Az a gyanús, ami nem gyanús – poloskák és szuverenitásvédők a 20. században

Gervai András legújabb kötete hazai és külföldi, kis- és nagyemberek példáján keresztül mutatja be a titkosszolgálatok, az önkéntes vagy megzsarolt besúgók életét. Tanulságos gyűjtemény, melyben szerepel Teller Ede családjának megfigyelése, a vécéfalfirkák utáni nyomozás, és a gigahosszú áljelentésekkel szabotáló festő is.

A kémkedésről, a besúgásról, az árulásról szóló fikciós vagy dokufilmek, regények, történeti munkák népszerűsége töretlen, a zsáner él és működik – legfeljebb a sportközvetítések, a sitcomok vagy a főzőműsorok tudják lenyomni őket. Hisz az emberiség alaptermészete a pletykálás, egymás bemószerolása, beköpése, feljelentése. S ennek professzionális verziója is, az információszerzés – hogy aztán az elkövetők, akár profi kémekről vagy az önkéntes, illetve megzsarolt besúgókról lett légyen szó, végül az önfelmentés legváltozatosabb tárházából merítsenek, sőt, magukat állítsák be hazafiként, hősként, rosszabbik esetben valódi áldozatokként, azok helyett, akiknek ártottak.

Gervai András már-már megszállottan, negyed évszázada kutatja a Rákosi- és Kádár-rendszer titkosszolgálatainak működését. A kötetben korábbi négy könyvéből is merít, írja tovább a történetet – hisz, ha nem is naponta, de még ma is kerülnek elő nem is akármilyen adalékok. Persze, aki régóta követi a magyar és a leghírhedtebb külföldi szervek, a besúgók történeteit, annak nem biztos, hogy sok újat mondanak ezek – viszont aki most kezd el érdeklődni a téma iránt, az igen átfogó képet kap arról, milyen mocskos dolgok történtek akkoriban.

Gervai András: Átvilágítás
Gondolat, 2025
348 oldal, 4950 Ft

A kérdés pedig már csak azért is aktuális, mert talán akadt időszak, amikor azt reméltük, mindez már tényleg a múlté. Ám mostanság itt volt a Pegazus-ügy, azaz az újságírók s mások lehallgatása, vagy per pillanat a Szuverenitásvédelmi Hivatal régi időket idéző tevékenysége, melynek vezetői – gondolom, a Rogán-művek segítségével – minden sajtómunkásban, aktivistában, ellenzékiben, akármilyen szexuális irányultságú emberben, sőt, minden polgárban külföldi ügynököt, hazaárulót, megrontót gyanítanak. És utalhatunk az arcfelismerő kamerák bevetésére is. Mindez a magyar állam mindenkori paranoiáját tükrözi, és sajnos a kivételek tényleg csak a szabályt erősítik.

Gervai András az előszóban arról beszél, hogy a XX. századi diktatúrák kora és természete érdekli, a hatalom és az egyén kapcsolata, de a fentiek tükrében nyugodtan mondhatjuk, hogy nem úgy tűnik, hogy 180 fokban változott volna a hatalom jellege. Vagy a hatalompártiaké, akik

mindenkit, aki gyanús, akasztófára, de legalábbis egy alagsori pincecellába küldenének.

És hát csak némiképp árnyalja a képet, hogy a magyar helyzet egy cseppet sem különleges, és ne csak a hidegháború korszakára és a szocialistának mondott, szovjet-csatlós országokra gondoljunk. Így például külön érdekes az utolsó fejezet, amelyben a szerző a demokratikus mintaállamnak tekintett Svájc esetét mutatja be Friedrich Dürrenmatt esete kapcsán. A megbízás, avagy a megfigyelők megfigyelőjének megfigyeléséről című rövid krimiféleség világhírű szerzője mindig sejtette, hogy megfigyelik, de ez csak jóval a halála után, 2021-ben került napvilágra.

Svájc arra példa, hogy egy titkosszolgálat bárhol önállósíthatja magát egy demokráciában is, így ott 1945 és 1989 között 900 ezer adatlapot gyártottak le azokról (minden 20. svájciról, minden 3. ott élő külföldiről), akiket bármilyen okból svájciatlannak véltek: ehhez elég volt nem hogy kommunistagyanúsnak, hanem baloldali-gyanúsnak lenni, részt venni antinukleáris tüntetésen, bizonyos könyveket venni vagy elutazni egy szocialista országba.

Magyarországon azért még „jobbak” voltak a számok, derül ki a kötetből:

az ÁVH-nak 1953-ban 45 ezer hálózati személy jelentett (felük párttag), és 1 millió 150 ezer kartont vezettek.

Ez a szám ugyan jóval alacsonyabb volt, a hatvanas évektől már „csak” negyedmillió emberről vezettek dossziét, és a besúgási lelkesedés is csökkent. Az igaz, hogy a katolikus püspököknek a 64, az érsekeknek pedig a 80 százaléka ügynök volt, illetve 1950 és 1990 között összesen vagy 200 ezer besúgó „segített be” – no meg a hivatalos kapcsolatok, pl. vállalatigazgatók, főszerkesztők, egyéb pozíciókban lévők –, de az ügynöki állomány 20 százalékát csak kizárták, az újonnan beszervezett ügynökök fele pedig a második találkozóra el se ment. Szerény vigasz.

Igaz, tudjuk, hogy a megfigyelő-besúgó rendszer mindenütt ott volt és mindent áthatott, de így csokorba gyűjtve elég rémes erre visszatekinteni. Megfigyelték Teller Ede családját, hogy esetleg beszervezhessék őket, majd hazacsalogassák a hidrogénbomba atyját. Vagy minden idők legtermékenyebb és innovatívabb matematikusát, Erdős Pált, akit egyszerre zargatott az ÁVH és utódszervezetei, illetve az FBI és a CIA.

