Szépségideál, divat és nőügyek a szocializmusban

Magyari Hajnalka történész könyve bemutatja, hogyan alakult a szépségideál és a női divat a II. világháborútól az 1980-as évekig. Eleinte az esővíz volt az egyetlen kozmetikum, majd a markos traktoros lányokat népszerűsítette a politika, végül már szépségversenyeket is tartottak.

„Nőügyekkel nem foglalkozom” – a miniszterelnök hét évvel korábbi mondata sokunk fejébe beégett, amikor Orbán Viktor így nyilatkozott a washingtoni magyar nagykövet visszahívásakor. Mégis sorolhatnánk az eseteket, amikből kiderül, hogyan is foglalkozik a nőügyekkel: a Kádár-kort idézve visz virágot a nőnapon, kezitcsókolomozik, gyerekszülésre buzdítja őket, és arra, hogy ételt tegyenek az asztalra. Közben legyenek erősek is, és – na jól van – ha marad idejük, dolgozhatnak.

Persze, az egész kurzus ezen a nyomvonalon halad: macsóság + a nők helyre tétele, szerepük kijelölése. Az egész valahol a Rákosi-kor és a kora-Kádár korszak nőképét idézi – legalábbis ezen morfondírozhatunk, ha elolvassuk Magyari Hajnalka könyvét, aki egyébként andragógus, szépségtörténész és nőtörténet-kutató, de gyakorló kozmetikus-vállalkozó is.

Magyari Hajnalka: Trendi nő a szocializmusban – Nőideálok, szépségápolás és szépségipar
Jaffa Kiadó, 2024
208 oldal, 4999 Ft

A kötet egy részére érthető módon jómagam kevésbé térnék ki, de női olvasóink számára bizonyosan érdekes lehet visszatekinteni (az idősebbeknek visszaemlékezni) a szocialista kor kozmetikai termékekre, a fodrászat alakulására, úgymint a frizuradivat változásaira (az a híres dajer!), a higiéniára, a szőrtelenítésre és az intimhigiéniára. A szemceruzákra és a rúzsokra – ezek használatára és megítélésére, vagy arra, hogyan s mit írtak a női lapok szépségtanácsadó rovatai a nincstelenség idején, a konszolidáció alatt vagy a rendszerváltás, a kapitalizmus betörése előtt.

A hiánygazdaságban természetesen nem a szépségekből volt hiány, hanem ahhoz kellett találékonyság, hogy a nők megőrizhessék és megmutathassák nőiességüket, ha akarták. Főképpen, hogy a hatvanas évekig, az erőszakos emancipáció időszakában a puritán szépségápolás volt az elvárt: aki rúzst vagy körömlakkot használt, hát azt nem mondom meg, minek tartották a rezsim emberei (vagy akár a szomszédasszonyok). Persze álságos módon, mert a csinovnyikok egy része bizonyára ugyanúgy a nyálát csorgatta, ahogyan a kőművesek füttyögtek és szóltak be annak, akinek értek.

Amellett, hogy a kötet aprólékosan, tárgyszerűen mutatja be a szépségápolás társadalomtörténetét a szocializmusban, lejtmotívuma az, hogyan változott a nőkép és a női szépségideál.

A II. világháború után sok helyen az egyedüli kozmetikum az esővíz volt,

s a higiénia amúgy sem tartozott a társadalom jelentős részének alapigényei közé. A férfiak naponta, ha lábat mostak és kezükbe köpve csipáztak, a nők este az alsó, reggel a felsőtestüket mosták le, fürödni pedig jó esetben csak hetente volt mód, mert ahhoz meleg víz is kellett.

De az igényességről sokan nem mondtak le, miközben az új hatalom elvárta a nőktől, hogy járuljanak hozzá az ország építéséhez, hegesszék a Margit-hidat, vidéken meg szálljanak traktorra – de a demográfiai összeomlás után szüljenek gyerekeket is. Miközben a címlapokon a kemény traktoros lányokat népszerűsítették, a konzervatív (férfi)társadalom ezen inkább megrökönyödött. A hatalom uralni akarta a (női) testet is, de hamar kiderült, hogy a férfiak a háború után is inkább a nőies nőket és a szépet keresik.

