lehet tenni egy teljesen szétesett, egymás iránt bizalmatlan közösséggel, ahol az egyik pólust a felsőfokú végzettséggel rendelkező, kertvárosokban lakó, biztos jövedelemmel rendelkező – és nem mellesleg: általában fehér – lakosság áll szemben az alacsony képzettségű, a város központjában élő, gyakran évtizedek óta munka nélkül tengődő, jellemzően fekete populációval?

Mit lehet kezdeni a nagy arányú kábítószer- és alkoholfüggőséggel, mely mára már nem csak a szegény részeken, hanem a módos kertvárosokban is szedi az áldozatait? A romokban heverő közoktatással? Vagy hogyan lehet felszámolni a politikai korrektség vékony máza alatt még mindig vastagon jelen levő rasszimust és diszkriminációt?

Hogyan lehet erre a reménytelen vidékre tehetséges embereket, vállalkozásokat csalogatni? És mivel lehet segíteni a sokszor munka nélkül maradt lakosságot, hogy vállalkozni kezdjen? Meg lehet változtatni a művészet eszközeivel egy közösség önképét?

Lehet-e tenni valamit az ellen, hogy az új beruházások ne szorítsák ki az adott területen élő szegényebb rétegeket, akik nem tudnák kifizetni a megugró lakbéreket? Fel lehet, egyáltalán: fel kell-e lépni a spekulatív céllal történő telek- és ingatlanvásárlások ellen? És főleg: létezhet-e fenntartható, inkluzív növekedés egy ipari nagyváros romjain?

Nem is olyan rég Detroit még az Egyesült Államok egyik legnagyobb városa volt

Detroit a 20. század elejétől az autóiparnak köszönhetően látványos fejlődésen ment keresztül – lakossága az 1900-as 256 ezerről 30 év alatt 1,5 millióra duzzadt, fénykorában pedig elérte a 2 milliót is. A város vonzáskörzete – a Metro Detroitként ismert terület – napjainkban további 4 millió embert jelent, akik egy 1300 négyzetmérföldnyi (3,400 négyzetkilométer) területen élnek.

Azonban ez az agglomeráció nagyon töredezett, számtalan kisebb önkormányzatból áll. Ezek az önkormányzatok hagyományosan egymással nem kommunikálnak, ellenben folyamatosan versengenek – így történhetett meg, hogy az ´50-es évektől minden évben nagyjából 10 ezer házzal több épült, mint amire szükség volt.

Az alacsony ingatlanárak valamint az évtizedeken keresztül tartó, stabil gazdasági fejlődés azt eredményezték, hogy Detroit városából mindenki kiköltözött, aki ezt megtehette. A város kiürült, jelenleg népsűrűsége látványosan alacsonyabb, mint a környező területeké.

Nagyon sok embernek ma már semmilyen kapcsolata nincs a várossal: soha nem járták végig a látványosságokat, fogalmuk nincsen a város történetéről, a jelenleg is a városban élő közösség problémáival sem szembesülnek soha – meséli Jeanette Pierce, aki amúgy egyike Detroit új kisvállalkozóinak: hobbijából, a város helytörténetéből nőtt ki a Detroit Experience Factory, mely a város meghatározó arcait, látványosságait és projektjeit kapcsolja össze.

Ennek a töredezettségnek, szétszórtságnak az eredménye, hogy Detroit agglomerációban alig lehet közösségről beszélni. Ennél is súlyosabb azonban, hogy a módosabb önkormányzatok rendszeresen leszavazzák egy közszállítási rendszer bevezetését – így kizárólag személyautóval lehet közlekedni Detroitban és környékén. És Motor City ide vagy oda, nagyon sok embernek nincsen pénze saját autóra – ők eleve kiesnek a munkaerőpiacról: az állások 77 százaléka legalább 10 mérföldre (kb. 18 km) van a városközponttól.

A város lakosságának 41 százaléka a szegénységi küszöb alatt él, ami egy 4 személyből álló család számára évente kevesebb, mint 25 ezer dollár. Ennek eredménye látható a városban: a kihalt utcák, óriási, lepusztult területek, az elhagyatott házak (az ingatlanok körülbelül 30 százaléka üresen áll).

Átlagos detroiti utcakép

Noha 2000-2010 között igazán kemény idők jártak, 2015-re már csak évi 3 ezer emberrel csökkent Detroit lakossága, és van remény rá, hogy idén ez a folyamat meg is áll – így Josh Long várostervező, egy detroiti think tank, a Data Driven Detroit munkatársa. A gazdasági fellendülés egyik oka az, hogy az ingatlanok egészen olcsóak, ugyanakkor sikerült a város imidzsét pozitívvá tenni. Detroit népszerű célpont az Y generáció körében, ők valamilyen új vállalkozásnál helyezkednek el, illetve startupot indítanak.

A belvárosban néhány nagyberuházás is beindult: a város hokicsapata, a Detroit Red Wings például új, 450 millió dolláros stadiont kap. A stadion a város egykor legrosszabb környékén épül – a nyolcvanas években itt állandóan attól kellett félni, hogy kirabolnak – meséli egy, az épülő stadion közvetlen szomszédságában levő hajléktalanotthon és elvonóközpont igazgatója, Carina Jackson.

Csakhogy most félő, hogy az új beruházás – a stadion meg a mellé tervezett lakópark – kiszorítja az itt élő, szegény lakosságot. Hiába van megszabva az, hogy minden lakóingatlan-beruházásnak bizonyos százalékban ún. „megfizethető lakást” is tartalmaznia kell – az ár úgy van megszabva, hogy az valójában megfizethetetlen a detroiti szegények számára.

