„A gagyi megjelenés kegyetlen gyilkosokat takart” – a dunaszerdahelyi maffia és áldozatai

A csallóközi várost a rendszerváltás után közel 10 évig terrorizálta a helyi bűnszervezet, ami védelmi pénzt szedett, lányokat erőszakolt meg csoportosan, az ellenségeit pedig savban oldotta fel, ledarálta, bebetonozta, felrobbantotta. A történtekről a túlélők beszámolói alapján regény készült, ami három nő szemszögéből mutatja be a maffia rémuralmát.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Durica Katarina Pozsonyban született, és a Csallóközben nőtt fel. Az egyetemen művészettörténetet tanult, majd dolgozott Egyiptomban idegenvezetőként, az USA-ban éjszakai mozitakarítóként, és egy szlovákiai magyar miniszter szóvivőjeként is. Újságíró és három regény szerzője. Készített interjút Jane Godall csimpánzkutatóval, valamint kenyai és tanzániai civil szervezetek képviselőivel is. Írt riportot olyan nőkről, akik azért kerültek a kalocsai börtönbe, mert megölték a férjüket, aki hosszú ideig bántalmazta őket. Több szlovákiai és magyarországi lapnak készített cikkeket, tudósításokat.

Durica Katarina: A rendes lányok csendben sírnak

2018, Libri Kiadó,  316 oldal, 3.999 Ft

Durica harmadik regénye az idei könyvhétre jelent meg, és a dunaszerdahelyi magyar maffia rémtetteit dolgozza fel. A szerző évekig járta a csallóközi településeket, és gyűjtötte a túlélők történeteit. Az áldozatok közül sokan csak most először beszéltek az átélt szörnyűségekről, a tömeges nemi erőszakok áldozatai például gyakran még férjüknek sem mondták el, hogy milyen borzalom történt velük. 20-25 éve titkolják azokat a bűnöket, amiket nem ők követtek el, hanem velük tettek meg mások.

1990-es évek, Szlovákia. Tombolt a nacionalizmus, a szlovákok utálták a magyarokat. A felvidéki Dunaszerdahelyen ráadásul közben a maffia uralkodott.

„A helyi alvilág. Megtévedt fiatalok, ahogy apám fogalmazott. Ócska gazemberek, mondta a nagyanyám, sikeres vállalkozók az unokatestvéreim szerint. (…) Fiatal fiúk, akik úgy érezték, hogy eljött az ő idejük. Nyers erővel elvették azt, amiről úgy gondolták, jár nekik. Védőpénzt szedtek az étterem-tulajdonosoktól, boltosoktól, fenyegetőztek, az utcán fegyverrel hadonásztak, nőket erőszakoltak meg, az ellenségeiket hordó savban tüntették el örökre, a hűtlen sajátjaikat kietlen helyeken ásták el.”

Kegyetlenségük miatt rettegett tőlük mindenki. Évekig terrorizálták Dunaszerdahely lakóit. Ha valaki nem fizetett nekik, megverték. Ha ez sem használt, szétverték vagy felgyújtották az üzletét, és megerőszakolták a feleségét, lányát. Emellett 16-18 éves lányok százait egyszerűen elraboltak az utcán, és csoportos nemi erőszakot követtek el rajtuk csak azért, mert megtehették.

A Pápay Tibor által vezetett klán egy része áfacsalással, olajszőkítéssel és szeszcsempészettel is foglalkozott, ezek az üzletek pedig sokkal nagyobb bevételt jelentettek a védelmi pénzeknél. Emiatt 1997-ben a bandán belül leszámolások kezdődtek, a maffiózók elkezdték egymást is gyilkolni. Ezeknek a hatalmi harcoknak ikonikus pillanata volt az, amikor a dunaszerdahelyiek egy reggelen a bevásárlóközpont előtti virágágyásban egy levágott fejet találtak. De gyakran voltak lövöldözések és robbantások is.

Korabeli újságcímlap (fotó: parameter.sk)

A maffiatagok messziről felismerhetőek voltak jellegzetes viseletükről.

„Olyanok voltak, mint egy Zs-kategóriás hollywoodi akciófilm szereplői; arany nyaklánc, szolibronz bőr, ízléstelen ruhák, és a fehér zokni. Abból is csak a márkás. Ügyeltek rá, hogy kilógjon az Adidas-jel. A gagyi megjelenés kegyetlen gyilkosokat takart.”

Sok fiatal fiút nagy fizetség ígéretével rábeszéltek valami munkára, pl. számlagyárakra vagy fuvarra, majd miután a bepalizott srác (a korabeli szlengben “fehér ló”) elvégezte a feladatát, megölték. A ‘90-es években elásott vagy bebetonozott holttestek 2016-tól kezdtek előkerülni, miután legalább egy korábbi bandatag vádalku keretében vallomást tett a helyszínekről.

A maffia fénykorában mindenki hallgatott. Fiúk százai tűntek el nyomtalanul, nők tömegei jártak verésnyomokkal és kisírt szemmel abortuszra, férfiak és családok mentek tönkre anyagilag és lelkileg, de egymás között sem beszéltek a velük történtekről. Úgy tettek, mintha nem történt volna semmi. Se velük, se a családtagjaikkal, se a barátaikkal, szomszédaikkal. Egyformán hallgattak az eltűnt fiúk, a megbecstelenített lányok, a tönkretett vállalkozók rokonai, és a bandatagok szülei is.

„A más városban élő rokonaink mindig azt kérdezték, hogy tudunk olyan városban élni, ahol a maffia uralkodik. Hát így, lesütött szemmel. Hogy nem nézünk oda.”

