Egy legendás bűnöző életrajza, amiben Pintér Sándor szinte szent

A rendszerváltás nemcsak határnyitással és szabad választásokkal járt: a szervezett bűnözés előretörése, az olajszőkítő maffia felemelkedése is kezdetét vette. Jöttek az alvilági robbantások, merényletek, leszámolások, megjelentek az egykori Szovjetunióból hazánkba érkező, a posztszovjet utódállamok kormányaival vagy akár titkosszolgálataival, de legalábbis korrupt politikusaival, rendőreivel jó kapcsolatot ápoló oroszajkú gengszterek. Ezek a bűncselekmények (Muskovics, Prisztás, Cinóber, Fenyő, Seres megölése, az Aranykéz utcai robbantás, a Fidesz és a Kisgazdapárt székházai, politikusai elleni bombatámadások, a Lakatos Csaba fogathajtó elleni merénylet, olajos cégek, vállalkozók elleni kézigránátos támadások) jó másfél évtizedeken keresztül megoldatlanok voltak. Aztán a második Fidesz-kormány hatalomra jutása, Pintér Sándor belügyminisztersége idején, 2012 után a hivatalban lévő politika azt állította: Portik Tamás letartóztatásával, vád alá helyezésével ezekre az ügyekre nagyrészt fény derült. Dezső Andrásnak a témáról Nagyfőnök – Portik Tamás és körének felemelkedése és bukása címmel írott könyve ebben az ügyben próbál átfogó képet adni. Ugyanakkor a művet elolvasva a kritikusnak az a benyomása, hogy a szerző több kérdőjelet generál, mint ahányat megválaszol.

A hivatalos verzió, és a köztévén 2016-ban leadott Vérösvény című, propagandaízű alkotás szerint a robbantások, merényletek szinte mindegyikéért az Energol üzleti köréhez tartozó Portik Tamás a felelős, ő adta ki az utasítást az alvilági figurák, pártszékházak és politikusok elleni támadásokra. Lényegében hasonló következtetésre jutott idén megjelent könyvében Dezső András is.

A kötetből olyan kép rajzolódik ki az olvasó számára, hogy Portik és csapata volt a rendszerváltás utáni évtized legfélelmetesebb bűnszervezete, amely nemcsak az összes rivális, ellenlábas bűnözőt likvidálta, s az akkori országos rendőrfőkapitányt, Pintér Sándort, illetve az 1994-1998 közötti MSZP-SZDSZ kormányt is megbuktatta a robbantásaival, de a merényletekért való felelősséget az orosz maffiára kente, éveken át félrevezetve a rendőrséget.

Portik Tamás a hazai maffia gyilkosságrekordere?

A mű elején Dezső kiemeli: a Portik elleni büntetőeljárás egyedülálló, rekordgyanús a hazai kriminalisztika történetében. „Bármit követett is el valójában Portik Tamás, tény: a magyar kriminalisztikában soha senkinek nem tulajdonítottak olyan sok, a szervezett bűnözéshez köthető gyilkosságot, mint neki” – mondja. (10.o.) Így például „egyelőre részben hozzá kötik a politikai-gazdasági elithez tartozó médiacézár, Fenyő János hidegvérű meggyilkolását is”. (8.o.) Továbbá Portikot gyanúsították meg azzal is, hogy „a kilencvenes évek két elhíresült leszámolási ügyében is felbujtóként vett részt: talán ő ölette meg 1996 őszén a budapesti éjszakai élet egyik ismert alakját, Prisztás József vállalkozót, és lehetséges, hogy ő állt felbujtóként az 1998 nyarán elkövetett és az egész országot mélyen megrázó, több ember életét követelő Aranykéz utcai robbantás mögött.” (21.o.)

Talán, lehetséges: ez a két szó remekül jellemzi azon vallomások szavahihetőségét, biztos voltát, amelyeken a Portik elleni vádak nyugszanak.

De jól illusztrálja mindezt másik három szó is: „letettük a fenyőfát”.  Ugyanis Portik Tamás, mint arról a Népszava beszámolt, „állítólag a többi között azzal jelezte a Gyárfás Tamással folytatott beszélgetéseiben, hogy a gyilkosságot végrehajtották, és ez volt az egyik, meghatározó  hivatkozási alap Gyárfás Tamás meggyanúsításakor is”. Hozzátéve: „bár a fordulat szerepel az NNI-ben a Fenyő-gyilkosság felderítésére hivatott vezető, a 2018. január 6-i NNI-jelentésben”, viszont, mint a Magyar Nemzet cikke is megerősíti: „egyetlen Portik Tamás által titokban rögzített hanganyagban sem szerepel az a bizonyítékként kezelt mondat”. Nem csoda hát, hogy a novemberben folytatódó Fenyő-pert a Népszava így összegzi: „előbb volt meg a gyanúsított, mint a bizonyíték ellene?”

