A Putyin-rezsim bűneinek leleplezése Orbán Viktor egyik kedvenc könyvkiadójától 2001-ből

A 2006 novemberében meggyilkolt Alekszandr Litvinyenko, és szerzőtársa, Jurij Felstinszkij 2001-es, A Hálózat felrobbantja Oroszországot – A polónium-gyilkosság gyökerei című művének 2007-es magyar kiadását több mint egy évtized távlatából újraolvasni groteszk élmény. Nem a világszerte ismert szerzőpáros konkrét állításai miatt elsősorban – ezek köztudomásúak már. Inkább a hazai előszó írója, valamint a kiadó neve miatt. A Püski-Masszi Könyvesházat nehezen lehetne Soros-kedvenc balliberális műhelynek titulálni. (A cég a jelenlegi Püski Kiadót is tulajdonló Püski István, Püski Sándor fiának érdekeltsége volt.)  Püski Sándor és örökösei éppenséggel a jelenlegi hatalom, a „nemzeti oldal”, illetve jogelődei szellemiségéhez álltak mindig is közel – egyebek közt Döbrentei Kornél író műveit adták ki. Mi több, Orbán Viktor rádiós interjúit szintén a Püski jelentette meg 2001-ben, amelyet maga az akkori és mostani kormányfő dedikált a kiadó könyvheti pavilonjában. Amikor pedig 2003-ban megnyílt az Arcvonal Irodalmi Kávézó és könyvesház, a Masszi Kiadó és a Püski Kiadó közös vállalkozása, az ünnepi rendezvényen Orbán mondott beszédet.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Püskiéket a Fidesztől a szélsőjobbig mindenki szerette. A Kuruc.info 2009-es halálakor köszönetet mondott„Püski Sándor bácsinak”. Amiben nyilván szerepet játszott, hogy Püski „Négyszer is megjelentette Bary Józsefnek, a tiszaeszlári vérvádper vizsgálóbírójának a vádat megalapozottnak bemutató emlékiratait, 1941-ben, a harmadik zsidótörvény elfogadása után, majd 1942-ben, végül 1944-ben – már a deportálások idején – kétszer is.”

Püski ennek dacára a Csoóri Sándor MDF-politikus vezette Magyarok Világszövetsége elnökségi tagja lehetett, 2001-ben pedig a Fidesz által jelölt államfő, Mádl Ferenc tüntette ki a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével. Szóval őt, illetve családi kiadóját bajosan lehet Soros, a CIA vagy a Moszad fedőcégeként beállítani. Ez talán még a legedzettebb NER-propagandistáknak is jelentős kihívás lenne. Ha beleolvasunk az előszóba, még érdekesebb dolgokba ütközhetünk. S levonhatunk pár tanulságot.

Ugyanis a Litvinyenko-Felstinszkij-kötetet bevezető Gereben Ágnes Oroszországgal, a posztszovjet valósággal kapcsolatos munkásságát – Az orosz kapcsolat című kötete apropóján –  a 2010-es Fidesz-győzelem után pár héttel nem más méltatta, mint Lázár János akkori frakcióvezető, későbbi miniszterelnökségi államtitkár, majd kancelláriaminiszter. Méghozzá e szavakkal:

„Az Oroszországhoz fűződő viszony egyben értékválasztást is jelent. A kapcsolat gazdaságilag, stratégiailag előnyös lehet, ugyanakkor Keletről sok minden jöhet, de demokrácia és szabadságjogok biztosan nem” 

S a könyv témája nem egyéb, mint „… az orosz, majd a szovjet történelem évtizedei alatt oly gyakran változó nevű, de egylényegű politikai rendőrség, amely a regnáló elit fennmaradását szolgálta a hatalmas, soknemzetiségű, sokvallású birodalomban a megfélemlítés és a megtorlás megannyi eszközével – az euroatlanti világban megszokott demokratikus intézményrendszer helyett.” – írja Gereben Ágnes. (7-8. o.) Amire 2007-ben még harsányan bólogatott volna az akkor még Putyin-ellenes, atlantista Fidesz-csúcsvezetés. Amennyiben viszont napjainkban jelenne meg egy ilyen könyv, annak hazai szerkesztőjét és kiadóját nem egyszerűen Soros-bérencnek, hanem – az Origo legfrissebb riportjához felzárkózva – CIA-ügynöknek nevezné a kormánypárti média. Főleg, ha ilyen sorokat vet papírra benne:

