Budapesti álom luxuskivitelben – fővárosi titkok és legendák

Budapest 150. születésnapjára elborították a programok a várost, s feltételezhetnénk, hogy a történeti munkák pedig a könyvesboltokat. Ez azonban nem igaz, várostörténetből sosem álltunk rosszul – utaljunk most hirtelen csak Saly Noémi vagy Zeke Gyula munkásságára, a 2010-ben 27 év után megszűnt Budapesti Negyedre, egyéb folyóiratok tematikus számaira, s nem utolsó sorban a kerületi lapok cikkeire. Már minden házról, kávéházi szegletről vagy galériáról, sőt, borbélyüzletről is tudunk mindent, nem kevésbé a főváros jeles alakjairól, a főpolgármesterektől az utolsó bohémig. 

Gondolhatnánk, de ez koránt sincs így, például ha részt veszek egy várostörténeti sétán, legyen az aTűzfalon túl civil összefogásé, amely a 8. kerületre koncentrál, vagy egy üzletszerű városbejárás, csak ámulok, mi mellett megyünk el nap mint nap. 

Szóval, Kordos Szabolcs nemrégiben megjelent könyve kapcsán – amely egyébként a budapesti legendák második kötete – is vélhetnénk, semmi új nincs a nap alatt. Ez azonban csak zsánerében igaz, minthogy szinte album, sok archív és új fényképekkel (Huszár Dáviddal vette nyakába a várost), és harminckét riport jellegű cikket olvashatunk valójában ebben az igényes kötetben.

Kordos Szabolcs: Egy város újabb titkai – budapesti legendák, legendás budapestiek
21. Század Kiadó, 2023
270 oldal, 8490 Ft 

Persze, prekoncepciózusan azon is elmorfondírozunk, ugyan mi újat lehet még mondani Csontváryról, Rejtőről, színészek, írók és az egyéb hírességek által lakott házakról, villákról? Vagy éppen az (egykori) Magyar Rádió Pollack Mihály téri irodaházában megbúvó, 1952-ben épült atombunkerről? Mert jómagam is dolgoztam e ronda szocialista épületben, amely mellett-alatt rejtőzik e bunker. Használaton kívül van, legutóbb múzeumot igyekeztek itt létrehozni, aztán naná, ez a terv is dugába dőlt, csak pár hétig volt látogatható. Tudtam, hogy ott van, hogy archívumként is használták, meg hogy iszonyat meló lenne felrobbantani, eltüntetni, de ennyi –, ám most megtudhattam a kötetből, hogy innen hallgatták le a rádiósok összes telefonvonalát a szervek (remélhetőleg csak úgy 1990-ig). 

Vagy ott a Bartók Béla út 36., a Hadikkal – ki nem ücsörgött ott, remélve, hogy meglegyinti Karinthy vagy Kosztolányi szelleme? Pedig Csontváry élt és alkotott a tetőtérben, aki életében semmit nem adott el, majd itt, a műtermében – még az ajtó sem volt zárva – bukkant rá halála után egy ifjú építész a Magányos cédrusra, miután a festő – állítólag – éhen halt 1919-ben. (Két éve Magyarországon a Titokzatos sziget c. munkája tartja a rekordot, 460 millióval.) 

És ekkor még csak az első sztorinál tartunk. Mint kiderül, naponta megyek el én is történelmi múlttal bíró házak mellett, mint például a Rákóczi út és a Szentkirályi sarkán lévő, ahol anno a Balaton kávéház működött, a 19. és 20. század fordulójának politikusi boszorkánykonyhája, melynek asztalainál kormányok bukhattak meg. Ma pálinkabolt működik a helyén, a regnáló kormányzatnál ez lehet piros pont, de nem ez az egyetlen hely, melyet megfosztottak varázsától.

Ilyen helyeknek is megy utána Kordos Szabolcs. Igaz, aki rákattan egy házra, s az eltűnt idő és helyek nyomába ered, az ma könnyen megteheti akár a könyvtárban és a neten, de a szerző e munkájában 32 esetben könnyíti meg a dolgunkat a profi módon megírt, se nem rövid, se nem hosszú cikkekkel, s mint említettem, egykori és friss fényképekkel, illusztrációkkal. 

