Kinek a Riviérája volt a Kádár-kori Balaton?

Ami a Balatonnal történik vagy száz éve, különösen a Kádár-korszakban és az utóbbi 14 évben, az az ország kicsiben. A táj átvétele, a környezet kihasználása, beépítése és rombolása, a telkek beépítése és a part elzárása, és persze hol kisebb, hol nagyobb mértékben magának a tónak, a víznek a tönkretétele. 

Nem is csoda, hogy kétféle embert ismerek: aki első szabad percében rohan „le”, vagy aki, ha teheti, oda se dugja az orrát. A feltétlen imádat ugyanúgy túlzás, mint a túlzó kritika, sőt, ellenszenv. Én is inkább az utóbbi csoportba tartoznék, pedig számos helyen töltöttem felejthetetlen pillanatokat. De most egy új könyv kissé helyreteszi felületes ismereteimet és a „horvát tenger azért százszor jobb” típusú attitűdömet, ahogyan azt is, hogy a tavat lehet szeretve szétbarmolni és szakmailag fejleszteni, már ha engedi a politika. Már Ady is rajongott a Balatonért, ahová orvosa küldte 1903-ban, viszont nem tetszett neki a villák épülése. Az aggodalom tehát igen régi.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Rehák Géza, aki amúgy turizmuspolitikából doktorált (egyébként történész, politológus, majd jogász végzettséget is szerzett), némi történelmi felvezetővel kezdi kötetét, hisz már Horthyék is felfigyeltek a tóra, miután Trianonban elvesztek a hegyek, a főleg a határon túlra került fürdők, és számos villa, kisebb szálloda, étterem is épült – hogy aztán 1945 után legyen mit elzabrálni.

Rehák Géza: Vörös riviéra. A Balaton a Kádár-korszakban
Jaffa Kiadó, 2024
223 oldal, 4999 Ft 

Még ki sem tört a Rákosi-éra a maga brutalitásával, már 1946-ban azon puffogtak a sajtóban, hogy „az üdülőhelyeken még mindig csak a naplopók és nem a munkások nyaralnak”, illetve „nyilasok, spekulánsok, orgazdák dőzsölnek”. De a „rendteremtésnek” és a tervezésnek is 1956 után jött el az ideje, ám hely még kevés volt, hogy minden munkás-paraszt itt áztassa a lábát, és rájöttek, hogy a hidegháború elejének a közepén kéne nyugati deviza is. Csak hát ekkor mindenki gyanús volt, főleg, ha nyugati.

E dilemmára kellett volna csomót kötni a következő években, így fonódott össze a turizmus és a politika, megfejelve a marxista (vagy úgy értelmezett) ideológiával. Mert hogy is néz ki az a szocializmusban, hogy

egy német itt szuper autókkal furikázik, népszerűsíti a nyugati életformát, az üdülőközpontokban meg rögvest elkezdődik a harácsolás, a spekulálás, a kispolgári szerzésvágy.

Ez a hatvanas években azért nem gátolta meg a hatalmat abban, hogy az új szállodák mellett, melyeket elsősorban külföldieknek szántak, legyenek már kaszinók, játékgépek is; valamint nyugati valutáért magyar különlegességeket áruló – az ilyen árucikkekhez halandó magyar hozzá sem férhetett – speciális boltok, vagy cigányzenét szolgáltató csárdák, borospincék. Azzal együtt, hogy a szőlészetet-borászatot is oly mértékben vágták gajra, ami csak a szocializmusban volt lehetséges.

A mestertervbe tehát rögtön hibák is csúsztak, pedig agyaltak az elvtársak, mi hol legyen a szállodáktól kezdve a motelokig (motoros hotelekig, értsd: legyen hol fedett parkolója az autósnak), a szakszervezeti üdülőktől a kempingekig. Az ötletnek egy igazán jó alapeleme volt: a turizmus húzóágazat lehet, és a néptömegeknek is kell valamit adni.

Utóbb így osztogattak ki parcellákat, telkeket (például a szövetkezetek, állami birtokok által művelhetetlennek tartott szőlőket a hegyoldalakban) boldog-boldogtalannak. Hogy aztán engedély nélkül gányoljanak a zártkertekbe sufnit, bódét, de akár rendes víkendházat is, végzetesen csúfítva el a tájat. Arról nem is beszélve, hogy az őslakosok életére hogyan hatott az ország egész részéből ideérkezők tömege, akik persze főleg csak nyáron szívták ott (el) a levegőt. Igaz, gondolom, akkor azért legalább nem ment ipari méretekben a hétvégi fűnyírás és a flexelés.

És akadtak akár filmbe illő szereplők is – olvashatjuk az olykor száraz, hisz szakszerű kötetben –, mint egy bizonyos Ónody Lajos, aki bizniszmenként, mondhatni kapitalista avagy utilitarista szemlélettel állt neki a hotel- és egyéb ügyekhez. A hatvanas évek legelején hozta is az eredményeket a déli parti idegenforgalmi fejlesztésekben érdekelt Éttermi és Büfé Vállalat vezetőjeként, a Siófok és Balatonföldvár közti szakaszt futtatva fel, de a kijárásban is jó volt az elvtársaknál.

Aztán egész csapatával került előzetesbe már 1964-ben csalás, sikkasztás vádjával. Ezen ügy kapcsán terjedtek el a mendemondák az egész országban, hogy Ónodyéknál titkos orgiák zajlottak akár a pártvezetőkkel is:

„óriási ezüsttálcákon meztelen lányokat szolgáltak fel aszpikban, vagy ruletten desszert gyanánt csokoládéval leöntött stewardesseket lehetett nyerni.”