Persze a dunaszerdahelyi magyar maffia szoros kapcsolatban állt egyes politikai körökkel, másképp nem folytathatta volna a tevékenységét évekig. A bandának a rendőrségen is voltak emberei, akiket vesztegetéssel vagy zsarolással vettek rá arra, hogy ne vegyék észre, vagy esetenként még segítsék is a klán tevékenységét.

„A rendőrörsön a srácok fele nekik dolgozik, a másik fele meg nem lát, nem hall, nem beszél, nehogy baj legyen.”

A dunaszerdahelyiek számára az volt a legszörnyűbb az egészben, hogy nem idegenek terrorizálták őket éveken át, hanem helybeliek. Olyanok, akiket láttak felnőni, akikkel egy utcában laktak, egy iskolába jártak.

„A mi fiaink. Magyar a magyarnak, szerdahelyi a szerdahelyinek farkasa. Egyszerűbb lett volna gyűlölni úgy, ha mások erőszakoltak és gyilkoltak volna. Ha mások miatt kellett volna rettegésben élnünk. De a vadállatok egy részét ismertem kiskorától fogva.”

A terrornak a híres 10-es gyilkosság vetett végett. 1999. március 25-én, csütörtökön este a Pápay-klán 10 vezetője a dunaszerdahelyi Fontana étterem emeletén találkozott. Hirtelen az épületbe rontott három férfi maszkban és golyóálló mellényben. Egyikük azt kiabálta, hogy “Rendőri akció!”, és földre hasaltatta a földszinten tartózkodó civileket és a személyzetet, két társa pedig felrohant az emeletre, és automata gépfegyverekkel megsorozták a klán tagjait, majd mindhárman villámgyorsan eltűntek a helyszínről. A vérfürdőt senki nem élte túl a Pápay banda prominensei közül: 9-en a helyszínen, 1 fő a mentőautóban halt meg. A szóbeszéd szerint a lakosság több tagja pezsgőt bontott megkönnyebbülésében, és ezután valóban jobb lett az életük.

A bűnszervezet más vezetőkkel és meggyengülve működött tovább, a rémuralomnak vége lett. A lakosok fellélegezhettek, és a rendőrség is összekapta magát valamennyire. 2000-ben a 10-es gyilkosság miatt előzetesbe került 3 ember, ám 5 év múlva sem született ítélet, ezért elengedték őket. Egyikük szabadulása után autóbalesetben halt meg, ketten 3 év múlva nyomtalanul eltűntek, és csak 2011-ben került elő a holttestük.

A 10-es gyilkosság megrendelőjének hivatalosan a Pápay Tibor helyére pályázó Sátor Lajost tartották, őt azonban nem tudta elkapni a rendőrség, egy ideig Magyarországon is bujkált. 2010-ben saját emberei ölték meg. A szóbeszéd szerint azonban Sátoron keresztül valójában a szlovák titkosszolgálat végzett a Pápay-klán vezetőivel, mert már a politikának is kényelmetlenné vált a banda hatalma. Az összeesküvés-elméletet erősíti, hogy bár valóban a Fontana volt Pápayék törzshelye, nem csütörtökönként, hanem szerdánként szoktak oda járni. Ráadásul a gyilkosság napján esélyük sem volt védekezni, mert teljesen szokatlan módon egyiküknél sem volt fegyver, mintha direkt így beszéltek volna meg találkozót valakivel.

„A temetésen a koporsója fölött állva az járt a fejemben, hogy neki nem a halála volt a szörnyű, hanem az élete. Neki a vég megváltás volt.”

Durica Katarina a Csallóközben nőtt fel, a Dunaszerdahelytől 20 kilométerre fekvő Somorján. Általános iskolás volt, amikor a maffia rettegésben tartotta a lakhelyéhez közeli várost. Felnőttként éveken keresztül gyűjtötte az anyagot a most megjelent könyvéhez.

Rengeteg áldozattal beszélt, és az ő elbeszéléseik alapján írta meg a regényt, ami három nő szemszögéből meséli el a történteket. Mindhárman ugyanabban a nyolcemeletes panelházban élnek, és különböző módokon lesznek részei az eseményeknek.

Hilda gimnazista, aki külföldi életről, egyetemről, bulikról és egy rendes srácról álmodozik. Reménytelennek érzi a szürke lakótelepet, szlovákul nem beszél, és nem is akar, ezért becélozza az angolt és Londont. Bár hallja a maffiáról szóló pletykákat, csak félig hiszi el a szállingózó rémhíreket.

A fodrászként dolgozó Júlia a harmincas éveiben jár, egy kisfiú anyukája, a férje pedig rendőr. Látszólag tökéletes család, de a nőt valójában rengeteg elfojtás és kötelezettség nyomasztja. Amikor megjelenik a képben egy idegen férfi, csak egy darabig tud neki nemet mondani.

Erzsi nyugdíjas és boldogtalan. Férje korai halála után egyedül nevelte fel két gyerekét, most pedig tehetetlenül nézi, hogy mi történik velük. A valósággal való szembenézés elől a tévésorozatokba és az italba menekül, miközben reméli, hogy néhány miatyánk és üdvözlégy megoldja a bajokat.

Durica Katarina nagyon érzékletesen ír, az aprólékos részleteknek köszönhetően az olvasó is ott érzi magát a panelházak között, a történet magjában. Hallani a susogós melegítők hangját, érezni az olcsó kávé ízét, a Törökországból behozott bőrkabátok illatát, és látni a függöny mögül csendben leskelődő szomszédokat is.

Átüt a sorokon a félelem, a szégyen, az undor, és a kilátástalanság, de szerencsére van a regényben barátság, szerelem és jóság is, ami legalább részben ellensúlyozza a borzalmakat. Nem könnyű olvasmány, és nincs boldog vége. Az ilyen történeteknek sosincs. Az ilyesmit csak túlélni lehet, de elfelejteni soha.