Sztálin legeredményesebb mesterlövésznője: 309 találat, amerikai kampánykörút 26 évesen

Ljudmila Pavlicsenko a világ egyik leghíresebb mesterlövésze volt: 309 megerősített találata mellett legalább 200 német katonát a harctéren lőtt le, találkozott a Roosevelt és a Churchill házaspárral, Charlie Chaplin-nel és persze Sztálinnal is. Nemrég megjelent memoárja a saját sorsán túl a II. világháború mögötti politikai játszmákba is betekintést nyújt.

Támogasd az Átlátszót szja1% felajánlásával! Adószám: 18516641-1-42 Átlátszónet Alapítvány

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A 20. század elején a Szovjetunió gyáraiban, földjein ugyanolyan keményen dolgoztak a nők, mint a férfiak, a nemek közötti egyenlőség ilyen tekintetben megvalósulni látszott. Bár a második világháborúban már sok országban részt vettek a nők is a küzdelmekben, a szovjetek kiemelkedtek ezen a téren: a Vörös Hadseregben körülbelül egymillió nő harcolhatott.

Köztük csaknem 2500 női mesterlövész volt. Összesítve több mint 11 ezer találatuk ért célba, de csak 500-nál kevesebben élték túl a háborút. A legeredményesebb és valószínűleg leghíresebb közülük Ljudmila Pavlicsenko volt, akinek 309 megerősített, azaz egy külső személy által tanúzott találata volt, és akinek visszaemlékezése nemrég jelent meg magyarul egy kötetben. A kötet előszavát Martin Pegler történész írta, a katonai mesterlövész-tevékenység elismert kutatója.

A könyv kevésbé életrajzi regény, mint történelmi mű, a háborús érzések megörökítése. A huszonéves nő naplója alapján megfogalmazott fejezetek élethű képet festenek a frontra küldött katonák lelkiállapotáról, a küzdelmek lélektanáról, a szovjet harci taktikáról, majd az amerikai és brit hangulatról.

Ljudmila Pavlicsenko: A halál asszonya – Sztálin mesterlövésze voltam
2020, Kossuth Kiadó
352 oldal, 3190 Ft

Pavlicsenko visszaemlékezéseiben percre pontosan számol be a Szovjetunió határain folyó harcokról, név szerint említi a legfontosabb tiszteket, részletes leírást ad a csatákról, alaposan bemutatja a használt fegyvereket. Élénken ír a városokról, ahol harctéri sebesülései után kezelték, és szenvedélyesen írja le a legfontosabb lövéseket, amiket leadott. Később ugyanilyen pontosan ír az amerikai és az angliai utazásáról, az elnökök, gyárigazgatók, újságírók viselkedéséről.

Beszámol azokról az iskolákról, ahol lőni tanult, majd később ő tanított lőni: egyaránt ír a tanárairól és tanítványairól is. Viszont csak érintőlegesen említi első férjét és egyetlen fiát, és szűkszavúan fogalmaz arról, hogy hogyan élt a háború előtt vagy után.

Ljudmila Pavlicsenko arcképe és a róla mintázott bélyeg. Forrás: Wikipedia.

Ljudmila Pavlicsenko életútja egészen egyedi. Ukrajnában született, majd miután befejezte középiskolai tanulmányait, egy helyi gyárban dolgozott, ahol megtanulta kezelni a fegyvereket. Később beiratkozott az egyetemre, de történészi tanulmányait szüneteltetve, Kijevben jelentkezett katonai szolgálatra 1941-ben.

A fronton nem sok idő kellett ahhoz, hogy különleges tehetségét bizonyítsa: lövései pontosak voltak, kitartása és türelme végtelen, hűsége az országhoz töretlen. Néha napokig várt egyedül vagy pár másik mesterlövésszel a fák ágai között vagy egy erdei kunyhóban, és szinte minden küldetésről sikerrel tért vissza.

Híre a környéken, majd az egész országban elterjedt, cikkek, röplapok születtek róla. Többször is megsebesült a fronton, de amikor második férjét is elveszítette, az idegei is ápolásra szorultak. A rezsim pedig úgy döntött, a nőnek nagyobb hasznát veszik a diplomáciában, mint a csatatéren.

Pavlicsenko 1942-ben, 26 évesen két fiatal szovjet katonával az Amerikai Egyesült Államokba utazott. Tiszteletét tette az amerikai elnök, Franklin D. Roosevelt és felesége, Eleanor Roosevelt előtt, beutazta az államokat, ahol különböző estélyeken és gyárakban beszélt oroszul és tört angolsággal (amit a Sztálintól kölcsönkapott angol könyvek alapján tanult) a szovjet frontról és az orosz mentalitásról.

Ír arról is, hogy hogyan válaszolgatott szellemesen a kíváncsi (és gyakran szexista) újságírók kérdéseire, és hogyan került a legnépszerűbb lapok címlapjára többször is. Meglepően tárgyilagosan írja le a napot, amikor a Roosevelt-birtokon, miután beborult egy patakba, a First Lady szabta rá egy selyem pizsamáját – a két nő nem mellesleg utána évekig kapcsolatban maradt, bár Pavlicsenko soha nem térhetett vissza az USÁ-ba. Beszámol arról, hogy hogyan szórakoztatta őt Charlie Chaplin, hogy miről beszélgetett Winston Churchill-lel és feleségével Londonban. De sokkal nagyobb lelkesedéssel mesél az amerikai és angol lőpályákról, az ajándékba kapott fegyverekről.

A könyv főszereplője talán nem is Sztálin mesterlövésze, hanem a háború, amit a nő Németország ellen vívott – a fronton puskával a kézben, a szövetséges hatalmak területén pedig lelkes szavakkal.

A nő beszédei, diplomáciai kapcsolatai sokat tettek hozzá a sztálini Szovjetunióról alkotott amerikai képhez. Emlékei értékesek, egyediek és még a részletes harctéri- vagy fegyverhasználati leírásokkal együtt is olvasmányosak.

A háborúnak egy olyan arcát mutatja be, amit nagyon kevés könyv tudott hitelesen megragadni: a fronton harcoló és diplomáciai utakon mutogatott nők oldalát, nem az otthon éhező, a férjet váró nők háborútörténetét. Pavlicsenko az erős, harcias asszony mintapéldája: soha nem értékelte annyira az előnyös címlapokat, az ajándékba kapott gyémántékszereket vagy a bundákat, mint a fegyvereket, és soha nem akarta a frontvonalat békés otthonra cserélni.

Ljudmila Mihajlovna Pavlicsenko 1916-ban született az Orosz Birodalomban és 1974-ben, 58 évesen hunyt el Moszkvában. A háború végére őrnagyi rangot ért el, és Szovjetunió Hőse kitüntetéssel ismerték el meg hűségét, tehetségét, bátorságát. Később bélyeget is mintáztak róla. Miután nyugdíjazták, befejezte az egyetemet, és oktatóként vett fegyvert a kezébe. Életéről szól a Csata Szevasztopolért című, 2015-ös film is.

Rutai Lili

Adj 1 százalékot az Átlátszónak! Adószám: 18516641-1-42 Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri vagy rendszeres adománnyal, vagy az szja 1 százalékod felajánlásával!