Való igaz: Gyárfás Tamás médiavállalkozó, sportvezető és a rendszerváltás után az olajüzletben mozgó Portik között már a ’90-es években is volt kapcsolat, hiszen (mint azt Dezső András is leírja) Gyárfás egyik ingatlanát Portikék bérelték. (266.o.) Viszont az már jóval kevésbé bizonyítható, hogy Gyárfás riválisát, Fenyő János médiacézárt Portik ölette volna meg. Erre vonatkozó megdönthetetlen, közvetlen bizonyíték nem került elő. Ha lenne ilyen (s azt a nyilvánosság ismerhetné) akkor nem húzódna negyedszázada az ügy.

Dezső András: Nagyfőnök – Portik Tamás és körének felemelkedése és bukása
21. Század Kiadó, 2023
428 oldal, 4990 Ft

Hasonló ellentmondások, illetve kétes bizonyítékok, szavahihetetlen tanúk akadnak más, Portikkal szembeni eljárásokban is. Ezek a tárgyalások kicsit olyanok, mint Dezső András két, egymás után következő, mégis egymással ütköző mondata. „E bűnök jó részét a mai napig homály fedi, és nem tudni egyértelműen, ki állt a hátterükben” – írja az alvilági gyilkosságokról. De utána hozzáteszi: „A szálak mégis leginkább ahhoz a Portik Tamáshoz vezetnek, akiben ekkorra mintha minden gát átszakadt volna” (149.o.)

Valahogy mintha az egész Portik-ügy ilyen lenne. Történt jó néhány megoldatlan, rejtélyes gyilkosság. S adott valaki, aki már fiatal korában megjárta a börtönt, a szervezett bűnözés kulcsfontosságú alakjaival volt kapcsolatban, s ő maga is nemegyszer került a hatóság látókörébe, a ’90-es évek második felétől pedig hosszú éveken át bujkált, illegalitásban élt. Mondhatni: ideálisabb gyanúsítottat lámpással se találni, beleillik a profilba. S tényleg valószínűsíthető, hogy Portik benne volt a magyar alvilág „eredeti tőkefelhalmozását” jelentő olajszőkítésben, illetve hogy a műben leírt esetek egy részében akár a büntetőjogi felelőssége sem kizárható. De hogy jóformán az összes gyilkosságban az ő keze volt benne – ez az állítás már jóval gyengébb lábakon áll. Amelyet Dezső András műve sem tudott szilárdabbá tenni.

Alvilági fake news

De a könyvből valahogy mégis az derül ki: Portik olyan zseniális, machiavellista keresztapa volt, hogy nemcsak hosszú időn át megúszta a gyilkosságokat, de képes volt azokat az orosz maffiára kenni, ezzel tévútra vinni a nyomozást. „A Portikkal kapcsolatos sokszor zavaros információk tömkelege is részben az ő túlélési stratégiájának volt a része hosszú-hosszú éveken keresztül. Neki állt érdekében például az, hogy a rendőrség vagy a média jellemzően orosz bűnözőkhöz kapcsoljon egy-egy alvilági gyilkosságot, ne pedig hozzá.” – állítja Dezső. (11.o.) Eszerint tehát Portik valamiféle dezinformációs géniusz volt, alvilági fake news hálózatot működtetve futtatva zátonyra az ő utasítására elkövetett gyilkosságok ügyében folyó nyomozásokat.

Ezt bizonyítandó, Dezső idézi az alvilág bankáraként ismert Lakatos András, vagyis „Kisbandi” vallomását, aki szerint a kokainban „utazó” Muskovics Gyula halála előtt Portik arra kérte őt: „…ha Muskovicsnak baja esik, segítsen az oroszokra terelni a gyanút – azt kell elterjeszteni az éjszakában, hogy Muskoviccsal minden bizonnyal az oroszok végezhettek valamilyen elszámolási vita miatt. Ez hihetőnek is tűnhetett, mivel az alvilágban mindenki tudta, hogy Muskovics védelmét valóban orosz és ukrán bűnözők biztosítják. Egészen pontosan Igor Korol, az egyik ismert orosz ajkú csapat főnöke.” (157-158.o.) Ha egy bűnöző elkövet valamit, s meg akarja úszni, nyilván igyekszik másra kenni, a rivális alvilági figurákkal elvitetni a balhét. Viszont ez a szándék önmagában semmit nem ér, ha a rendőrséget nem tudják becsapni, orránál fogva vezetni.