„Hat éve, amióta a szerzők a könyvüket megírták, a világ nem nyert újabb tárgyi bizonyítékokat a benne foglaltakról. Annyi azonban tény, hogy az orosz nemzeti – főleg gazdasági – érdekeket keményen képviselő Vlagyimir Putyin uralma alatt a csodálatos kultúrát teremtett, tehetséges emberek lakta, természeti kincsekben mérhetetlenül gazdag országban szamárbőrként fogy a demokrácia, és ugyanilyen arányban növekszik a félelem. A hálózat emberei elárasztják a Kreml, a törvényhozás folyosóit. Egy neves moszkvai szociológus, Olga Kristanoszkaja most nyilvánosságra hozott felmérése szerint ma már az orosz döntéshozók 78 százalékáról mutatható ki, hogy élete egy-egy korszakában a KGB-hez kötődött.” – említi Gereben Ágnes. (Uo. 11.o.) Akinek 2010 után műsora volt a NER által megszállt közszolgálati tévén, s 2015-ben bekövetkezett halála után a Magyar Televízió, a Duna Televízió és az MTVA saját halottjának tekintette. Utána pedig Semjén Zsolt avatta fel az emléktábláját.

Itt kell megjegyezni: Gereben a 2010 utáni „keleti nyitást” követően is kritikus volt a Putyin-rezsimmel szemben.  2011 decemberében kifejtette: „Számos más módon is korrumpálták a parlamenti pártok frakcióit, amelyek Vlagyimir Putyin uralomra jutását követően már az önállóság látszatát se merték demonstrálni. [… ] A törvényhozás tehát ezután is engedelmes végrehajtója lesz a kormány, márciustól pedig az igazi ellenlábasok nélkül államfőnek választott Putyin akaratának. A politikai és azzal más országoknál sokkal szorosabban összefüggő gazdasági irányvonal megváltoztatására „az istenadta nép” sem kényszerítheti a Kreml régi/új vezetését, mert az arrafelé is felemás rendszerváltás óta eltelt 20 év kevés volt a társadalmi- és civil szervezetek érdekérvényesítő szerepének kialakítására. Maradnak az utcai megmozdulások és a nyugati nyomás.” 

2013 novemberében elmondta: „…Oroszországban máig nincs érdekképviseletre alkalmas szervezeti rendszer, nincsenek pártok, csak formálisan, sok 10 ezer dollárért ülnek az alsó- és felsőházban. [… ] Szerinte: „Oroszországnak nincs olyan infrastruktúrája, amin keresztül szembenézhetne a múltjával.” 2014 áprilisában, az ukrán válságot kommentálva úgy vélte:  „Putyin Ukrajna-politikáját az oroszok 90 százaléka támogatja.” Hozzátéve: „…retorziótól tarthatnak azok, akik Oroszországban nem támogatják ezt a politikát, sorra bocsátják el állásukból azokat, akik nem elég nacionalisták.  [… ] arra is felhívta a figyelmet, hogy a németek és az oroszok összefogásából a történelemben eddig még mindig nagy tragédia lett.” – Nyilván nem azért vélte így, mert Soros György erre utasította őt: róla ezt talán még Orbán és Semjén sem feltételezi.

A 2007-es kötet előszavában leírta:

„Az 1990-es évek elején sokakat lelkesítő szabad orosz médiának írmagja se maradt. Nem csak azért, mert Vlagyimir Putyin nagyrészt a titkosszolgálatokból érkezett környezetének tagjai zsigerből gyűlölik a szabad véleménynyilvánítást. Hanem mert egy olyan közegben szocializálódtak, amelyben az nem érték. A briliáns szakmai ismeretek, a fegyelem, a kapott parancs zokszó nélküli, könyörtelen végrehajtása, az orosz felsőbbrendűség imperativusa – ez a mai Oroszország új elitjének értékrendje.” (11. o.)

A mű lényegében a KGB posztszovjet utódszervezeteinek szubjektív története. Hogy miként hálózta be a Szovjetunió megszűnte, a demokratikus választások után is nemcsak az orosz társadalmat, de a többi volt szovjet tagköztársaságot is. Valamint – gondolhatjuk tovább a szerzők hipotézisét – miként nyúlnak át a KGB-polip csápjai a szovjet határokon és fonják be, ölelik át a Varsói Szerződés egykori államait, köztük hazánkat is.