Ezek ugyan ismerős sztorik, de a kötetben ott sorakoznak a sztorik az utolsó vécéfalfirkák elkövetőinek felderítéséről, a másik oldalon meg ott a neves pszichiáter, akit beszerveztek, de várakozáson felül jelentett, miközben sokan atyamesterüknek tartották, áldott jó léleknek.

Vagy itt is szerepel a színikritikus-dramaturg Molnár Gál Péter, aki visszaemlékezéseiben, amikor már leleplezték, azt se tudta, szégyelli-e magát, vagy inkább dicsekszik, mert ő is jelentett avagy írt, mint a gép. Az önsajnálat és a sértettség jellemezte kimagyarázkodását, valamint „az önmagával szembeni elfogultság. Nem kér bocsánatot senkitől, mert meg van győződve arról – vagy ezzel csak áltatja magát –, hogy a jelentéseivel nem ártott senkinek.”

És ott voltak az önjelölt besúgók, akik a karrierjüket építették, a filmesektől az újságírókon át a melósokig, vagy akár az 1956-asokig, annak a 26 ezer elítéltnek az egy része, akik 1963 után nagyon nem akartak visszamenni a börtönbe, s könnyedén zsarolhatók voltak.

A történetekben éppen az a szörnyű, hogy még azok is, akiket kényszerrel, leginkább zsarolással szerveztek be, utóbb a legkínosabb magyarázatokat adták.

A kötet számtalan oldalról közelíti meg a témát. Szó esik tehát a külföldi esetekről is, így a szovjet rendszer sajátosságáról, az FBI-ról és a CIA-ről, amelyeknek a története egyszerre „vicces”, ahogyan 1945-től például az antikommunista hecckampányba kezdtek, aztán ott a Stasi esete, vagy az angol MI6-é, a híres átállóké, akik e cégeket vezették. Így a német Markus Wolf, aki úgymond megvilágosodva magyarázta el nyugdíjasként az NDK bukása után, hogy ő valójában azért másképpen gondolkodott.

Vagy ugyebár ott a nagyon is ismerős eset, az angol Kim Philby-é, aki angol arisztokrata létére – még ha elvileg le is bukott, de sajátjai megóvták – végezte hithű kommunistaként Moszkvában. Vagy a szintén NDK-s Werner Stiller is fejezetet kap, akinek majdnem sikerült a ringben kiszámoltatni a Stasit, miután elmenekült, és feldobta korábbi társait. Mindegyik eset egy regény – meg is vannak ezek filmesítve, írva, többek közt John le Carré által, akinek műveit külön is elemzi Gervai András.

De azért akadnak olyanok is, legalábbis a felhozott magyar esetek erre utalnak a szerző leírásában, akik nagyon is tudták, miről van szó, mivel jár a besúgás, és rögtön dekonspirálták magukat. Például egy frissen végzett katolikus pap rögtön elmondta püspökének, hogy jelentésre kérték fel, és ezt elmondta a tartótisztjének – ezek után nem is számítottak rá. Egy festőművész a feleségének diktálta le első „művét”, hogy aztán ontsa magából az 50-70 oldalas jelentéseket, amelyekben művészeti hitvallását fejtegette ki – hát ez azért sok volt a beszervezőnek.

Egy vidéki nehézipari gyárban dolgozó műszaki férfi meg a sztahanovista túlteljesítés stratégiáját választotta:

„mindent leírt, ami körülötte történt, de mindegyik ’történetében’ loptak, normát csaltak, gépet rongáltak, s a történetek ’hősei’ kivétel nélkül pártbizalmik, párttitkárok, felelős pártaktivisták voltak. Rövidesen tőle is megszabadult a Cég.”

Gervai András összegző jellegű könyvében tehát a példák sokaságát hozza itthonról, Nyugatról és Keletről, és habár nem mindig szolgál az újdonság erejével, a kötetből az rajzolódik ki – minthogy pszichológiai magyarázatokkal is próbálkozik, legyen szó hivatásos tisztekről, titkos ügynökökről, szimpla besúgókról –, hogy mennyire ellentmondásos is a titkosszolgálatok világa. Vagyis ezt eddig is tudtuk, inkább az az érdekes, ahogyan ezek a szereplők később hogyan ítélik meg a szerepüket.

Már említettük a felelősség tagadását, az önfelmentést, a hazaszeretetre való hivatkozást, vagy az eszmében való hitet se feledjük, de Gervai szerint utóbb az ügynökök – legyen szó a legmagasabb szintről vagy épp a legalacsonyabbról – általában torzítva látják tevékenységüket, illetve láttatják, már ha utóbb megszólaltak interjúban, vagy épp memoárt írtak (utóbbin nem ritkán meggazdagodva).

Gervai szerint tehát az egykori spionoknak nemcsak az emlékezetük torzult, hisz eleve szubjektívan elfogultak, megértőek magukkal szemben. Ám „nem tudhatják, hogy egy-egy szerintük ártalmatlannak tartott információjuk, jelzésük milyen kontextusba kerül: lehet, hogy egy másik hálózati személytől származó, önmagában szintén ártalmatlannak tűnő információval együtt már gyúanyag lehet a tartótiszt kezében.”

Szerbhorváth György

Címlapkép: Rákos Mátyás és Farkas Mihály honvédelmi miniszter a díszemelvényen a Kossuth téri választási nagygyűlésen 1953-ban (forrás: Fortepan 265639/Horváth József)