Hogy zajlott valójában ez a félrevezetési, „beetetési” művelet? A műben konkrétan, részleteiben, folyamatában bemutatott dezinformációs művelet nem az oroszokkal, hanem egy szintén olajjal kereskedő, a börtönt is megjárt kuvaiti üzletemberrel, Al Roudhan Bader 1995-ös esetével kapcsolatos: „…ha elterjesztik azt a hamis információt, hogy Bader arab terrorista, ezzel egy időre ki tudják vonni őt a forgalomból” – olvasható a kötetben. (163.o.) Drobilich Gábor, az Energol olajcég vezetője „…persze név nélkül – még be is telefonált az egyik hatósághoz, hogy tájékoztatást adjon az arab terroristáról.

Ennek az lett a következménye, hogy Bader egyik olajszállítmánya hetekig dekkolt egy iparvágányon – vélhetően ennyi ideig tartott, míg a hatóságok is rájöttek, hogy nem terroristával van dolguk”. A tény viszont, hogy az Energol-csapat dezinformációs csatornája a „Telefontanúra” (illetve annak elődjére) korlátozódott, jelzi, hogy (legalábbis ekkoriban) még nemigen lehettek jelentős pozícióban lévő korrupt rendőrök, akik Portikot és társait úgy segítették volna, hogy bűnbakokat gyanúsítanak meg. Ráadásul itt a dezinformációt viszonylag hamar leleplezték, pedig a kuvaiti „olajbrókernek” valószínűleg kevesebb befolyása volt, mint az orosz maffiának.

Megjegyzendő: a könyv szerint Drobilich egy neki tulajdonított gyilkosság miatt Portikot is így „dobta fel”. Amikor a feltételezés szerint Seres Zoltán 1999-es meggyilkolásában részt vevő Radics Attila 2002 januárjában, élettársával és annak gyermekével együtt eltűnt, a lakásban vérnyomokat és töltényhüvelyeket találó rendőrség egyszer csak névtelen telefonos bejelentést kapott: a család eltűnésének „Portik embereihez van köze” (340.o.) A bejelentő Dezső szerint „jó eséllyel Drobilich Gábor lehetett”, akinek ekkorra már megromlott a viszonya korábbi üzlettársával, Portikkal. De ha már dezinformáció: akiről tudjuk, hogy korábban súlyos rágalmakkal akart valakit (Badert, a kuvaiti üzletembert) besározni, annál honnan tudhatjuk, hogy Portikot, illetve annak embereit nem ugyanígy alaptalanul próbálja-e gyanúba keverni?

Még érdekesebb a fenti vonatkozásban a másik „közel-keleti szál”, a valutával üzletelő Nadzsi Avad 1995. szeptember 19-i felrobbantása, amelyben Szemjon „Szeva” Mogiljevics neve is felmerült. „Az egyik, viszonylag életszerű elmélet úgy szólt: az energolosok nem tudtak elszámolni Szevával, mondván, Nadzsi átvágta őket. Hogy az orosz keresztapa előtt bizonyítsák, milyen árat fizet az, aki meglopja őket, megölették a pénzváltót. Valójában ez sem tűnik meggyőzőnek, merthogy az energolosok olajüzlete suhant, Szeva és Drobilich pedig nagyon jó viszonyban álltak, utóbbinak nem állhatott érdekében trükközni az orosszal, ami igencsak veszélyes mutatvány lett volna.” – írja Dezső András. (165.o.)

Ha viszont egy közel-keleti riválisra sem merték az energolosok ráverni a balhét az oroszok felé az elszámolásban, akkor hogy merték volna közvetlenül az orosz maffiára ráverni ezt egy gyilkosságban? Úgy, hogy ezt Portik „keresztapja”, atyai mentora, s akkori főnöke, Drobilich sem támogatta? Dezső egy olyan dezinformációs összeesküvés gigászi árnyékát rajzolja fel, amely mindenhová beszivárgott. „Bárki is volt az arab pénzváltó gyilkosának megbízója, a robbantás után igyekezett dezinformálni az alvilágot, a rendőrséget, a médiát, és orosz irányba kívánta terelni a figyelmet.” (167.o.)

