Az európai nemzetek kialakulása nyelv, kultúra és politikai érdekek mentén

A nemzeti diskurzus – gondolhatnánk – soha nem látott erővel dübörög az Ukrajna elleni orosz agresszió árnyékában, Európa pedig identitását keresi. Patrick J. Geary amerikai történészprofesszor egészen a népvándorlások koráig megy vissza, hogy bemutassa az európai nemzetek történetét és a velük kapcsolatos mítoszokat.

Magyarország miniszterelnöke a minap kijelentette moszkvai útja kapcsán, hogy „mi, magyarok” (vagyis ő) aztán különösen jól (és másképp értjük) az oroszokat, mint a többi európai. Közben zajlott a foci EB, s ahhoz kapcsolódóan a Telexen Jérémy Floutier, Franciaország tiszteletbeli konzulja cikket írt ama Magyarországon is széleskörűen vallott vélemény kapcsán, hogy „csak afrikai játékosokból áll ez a csapat.” (ti. a francia). A konzul írása széles ívben vázolja fel a francia történelmet gyarmatostul, bemutatva a regionális identitásokat és a származás bonyolultságát. 

Mondjuk pont ilyen véleményt jómagam nem hallottam, de a magyar-német meccs alatt olyat igen, amikor a bíró lefújta a németek egyik gólját, hogy a francia bírót Macron utasította a csalásra, mert utálja Orbánt – aztán kiderült, a bíró holland. Szóval, a nemzeti problematika napi szinten jön elő. 

A témának persze akkora a szakirodalma, hogy az összes magyar akkugyárat meg lehetne majd vele tölteni, talán legnépszerűbb a Benedict Andersonhoz köthető elképzelt közösségek típusú koncepció, vagy a Hobsbawm-féle a hagyományok kitalálása.

Ezek felelevenítésével indít a neves amerikai professzor, Patrick J. Geary könyve is, részben helyt adva annak az elképzelésnek, hogy a hatalomra törő, azt legitimálni kívánók valójában kitalálták a nemzetet mint olyat, nyelvvel, identitással, kultúrával, hagyományokkal, tokkal-vonóval, ezeket egyszerűen és karddal határolva le úgy, hogy rámondták: ez angol, ez francia, magyar, német, orosz stb. Pedig minden mindennel összefügg, egymással összefonódik.

Sok nemzet, nép avagy etnikum, vagy akár nyelv, amit nemzetnek stb. mondunk, viszont egyszerűen eltűnt, beolvadt – már ha egyáltalán olyan formában volt, ahogyan azt mai fogalmainkat alkalmazva azokra visszavetítjük.   

Patrick J. Geary: A nemzetek mítosza. – Európa népeinek születése a középkorban
Atlantisz Kiadó, 2023
224 oldal, 4650 Ft 

A könyv első angol kiadása egyébként 2001-ben jelent meg, s mivel a bevezető az 1990 óta eltelt bő évtized politikai eseményeire és aktoraira utalgat (a magyarok esetében arra, hogy újraélesztették a románokkal és a szlovákokkal való konfliktusaikat), akár állíthatnánk azt is, hogy ez a korabeli aktuálpolizálgatás alááshatná a könyv mai, valódi, történelemtudományi mondandóját a nemzeti mítoszokról.

Ám az első magyar kiadás után tíz évvel is inkább annyit látunk, hogy a helyzet még rosszabb, átláthatatlanabb és bonyolultabb lett az európai nemzetek közötti viszonyokban, önértelmezésükben, a csoportidentitás, az identitáspolitika, a rasszizmus, a menekültkérdés, a bevándorláspolitika stb. terén, mint korábban volt. És noha 1990 után Európában sokaknál eluralkodott a vélekedés, hogy a történelemnek tényleg vége lesz, elérkezett az örök béke kora, Patrick J. Geary éppen az efféle optimista felfogások okainak felfejtésére és cáfolására is vállalkozik történelmi távlatokból.

Geary arra is utal, hogy Európa, az „európai közösség” eleve Nyugat-Európát jelentette, már Görögország odatartozása is mindenkor problematikus volt, hát még Közép-Európa esetében. Különösen a vasfüggöny idejében, a hidegháború alatt, de utána, azaz napjainkban is. Mindeközben egy osztrák történészt idéz név nélkül, aki szerint „Milyen ironikus, hogy a XX. század végén Közép-Európa ismét épp olyannak mutatkozik, mint amilyen a XIX. század végén volt.” Hát igen, régi közhely, hogy a történelem folyton ismétli önmagát.

A múltért való versengés – ami az (elveszített) területek jogáért folyik – során gyakran kerülnek a politikai csaták frontvonalába a középkori történészek, csak ez a harc aligha az ő terepük (leszámítva az őrültebbekét, akik inkább maguk is politizálnak). E sorba tartozik Geary is, számos neves amerikai, francia egyetem oktatója, aki a CEU-n is tanított anno. És egészen a népvándorlások koráig megy vissza, úgy a III. századig, avagy az időszámítás kezdetéig, illetve a római birodalom hőskoráig és felbomlásáig, különös tekintettel arra, mit jelentett római polgárnak lenni, s mit barbárnak.