De itt érdemes gyorsan megtorpanni, s elgondolkodni. Hisz olyan könnyű volna megalkotni a NER-propaganda által gyártott összeesküvés-elméletek fordított irányú verzióit. A hatalom szemében lényegében szinte mindenki Soros vagy a CIA fizetett emberének minősül, aki szembemegy a politikájukkal. Ugyanígy kínálkozik hasonlóan egyszerű magyarázat rá, hogyan lett a 2010 előtt hosszú évekig Moszkva törekvéseit, Putyint és az orosz energiapolitikát bíráló Orbánból azok leghűbb és legkritikátlanabb régióbeli kiszolgálója.

Csábító volna kijelenteni: hát azért, mivel az orosz hírszerzés megzsarolta és beszervezte Orbánt (vagy ha nem őt, akkor az egyik családtagját, bizalmasát vagy oligarcháját.) Miként Robert Harris – Roman Polanski által filmvászonra vitt – politikai thrillere, a Szellemíró azzal magyarázza Nagy-Britannia belépését és bennmaradását az USA oldalán az iraki háborúba, hogy a brit miniszterelnök felesége CIA-ügynök volt. Imádom az ilyen sztorikat, a Szellemíró pedig a kedvencem, úgy a film, mint a regény. De pontosan tudom, hogy ez szórakoztató fikció, s nem a valóság.

Épp a KGB-utódszervezet rendőrállami logikája diktálja ama magyarázatokat, hogy amennyiben valamelyik politikus vagy más közszereplő szembefordul Putyinnal, akkor csak és kizárólag azért tehette, mert valamelyik nyugati titkosszolgálat lefizette vagy megzsarolta. Jó lenne nem átvenni ezt a logikát. Nem hiszem, hogy Orbán Viktor „keleti pálfordulása” feltétlenül abból ered, hogy őt valakik Moszkvában kézben tartják. Sokkal valószínűbb, hogy (akár a szintén Putyinnak gazsuláló Gyurcsány vagy Schröder esetén) elvtelen, pragmatikus hatalmi, geopolitikai és üzleti önérdek vitte őt is Putyinhoz.

Ne fogadjuk már el azt a (épp az orbáni és putyini médiapropagandát jellemző) szovjet típusú paranoiás gondolkodást, hogy lényegében minden jelentős világpolitikai esemény mögött titkosszolgálatok vagy más háttérszervezetek összeesküvései állnak. A világ ennél azért kicsit bonyolultabb. A Litvinyenko-, Politkovszkaja-, Nyemcov-,  Szkripal-, és más ügyeknek nyilvánvalóan lehet (sőt, szinte biztosan van) az orosz hírszerzéshez, kormányzati holdudvarhoz vezető szála. Viszont azt – mint a tényeket tisztelni próbáló újságíró – én nem merném kategorikusan kijelenteni, hogy ezeket a gyilkosságokat egytől egyig személyesen Putyin rendelte el, hagyta jóvá, de legalábbis mindről előzetes tudomása volt.

És Gereben Ágnes – becsületére legyen mondva – akármilyen Putyin-ellenes is volt haláláig, ebben a 2007-es kötetben is felvet más lehetőségeket is. „A 2006. november elseje, a mérgezés óta közkézen forgó, legalább két tucat változat közül ma az látszik a legvalószínűbbnek, hogy ezzel az otrombán teátrális, szadista merénylettel Putyin elnököt akarták megzsarolni. Hiszen egymás után több politikai gyilkosság történt Oroszországban és határain kívül, amelyet az államfő gazdasági-politikai diadalnak szánt – de nagyrészt a merényletek miatt kudarcba fulladt – külföldi csúcstalálkozói elé időzítettek. Egy másik verzió szerint a hálózat egymással harcoló csoportjainak leszámolásáról van szó. Ez elképzelhető, hiszen az FSZB prominens vezetői – akik a mai napig nem hajtották végre Putyin szeptember 13-án kiadott parancsát néhány csúnya korrupciós ügybe keveredett FSZB-tábornok eltávolítására – január elejére várják az elnöki adminisztrációból indított „tisztogatást” a szemben álló „csekista” érdekszövetségek soraiban.” – mutat rá. (12-13. o.)

Hozzátéve azt is: maga a korábban szintén FSZB-tiszt Litvinyenko sem feltétlenül volt gáncs nélküli Grál-lovag.