Meg volt szó itt kábítószerről, kémkedésről – bár bizonyítást semmi sem nyert. Talán ha a hatóságok ma mennének utána elitünknek, mely lassan az egész Balatont lenyelte, találnának hasonló dolgokat – teszem hozzá én, mert a szerző egyébként nem tér ki arra, mi történik napjainkban, igaz, nem is ez a könyv témája. Amúgy Ónodyék bukása után került a fejlesztés súlypontja a déliről az északi partra, jól érzékeltetve, olykor min is múlik egy-egy régió sorsa, ha csak ideiglenesen is.

Mert a téma elsősorban az, hogy kik s hogyan karolták fel a Balaton ügyét a Kádár-érában (maga az öreg is, hisz szeretett ott nyaralgatni, számára fontos volt a mezőgazdasági beszállítók ügye), miképpen mondtak igent az üzletszerű idegenforgalomra, lemondva a nagy ideológiáról. Hogyan készültek fenn és akár lentebb a tervek, a programok, mi is lett volna a cél. Kik voltak a nagy hotelek építészei, miként épültek be – olykor szó szerint maguk is – a tájba, mert az hamar kiderült, nagyon el lehet rondítani a Balatont. Végül a húszemeletes monstrumokról le is mondtak Füreden, Almádiban, másutt.

A kötet legérdekesebb fejezete az utolsó, a Világnézeti Balaton című, ahol elénk kerül Pap János, a Veszprém megyei pártbizottság hírhedt vezére, aki 1956 végétől – némi pesti kormányzati kitérővel – a nyolcvanas évek közepéig volt a megye korlátlan ura. Felfelé nyalt, lefelé rúgott, a Balaton-partot illetően némi kognitív disszonanciával. Hisz a szocializmusban az ipart és a mezőgazdaságot kellett fejleszteni, nem a tétlen üdülés színterét. Az ötvenes évek végéig még „a Balaton kipucolása” volt a cél a nemkívánatos személyektől.

Papp nyugdíjaskori visszaemlékezéseiből is idéz Rehák Géza: micsoda dilemmák is kínozták a mindennapokban a pártcsinyovnikokat. Hisz eleget kell tenni a pártnak, amely kiemeli a Balatont, no de a turizmusból nekik hasznuk nincs, mindent lefölöz az IBUSZ, a HUNGAROHOTELS, a MAHART, őket meg letolják, ha nincs elég kolbász meg lángos, és sör se, vagy ha igen, az is meleg. Szórakoztató része ez a könyvnek, persze, anno ennek ára is volt, helyi és országos szinten is.

Itt esik szó a szőlészetről, amit úgy kezdtek el fejleszteni – ha már munkaerő sem akadt elég, a „Mi nem kapálunk, hanem vegyszerezünk” mottóval –, hogy elkezdték a permetezést, műtrágyázást. Ez Pappnak ínyére volt, hisz vegyésznek tanult, a megye lett a vegyipar központja, kutatóintézetesektül, és a jeles, balatonfűzfői Nitrokémiával.

Aztán a tonnaszámra ontott rovarirtók, a porozószerek szépen leszivárogtak a Balaton vizébe.

Így történt, hogy 1965-ben a vegyi szennyezés megtizedelte a tó halállományát, 50 vagon hal pusztult el, jórészt fogassüllő, a Balaton legértékesebb hala. Ekkortól Pappék kissé visszafogták magukat, persze a felelősséget senki sem ismerte el. Meg úgy gondolták, hogy a tó vizéből kiválóan lehetne öntözni, de szerencsére a vízügyesek közbeszóltak, hogy a vízszint így vészesen csökkenne.

Papp másik kedvence a füredi hajógyár lett – hisz a szocializmusban ez az acél országa –, ami kezdetben még a Balatonra épített jachtokat, kisebb hajókat. Aztán jött a „vaskorszak”, és hatalmas uszályokat építettek – no, ekkor már volt zaj rendesen. A közvéleményt az Egyiptomba készülő nílusi uszályok témája ragadta magával, ezekhez már hatalmas daruk is kellettek, elcsúfítva a tájat, reggel hatkor meg az a sziréna verte fel a turistákat, amely az ezer munkást hívta.

És súlyos probléma volt, hogy a Sió-csatornán úsztatták a nílusi uszályokat, ami vízleeresztéssel járt. Ez pedig környezetvédelmi problémákat okozott, amire már a hatvanas években figyelmeztettek a szakértők, de nevezett elvtársunkat ez nemigen érdekelte, szerinte azok ágálnak a hajógyár ellen, akik a szocializmust akarják ilyen mód lejáratni. A nyolcvanas években már veszteségesen termeltek, pedig még norvég megrendelést is kaptak, végül a kilencvenes években ment az egész a kukába.

A kötetet kézbe véve, a címet olvasván azt hihetnénk, a turistákról lesz benne elsősorban szó, meg például a nyolcvanas években itt várakozó, disszidálni szándékozó NDK-sokról, a szórakozási formákról, étkekről, miegyébről. De nem, egészen másról esik szó, ám a könyv elolvasását nem bántam meg, és úgy a Balaton híveinek, mint a megrögzött fanyalgóknak ajánlható.

Szerbhorváth György  

Címlapkép: Balatonalmádi, 1954 (fotó: Fortepan / Alföldy Mari)