Tipikusan olyan könyv ez, amelyet karácsonyra ajándékozhatunk

(már ha tősgyökeres budapesti vagy itt élő a rokon vagy barát), vagy ha mi kaptuk, azt estebédi kóma után, akár beborozva is elmélázhatunk a témák közt válogatva. De nemcsak a századforduló aranykora jelenik meg benne, vagy éppen a húszas-harmincas évek éhenkórász világa, hanem a szocializmus időszaka is, annak így vagy úgy fényesebb időszaka, mint a Budapest Hotel, avagy a budai körszálló világa, ahol először árultak Coca-Colát.

Azért ennél akadnak érdekesebb dolgok is, így a Bajza utca 1. alatti garzonház, amelyet a nyugati lakókombinátok mintájára építettek, s adták át 1967-ben. Csak szinglik vagy gyermektelen házaspárok bérelhették a 34 vagy max. 45 négyzetméteres lakásokat, viszont volt itt minden: lenn vendéglő és bank, fenn tetőterasz, emeletenként társalgó és tévészoba, aztán könyvtár, mosoda, állandó portaszolgálat, emeletenként telefon. Csupa híresség rohamozta meg az épületet a 150 lakás egyikéért. Élt itt Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán, színészek hada, a focista Sándor Csikar, akivel az ifjú Korda György kártyázgatott. 2010-re lepattant a ház, de ma újra élettel, főleg fiatalokkal teli. 

Emberi sorsok nélkül az épületek története önmagában az építészeknek meg a befektetőknek lehet inkább érdekes. Ugyanakkor felsorolni lehetetlen, ki mindenkiről nem esik itt szó. Mivel vagy két percre lakom a Vas utca 6.-tól, fel is élénkültem azt olvasván, hogy itt volt Puskás Tivadar és Ferenc lakása, ahol vélhetően az ifjú Nikola Tesla is megfordult, mivel az 1880-as évek elején ama Puskás-csapat tagja lett, amely az első telefonközpontokat és -hálózatot építette ki. Nem ment könnyen, minden egyes házmesterrel meg kellett küzdeniük a kábelezés okán, hiába, nem véletlenünk vagyunk a házmesterek, portások és egyéb ügyintézők népe.

Amúgy a 8. kerület akár túlreprezentáltnak is tűnhet a kötetben, de ez nem véletlen, a szerző a Palotanegyedben élve nem is titkolja elfogultságát.

Ma már szitokszó (romkocsmázó liberók stb.), egyfajta vakság, beszűkültség jele, ha valaki a nagykörúton belül él (sokak szerint ma már a Hungária körút vette át ezt a „kétes” szerepet), de bőségesen találunk itt külsőbb helyszíneket is. Ugyanakkor kérdés, külső vagy belső-e a Gellért hegyen látható ún. Hegedüs Villa az egyik legexluzívabb utcában, ahol

a kastélyban egy egykori pénzügyminiszter lakott, de egyik apartmanját bérelte Andy Vajna is.

És olvashatunk a józsefvárosi Kolóniáról is, amely munkásparadicsomnak épült, falu volt a városban – „hangulatos utcáin manapság Katy Perry táncol, az FBI akciózik, és kezdik újra felfedezni a fiatalok” –, de itt, a Népliget környékén forgatták a Csinibabát is. 

Első ránézésre úgy tűnhet, csupa sikertörténet szerepel itt, az építészet gyöngyszemei és páratlan életutak. A páratlan jelző annyiban akár pontos is lehet, hogy a legtöbb épülethez tragédia is kötődik. A szétbombázástól és kifosztástól kezdve a szocialista éra gondatlanságáig. Ha meg a sorsokat nézzük, ki munkaszolgálatos lett, kit a holokauszt vitt el, ki meg csak tönkrement, ki meg öngyilkos (tanulság a mai újgazdagoknak: a vagyon sem ment meg mindentől) lett.

A népről, a mindennapi életről vagy akár a nyomorról ugyan kevesebbet tudunk meg (kivéve egy részt az elit kuplerájban dolgozók többnyire áldatlan helyzetéről), de ez a könyv nem is erre vállalkozott, hanem legendák bemutatására és titkok felfejtésére, ha az lehetséges. Hiszen a múlt kútja már sok mindent elnyelt.  

Hangsúlyozom, a kötet erénye nem feltétlenül az eredetiség, illetve nehéz olykor megítélni: elég pár kattintás, hogy feltáruljon előttünk a város legaprólékosabb története. De bizonyos, feltárandó legendák, titkok máig maradtak, Kordos Szabolcs könyvével pár tucatnyival kevesebb. És cáfolja azt a tételt, hogy Budapest élhetetlen. 

Szerbhorváth György 

Címlapkép: A Gellérthegy 1962-ben (fotó: Fortepan/Uvaterv)