Európa 1945 után egy történészprofesszor személyes emlékein keresztül

Az ember szinte irigyli Timothy Garton Ash oxfordi és princetoni professzort, mert jó helyre született, Wimbledonba. De inkább azért, mert jókor született: 1955-ben, ezért fiatal és érett korában tanulóként, majd történészként, értelmiségiként beutazhatta Nyugat- és Kelet-Európát. Élt és tanult, illetve dolgozott a megosztott Berlin keleti és nyugati részén is. Nemrég megjelent kötete egy sajátos önéletrajz, amelyben a személyes emlékei keverednek Európa 1945 utáni történelmének mozzanataival.

Ash már huszonévesen nagy lapok, mint a Spectator szerkesztője és világ- avagy Európa-járó tudósítója, riportere lett. A kilencvenes évektől a világ vezető politikusaival készít háttérbeszélgetéseket, aztán a 2000-es évektől már egykori elnökökkel, vezérekkel, mint idősebb Bush vagy Gorbacsov ült egy asztalnál és emlékezett a hidegháborúra és a fal lebomlására, az új világrend kialakulására, mint az kiderül új könyvéből.

Magyarán Timothy Garton Ash szerencsés, mert sosem élt diktatúrában (bár a Stasi az NDK-ban megfigyelte rendesen, erről aztán könyvet is írt), sem háborúban (pedig a kilencvenes években járt Boszniában és Koszovóban is, illetve más válságövezetekben újabban is, így például Ukrajnában). Tehát egy szerencsés generáció tagja, akik már lekésték 1968-at, de a ’70-es években még láthatták akár a szélsőbaloldali terroristák pereit is, és nyugat-európaiként már a jóléti társadalomban szocializálódtak . Ő maga aztán 1980-ban ott volt Lengyelországban a Szolidaritás megszületésénél is (lengyel feleségével is ekkor ismerkedett meg).

Timothy Garton Ash: Európa – A személyes tapasztalatok kontinense
Fordította Pék Zoltán
Európa Kiadó, 2024
556 oldal, 5779 Ft

Miért fontos Ash életrajza? Akit egyébként már választottak be a világ száz legbefolyásosabb embere közé, noha politikai funkciója tán sosem volt, viszont a háttérben annál fontosabb ember lehet(ett). Azért fontos, mert a könyv egy sajátos önéletrajz, pontosabban műfajilag beazonosíthatatlan – mondhatnánk, politikai lektűr. Ám jó értelemben, mert a félezer oldal elég könnyen befalható, főleg az első fele, ami úgy az 1945 és 1990 közti időszakról szól, tehát már történelem.

Ugyanakkor a kötet esszék hosszú sora, amelyekben keverednek a személyes és családi emlékek (apja még Normandiában szállt partra 1944-ben, ahová aztán Ash gyerekkorában visszajártak), a különféle utazásokról Európa-szerte, az országok, pártok, mozgalmak leírása, a politikai és egyéb vezetőkkel, írókkal, értelmiségiekkel, papokkal, munkásokkal, szinte az égvilágon bárkivel és mindenkivel való találkozások felidézése.

Mindeközben kapunk politológiai és történelmi elemzést, és noha egy szaktörténész feltételezhetően húzogatná a száját, hogy mi ez, mi mégis nyugodtan ajánljuk a könyvet azoknak, akik nehéz témákról könnyedebb stílusban, közérthetően írt művet akarnak olvasni Európa 1945 utáni sorsáról, történelméről, de közelmúltjáról és szinte jelenéről is, mert az eredetileg két éve megjelent kötet jócskán kitér az ukrajnai háborúra, Putyinra, és Európa legújabb történéseire is.

Helyenként ugyan tudálékosnak hat, ahogyan nagy emberek nagy mondatait idézi be, főképpen a történelem és Európa mibenlétéről, mert ez amolyan Bölcsességek könyve c. aforizmagyűjteményekre hajaz, és az is csak olykor tűnik zavaró dicsekvésnek, ahogyan elmeséli azt, milyen sok nagy emberrel beszélt és azok hogyan hallgatták meg az ő tanácsait. De egy önéletrajzba ez bőven belefér.

Ráadásul a szerző szinte mindenre kitér a légiközlekedés jelentőségétől az atombombáig, a kisebbségektől a gyarmatosítók alkonyáig, a környezetvédelemtől a diktátorokig.

Például a portugál Salazarra, akinek 1970-es temetésekor a koporsó két oldalán egy angolai fehér törpe és egy mozambiki fekete óriás állt. Ráadásul Ash az előszóban ír arról is, hogy ez nem is önéletrajz (klasszikus értelemben persze nem is az), hanem inkább „emlékekkel illusztrált történelem”, a naplóiból, feljegyzéseiből, fényképeiből, emlékeiből merítve.