Magyari Hajnalka az első fejezetben vázolja, hogy az ínséges ’50-es évek után mit hoztak a konszolidált hatvanas évek. A sajtó vagy a filmek nőképét is elemezve ehhez, de utóbb azt is, hogyan alakult a társkeresés – mindezt nem szpojlerezném, ezek a részek egyszerre szórakoztatóak és komolyak, prezentálva azt is, hogyan alakultak a nemi szerepek.

A kommunista nőideál a jól felépített stramm nő lett volna, elítélve a dísznőket, a burzsoá és kispolgári csökevényeket. A hatvanas években már több lehetőség adódott az öltözködés terén is: akadt már szövet is, és a kiskonyhákban varrogatott és varratott az, aki megtehette és jobban akart kinézni. Eközben a szerző mindig utal arra, hogyan hatott lassan, megkésve a nyugati divat. Az elvtársak meg eközben demográfusokká váltak (mint ma is), látván, hogyan csökken a gyerekszám, bevezetve a hároméves GYES-t, és elvárva a nőktől az anyaszerep betöltését.

S attól függően, a gazdaságnak mennyi és milyen munkaerőre volt szüksége, irányították a nőket a könnyűiparba, egyes szakmák pedig elnőiesedtek. A társkereső rovatok mutatták jól azt, hogy például az ismerkedés milyen nehézséget jelentett azoknak, akik főleg nők között dolgoztak, azaz az elnőiesedő szakmákban, mint például a pedagógia.

Aztán „mindenki Sophia Loren és Gina Lollobrigida akart lenni”,

s megjelent a pesti nő is mint olyan – újra, hisz ez a „műfaj” létezett már a két világháború előtt. A címlapokra is a korabeli celebek kerültek, gondoljunk az olyan tévébemondókra, mint Takács Marika. A szovjet típusú nőideál mehetett a kukába, jöhettek a tűsarkú cipők, a csipkés kombinék és a napszemüvegek – mármint a „pesti nőknél”, és ezen ideál miatt igyekezett sok vidéki lány a fővárosba (még ha munkásszállón is kezdték), jó partiban reménykedve. De a szerző más rétegekre is kitér: a dolgozó nőre, a kismamák és a főállású anyák rehabilitálására, vagy éppen a „digózó” lányokra, akik olasz fiúkra utaztak.

Majd jöttek a fogyasztás-orientált hetvenes évek, és ekkor már Kádár is úgy volt ezzel, hogy a Központi Bizottságnak nem kell foglalkoznia a divattal, a frizurákkal. A gulyáskommunizmus nőideálja „a magára sokat adó, ambiciózus, igényes nő-anya-feleség triumvirátusa” lett. De a szerző bemutatja azt is, miben különbözött a hetvenes évek nyugati feminizmusa és az, ahogyan itt megmaradt a szépségmítosz. Itthon ekkor inkább az emancipált dolgozó nő-anya-feleség vált egyfajta normává, de az elvált nő is emancipálttá vált – elváltnak inkább elfogadott volt, mint nem férjhez menni.

Majd jöttek a nyolcvanas évek, amikor már szépségversenyeket is tartottak

– biztos sokan emlékeznek Molnár Csilla tragédiájára. Ekkorra a szépség még inkább felértékelődött, jött a menő csajok, az oltári nők és a vagány srácok kora. De – ha jól olvasom – a társadalom mindezt már magától alakította, a hatalom egyre kevésbé tudta uralni a testeket, ahogy a gazdaságot is, hogy végül a szocializmus ráboruljon az egész rendszerre. Aki átélte a nyolcvanas éveket, még ha kamaszként is, annak ez a rész valóságos időutazás.

Magyari Hajnalka könyve ilyképp mindenkinek javasolható: annak, akit érdekel a szépség megítélésének és ápolásának története; aki nosztalgiázni akar; aki mások testét uralná, illetve aki úgy érzi, az ő életébe-testébe gyalogolnak bele fentről; és különösen azoknak, akik úgymond nem foglalkoznak nőügyekkel, miközben dehogynem.

Szerbhorváth György

Címlapkép: Nők az Üllői úton 1969-ben (fotó: Fortepan)