Hogyan rekonstruálható az a korabeli „történészek”, írók, hadvezérek stb. feljegyzéseiből, műveiből, kik hogyan s minek is határozták meg magukat és másokat, mire mondható az, hogy ez már nép volt, nemzet, avagy csak egy csoport, vagy legfeljebb nagycsalád vagy törzs. Azaz például, hogy az egykori kiemelkedő katonák, akik akár rabszolgák közvetlen utódai is lehettek, császárokká válva, tehát

nép- és államvezetőként miképpen konstruálták meg hatalmuk megtartása érdekében új országuk múltját, mire hivatkoztak, amikor ősi vagy isteni jogukat emlegették, miért is jár nekik az adott terület és az ott élő nép feltétlen hódolata.

A helyzet persze sokkal bonyolultabb volt, mint ahogyan azt egykori történelem-tankönyveink letudták, legyen szó Attiláról és a hunokról, legyen szó a gótokról (akiknek neve – olykor, talán – egyszerűen katonát jelentett, nem egy népet vagy nemzetet). Sokkal inkább számítottak az alkalmi katonai szövetségek, mint az, ki milyen nyelven beszél, milyen a kultúrája, és éppenséggel a „nemzethez” tartozás olykor az egy-egy társadalmi réteghez való tartozást jelentette, nem az etnikai (és nyelvi, kulturális) identitást.

Mindez ráadásul évszázadokon (azon belül meg akár évtizedeken belül) hatalmas átalakulásokon ment át összeolvadásokkal – a hunok például seperc alatt tűntek el pár kiadós vereség után, a lázadó vízigótokat pedig egyszerűen széttelepítették. A szászok meg nem a németet jelentették, mint mondjuk 1200 után Erdélyben vagy a 19. században az észt parasztoknál, hanem urat vagy mestert.  

Geary rengeteg adalékkal szolgál, és oké, a longobárdokról (Itália), frankokról, germánokról ugyebár hallottunk a töriórán, de itt számos olyan „nemzet” avagy csoport neve bukkan fel, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Megvallom, a szvéd nevű népcsoportról nem is hallottam, pedig részben talán a svábok elődjei, akik mindenféle más népeket is magukba olvasztottak, és a mai Bajorország területén is éltek vagy Dániától a Dunáig, hogy aztán beolvadjanak a többi germán népcsoportba.  

Szó esik aztán a könyvben a római jogról, arról, ki számított a limesen innen polgárnak, mivé válhatott egy barbár (ugyebár azok számítottak annak, akiket a rómaiak – így, egyben – nem értettek meg nyelvileg), vagy hogy utóbbiak milyen úgymond törvényes módon hozták létre királyságaikat, szövetségi rendszereiket.

És hogy immár az arisztokraták, illetve királyaik milyen identitást kínáltak „népüknek”, „amely homályos családi hagyományaikban gyökerezett, ezeket a tradíciókat azonban a megváltozott helyzethez igazítva újraértelmezték és újraalakították. (…) A sikeres királyok családjuk képzeletbeli múltját egész népükre rávetítették, s így, e közös származástudat segítségével próbálták egyesíteni a teljes katonai elitet, miközben uralmuk legitimizálása érdekében minden más hatalmi igényt elfojtottak.”

Ismerős, mi? Vagyis, ami a hatalmi technikákat illeti, kétezer éve Európában az uralom megszerzése és megtartása terén a módszer ugyanaz maradt, s ha a középkor sötét volt, bátran állíthatjuk, a mi korunk sem világosabb. 

A könyv kisezernyi példája ugyanakkor arra is rámutat, hogy egy csoport, egy nép vagy nemzet sorsáért lehet aggódni, de minek? Igen, eltűnnek nyelvek, a kultúrák be- vagy egymásba olvadnak, mások létrejönnek. Csak egy példa: úgy 1500 éve is megfigyelhető volt, hogy az egy területen élő emberek társadalma számtalan különféle csoportból állt, így az uralkodó elit „multinacionális” volt, mint egy mai multinacionális vállalat – nem feltétlenül a nép nyelvét beszélték, sőt – az alsó szinten meg rabszolgák éltek a világ minden tájékából, így számtalan vallás, etnikum, nyelv virult a maga módján.

És gondoljunk bele abba, utal erre maga a szerző is, hogy ma mi van? Minden európai nagyvárosban ott egy multinacionális elit, akik a világ nagyvállalatainak, szervezeteinek a dolgozói vagy hipszterek, digitális nomádok az egész világból, és egy nyelven beszélnek (angolul), viszonylag elkülönülve a többségi társadalomtól. Mondjuk, Budapesten a magyartól (miközben itt kétszáz éve még többen beszéltek németül stb., mint magyarul). Aztán itt vannak az új „rabszolgák”, azaz a vendégmunkások (ez Nyugat-Európában már ötven éve abszolút uralkodó jelenség), akik egy része soha nem integrálódik a többségbe, sőt, a nyelvet sem tanulja meg. 

Hát gondoljunk erre, amikor a könyvet olvasgatjuk, illetve akkor, amikor ajtónkban megjelenik a nepáli vagy pakisztáni ételfutár. És az sem egy lábjegyzetet érdemel, hogy a magukat echte magyarnak tartók kiknek-miknek tartják a romákat – Geary amúgy rövid, olykor azonban nem könnyedén követhető könyve éppen e problematika genezisére tapint rá az egységesnek mondott Európa történelmében. 

Szerbhorváth György 

Címlapkép: Munkácsy Mihály Honfoglalás c. olajfestménye, 1893