Számtalan adalékot, talán pletykát is megtudhatunk, hogy amikor Erich Honeckert, az NDK hírhedt vezérét meglátogatta a börtönben 1992-ben – miután Moszkva mégis kiadta őt az új német államnak –, az egykori diktátor elmondta neki, hogy néha telefonon beszélget Helmut Kohl német kancelláral, majd egy papírfecnin át is adta a kancellária számát. Nehezen hihető ez a szituáció – de ma már annál inkább valóságosabbnak tűnik.

És sok hasonló „apróságról” is olvashatunk általában véve Európáról, az európai eszme eltérő verzióiról, a kontinens társadalmainak jellegéről. Így arról például, hogy 1937-ben 389 millió európai ember élt diktatúrában, és csak 289 milliónyian éltek demokráciában (előbbibe számítva a Szovjetunió európai tagköztársaságainak lakosait). 1973-ban még mindig többen éltek diktatúrában, ám Ash szerint úgy ettől az időszaktól, főleg aztán a ’80-as évektől érkezett el Európa aranykora, mert soha a történelemben olyan jól még nem éltek Európában, mint ekkor.

Ezzel a sommás ítélettel persze lehet vitatkozni, sőt. Főleg, ha arra gondolunk, hogy az utóbbi időkben kialakuló populista, hibrid rezsimek minek mondhatók, a lakosaik valójában miben és hogyan élnek, de nagyobb történelmi távlatban ez igaz lehet (kivéve a mélyszegénységben élőknek, és azoknak, akik pusztán a véleményük miatt ülnek börtönben Európa keleti felében és sorolhatnánk). Hovatovább, 1945 után is örök vita tárgyát képezte, hogy mi is Európa, kik tartoznak igazán ide, mi a magja, mi a perifériája, miért választották a britek végül a kilépést az EU-ból, míg az íreknek 1973-ben az Európai Közösségbe való belépés magának a szabadságnak és a függetlenségnek a megerősítését jelentette.

Tehát más-más fejekben különböző Európák vannak. Ezek egyik verziója – ahogyan a lengyel Bronislaw Geremeket idézi a szerző – szerint a kontinens egy platóni esszencia:

„Európa ebben az értelemben olyan értékekkel azonosítható, mint a szabadság, a demokrácia, a béke, a méltóság és az emberi jogok.”

Szinte egyesével, országonként veszi át, miképpen viszonyultak Európához az egyes politikai erők, hogyan jöttek létre a közös európai intézmények, de anekdotisztikusan a „legalsóbb” szintekre is lemegy, mondjuk egy álmos cseh kisváros kocsmájába, ahol angol történészek együtt éneklik a helyi melósokkal a Sárga tengeralattjárót, amelyben mindnyájan együtt utazunk. Szóval, kapunk itt némi „giccset” is, azaz személyes emlékeket, ráadásul ez a töredék a nyelvi nacionalizmusokról szóló fejezetben található. Tehát van itt műfaji kavalkád rendesen, de mint említettem, ez inkább az olvashatóság javára válik.

A szerző pedig kritikai hangokat is megüt, nemcsak a diktatúrákkal szemben, hisz ez magától értetődő, hanem általában a Nyugattal, avagy annak európai részével, vagy mondjuk így, Nyugat-Európával szemben: „…a Nyugat azért nyerte meg a hidegháborút, mert megijedt, hogy elveszíti. A 2000-es évek elejével való kontraszt tanulságos. Az ezredfordulón, a sikertől megszédülve, és mivel nem látott jelentős rendszerszintű riválist, a Nyugat önelégült és önhitt lett.”

Majd Ash ezek után nekilát megnézni, mi történt. És hát sok minden történt, még a könyv magyar megjelenése óta is, pedig a világsztár értelmiségi 2002 decemberében még Ukrajnában járt. A kötetben pedig idézi Orbán Viktor 2002. júliusi, Romániában elmondott beszédét, amiben az Európára vonatkozó „reakciós víziók hosszú hagyományát folytatta” a szerző szerint. Vagyis Ash több helyen kitér Magyarország helyére, szerepére az európai történelemben és jelenben.

E tekintetben nekünk sok újat ugyan nem mond, de nem árt tudni, hogy Európa más részein hogyan látnak bennünket, Magyarországot. Illetve, hogy hogyan látja mindezt egy világhírű professzor.

Szerbhorváth György

Címlapkép: Pixabay.com