„Nyugati források a Litvinyenko-ügy kapcsán kivégzendő orosz ellenzékiek moszkvai lajstromáról, és a parancs végrehajtására induló halálbrigádról beszélnek. De felmerült az is, hogy gazdasági és köztörvényes bűncselekményekről, köztük gyilkosságokról szerzett információival maga az áldozat akarta megzsarolni a külföldön élő orosz újgazdagokat.” (12.o.)

És nagyon igaz, amit Gereben ír a keleti és nyugati rendszerek közötti információs, manipulációs háborúról. Mely napjainkban is folyik, s első áldozata mindig az igazság. És erre az áldozatra – tehetjük hozzá egy évtized távlatából – bizony nemcsak keletről, de időnként  nyugatról is „tüzelnek.” A Putyin-pártiak és a Putyin-ellenesek terminológiája gyakran kísértetiesen hasonló. Mert a központi logikájuk ugyanarra épül. Előbbiek egy bölcs, államférfiúi zseninek, utóbbiak gonosz, bűnöző zseninek tartják Putyint. Aki mindenről tud, és mindenről maga dönt. Putyin természetesen haláláig tagadni fogja, hogy köze lett volna a gyilkosságokhoz. S egyik-másik esetben még az is lehet, hogy igazat mond.

De ugyanakkor paradox módon nagyon is érdeke, hogy azt mondják róla: ő felelős a kivégzésekért. A rossz hírnév is hírnév, s Putyin köreiben jobb rosszfiúnak lenni, mint tudatlan baleknak. Ezek a Putyin-horrorsztorik mégiscsak azt sugallják: Oroszország egy jól működő, központilag irányított állam, ahol effajta célzott likvidálást csak a hivatalos vezető rendelhet el. Putyinra nézve sokkal előnytelenebb (s veszélyesebb) lenne, ha egy független vizsgálat során az bizonyosodna be: a gyilkosságokat nemhogy nem ő rendelte meg, hanem valamely, a saját titkosszolgálatán belül működő párhuzamos hatalmi ellenközpont. Mely független tőle, s képes a parancsaival szemben, mi több: kifejezetten az ő lejáratásának céljából cselekedni.

Kiderülne: az egyeduralom kulisszái mögött súlyos belharcok zajlanak. Putyinnak inkább érdeke, hogy gyilkosnak tartsák, minthogy ez beigazolódjon. (Talán ezért is tünteti ki ilyen lelkesen a Litvinyenko-, és a Szkripal-ügy gyanúsítottjait.)  Ahogy Orbánt sem érdekli, hogy diktátornak, autokratának, szuperoligarchának nevezik. Sőt, még legyezgeti is a hiúságát, hogy ilyen nagy hatalmú illiberális Blofeldnek gondolják. Ő is attól lenne rosszul, ha valaki bebizonyítaná: minden személyi kultusza dacára kezd kicsúszni a kezéből az irányítás, az általa felépített, mind több szektort és szférát megszálló rendszert már ő sem látja át, így egyre több dolog történik a jóváhagyása nélkül, az akarata ellenére.

Litvinyenko művének címe telitalálat. Korunk rendszer-irányítási modellje nem az összeesküvés-elmélet, pláne nem az összeesküvés-gyakorlat, s nem is az egyszemélyi vezetés. Hanem a hálózat. Hálózati társadalomban élünk. Az egyszemélyi vezető mögött is van egy bonyolult, kapcsolatszálak pókhálójából összeálló rendszer. Mely hol az utasításaival összhangban, hol titokban ellene dolgozik. De az a baj, hogy Putyin (illetve Orbán) ellenfelei is gyakran beleesnek az általuk olyannyira bírált karizmatikus populizmus csapdájába. Csak a reflektorfényben álló személyt látják, a Putyin-, és Orbán-fóbia jegyében őt gyűlölik, a gépezet összetett működéséhez viszont nincs szemük.

Mert új hidegháború van, globálissá szélesedett a hideg polgárháború. És az illiberális rezsimek ellenfelei sem feltétlenül becsületesen, elvi alapon cselekszenek. Az autokraták ellenfeleinek egy része (mint jó néhány posztszovjet oligarcha és nálunk Simicska) csak akkor lett hős ellenzéki demokrata, amikor távol került a húsosfazéktól.  Jómagam, aki a szoclib kormányok alatt is Putyin-ellenes volt, hasonló pályatársaimmal együtt remekül szórakozom  azokon a putyinozó balliberálisokon, akiknek egy szavuk nem volt Gyurcsány Putyinnal való összeborulásának éveiben.

Papp László Tamás