Számos lakópark őrzi azért a régi patinát. Ezeknek az ingatlanoknak az értéke már megindult felfele

Egyébként az üres telkek csak látszólag nem kellenek senkinek: a lepattant ingatlanokat megvásároló, és azt lépésről lépésre felújító hipszterek, művészkolóniák és kisvállalkozók mellett az ingatlanspekulánsok is masszívan jelen vannak Detroitban – ők gyakorlatilag Monopoly-t játszanak a bankok által lefoglalt, majd árverésre bocsátott ingatlanokkal. Lépésről lépésre egész háztömböket vásárolnak meg, nemegyszer szándékosan hagyják romba dőlni az épületeket, hogy később, ha majd az ingatlanárak felmennek, továbbadjanak a földterületeken.

Játszóház egy bevásárlóközpontban

De vissza a detroiti rögvalósághoz: egy, a belvárostól fél órára levő, minden tekintetben átlagosnak tekinthető bevásárlóközpont az út következő állomása. Itt egy játszóházban beszélgetünk helyi kisvállalkozások tulajdonosaival arról, hogy hogyan lehet vállalkozóként sikeresnek lenni Detroitban?

„Hogy mi a siker? Először is: felejtsük el az üzleti siker hagyományos mércéit” – így Danielle North, a játszóház tulajdonosa. „Én nem keresek ebből pénzt. Sikerként élem meg azt, hogy itt vagyok, a közösségem számára egy olyan szolgáltatást nyújtok, amire igény van, és hogy munkát adok embereknek. Siker az, hogy része lehetek a közösség újraélesztésének, és az is siker, hogy azzal foglalkozom, amit szeretek” – fogalmazott a vállalkozó, hozzátéve, az sem feltétlenül kudarc, ha végül az üzletet be kell zárni: „ha másra nem is, de önbecsülésre szert tettél”.

Detroitban egyébként tucatnyi startup inkubátor létezik – ezek olyan közösségek, ahol egy-egy ötlet számára üzleti tervet írnak, segítenek a termék prototípusának az elkészítésében, illetve kamatmentes kölcsön formájában némi indulótőkét is lehet szerezni.

Helyi kisvállalkozók beszélnek arról, hogy mit jelent számukra a siker

Hitetlenkedve ingatja a fejét egy műbútorasztalos, amikor a város egyik felkapott vendéglőjében arról kezdünk beszélni, hogy mennyire pezsgő vállalkozói élet folyik Detroitban. „Ezeknek a nagy része duma, és soha nem is haladják meg ezt a szintet” – így a menő kisvállalkozó, aki dizájnerbútorokat készít egyedi megrendelésre, és akinek a piaca nem Detroit, hanem főleg New York, San Francisco és Los Angeles.

Cukrászda, mely egyben közösségi tér is

Az utóbbi évtizedek lakosságcsökkenése miatt a Detroit önkormányzatának a kasszájába egyre kevesebb adó folyt be. Az önkormányzat már nem volt képes alapvető szolgáltatásokat nyújtani a lakosságnak – sok helyen például nem volt közvilágítás, ahogy a közbiztonság sem volt a legjobb, annak köszönhetően, hogy a rendőrség reakcióideje látványosan leromlott.

A pénzügyi gondok következménye az lett, hogy 2013-ban a város csődvédelmet kért a 18-20 milliárdos adósságának az újraütemezésére. A város birtokában levő javakat sorra értékesítették, hogy a hitelezőket ki lehessen fizetni – a művészeti múzeum műtárgyai is sorra kerültek volna, ha egyedülálló módon magánkézben levő alapítványok nem dobnak össze 800 millió dollárt a város megmentésére.

A detroiti születésű Sebastian Kresge alapítványa, a Kresge Foundation még ennél is tovább ment, és olyan kezdeményezéseket finanszíroz, melyeket egyértelműen az önkormányzat dolga lenne kezdeményezni és fenntartani. Például a Kresge Foundation parkosította a Detroit folyó lepattant partját, szintén ők újították fel az Eastern Marketet, a város egyedüli piacát, mentőautókat vásároltak, jelenleg pedig egy villamosvonal megépítését finanszírozzák.

Emellett a Kresge Foundation az egyik fontos támogatója a detroiti kultúrának és művészeteknek. „Meg szeretnénk változtatni a Detroitról kialakult narratívát: a veszélyes, kemény város imidzse helyett azt szeretnénk, ha a város nevéről az innováció jutna mindenkinek az eszébe” – mondta Wendy Jackson, a Kresge Foundation aligazgatója egy, lakatlan épületből gyönyörűen felújított irodaházban.

Képzőművészet találkozása egy parkolóházzal

A Kresge csak egyik azoknak a magánalapítványoknak, melyeknek tulajdonosai Detroithoz kötődnek, és melyek a várost kiemelt projektként kezelik. A Ford Foundation, a Mott Foundation vagy akár a Kellogg Foundation döntéshozói havonta egyszer találkoznak, informálisan egyeztetve és meghatározva, hogy ki mit támogat.

Az alapítványok önkormányzattal való együttműködése azonban nem mindig feszültségmentes. „Ez egy tánc. Az önkormányzat nem érti az alapítványokat, azt hiszi, mi nem vagyunk más, mint egy vastag pénztárca. Nehéz megértetni velük, hogy az, hogy támogatni szeretnénk a várost, nem azt jelenti, hogy minden egyes projektbe beszállunk” – így Wendy Jackson.

Kézműves hamburgert rendelek a Savannah Blue étterem sötét és rafináltan megvilágított termében. A környéken a vendéglőn kívül nincsen semmi, csak elhagyatott betonépítmények, üres utcák és rozsdás vasak.

Sipos Zoltán

Ha tetszett a cikk

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszó munkáját havi 1000 forinttal! Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.