A korabeli szervezett alvilág „oroszokra” és „hazaiakra” való szétválasztása amúgy elég értelmetlennek tűnik. Dezső könyvéből is az derül ki, hogy a posztszovjet és a posztkommunista magyar bűnözés számos ponton összefonódott: a pénzügyekben és a finanszírozásban is. Radnai Lászlónak, a Conti Car egyik tulajdonosának Szeva adott kölcsön százmillió forintot, „hogy a Kisbanditól kapott olajos cégek révén be tudjanak szállni az olajozásba”, utána viszont Kisbandi „Portikhoz fordult, és tőle kért kölcsön, hogy rendezni tudják a tartozásukat Szevánál” (194.o.)

Erről a kölcsönről az Aranykéz utcában felrobbantott Boros Tamás is beszélt a vallomásában, miközben Szemjon Mogiljevics tagadta, hogy kölcsönadott volna Radnaiéknak. (254-255. o.) Mindebből viszont az is következhet: Boros Tamás vallomásaiban nemcsak a hazai, de bizonyos orosz körökre nézve is mondott kellemetlen dolgokat. Ettől még egyáltalán nem biztos, hogy amennyiben nem Portikék robbantották fel, akkor az oroszok voltak. Csak érdemes észben tartani: ennek a körnek a feltételezhető összefonódásai miatt egy Portik körére tett vallomás akár az orosz „partnereknek” is fájhatott.

Muskovics 1995 júliusi halála ügyében is felmerül a dezinformációs szál: a gyilkosság indítéka az lehetett, hogy „egy olajügyekben nyomozó magas rangú rendőr” elárulta a már említett Lakatos Andrásnak, „Kisbandinak”, hogy Muskovics „félrevezető, hamis információkat ad Portikról és róla, azt állítva, hogy utóbbiak nagy tételben kereskednek kábítószerrel.” (157.o.) Lakatos pedig jelezte ezt Portiknak. Csakhogy ez a sztori meglehetősen gyenge lábakon áll.

Ha a rendőrség is tudta, hogy Muskovics fals vádakkal próbálta gyanúba keverni Portikot, akkor ez pont amellett szól, hogy Portik ne akarja megöletni, hisz ezzel csak alátámasztotta volna a rágalmat, azt a benyomást keltve, hogy Muskovics valós információt mondott róla, ezért kellett meghalnia. Ha Muskovicsot orosz bűnözők védték (és Portik épp rájuk akarta terelni a gyanút), akkor ezek az oroszok miért nem mutattak rá az igazi tettesre és/vagy számoltak le vele? Amennyiben Portik már azért megölette Muskovicsot, mert drogdealer hírébe keverte, akkor az oroszok őt nem akarták volna tízszer annyira kinyírni azért, mert rájuk fogott egy gyilkosságot?

Az akkor 28 éves Portik Tamásnak Kisbandin át volt belső rendőrségi forrása, az oroszoknak meg nem? Nem jöttek volna rá: valaki ellenük dolgozik? Portik ellen se Muskovics drogvádja, se annak halála miatt nem emeltek vádat, nem adtak ki körözést. Mennyire életszerű ez? Egyáltalán, mi támasztja alá Lakatos vallomásán kívül? Az indítékkal kapcsolatban Dezső is ellentmondásosan ír. A Portik ellen koholt droggyanút említi, egy oldallal korábban viszont azt vélelmezi: Muskovicsnak 1995-ben „már elég szabadon mozgatható tőkéje volt ahhoz is, hogy azt az olajüzletben is megforgassa. Egy olyan területen, ahol az energolosok alapvetően egyeduralomra törekedtek”. Így hát olyasvalaki ölhette meg, „aki konkurenciát, vetélytársat látott benne”. (156.o.)

Erre az állításra viszont Dezső semmiféle forrást, bizonyítékot nem hoz. Ha Muskovicsot az oroszok védték, akkor nehezen tudott bárki is hozzá férkőzni a tudtuk nélkül. Maga Dezső írja le az ilyen típusú „védelemről”, hogy „azzal, hogy a bűnözők valakinek védelmet adtak, egyúttal felügyelet alatt is tartották az illetőt, aki onnantól kezdve, mondhatni, a foglyuk lett”. (119.o.) Vagyis az oroszok sokkal könnyebben, feltűnésmentesebben megölhették volna őt, mint Portik. De nem árt elkerülni gyilkossági ügyekben azt a fajta logikát, hogy ha nem X volt, akkor biztosan Y. Muskovics halála éppúgy megoldatlan, mint ahogy az arab pénzváltó, Nadzsi Avad megölése is. S mivel ezekben az ügyekben Portikot meg sem gyanúsították, egyelőre ítéletet sem kellene hirdetni. Aki viszont ezt a könyvet elolvassa, nyilvánvalóan úgy érezheti: ezeknek az értelmi szerzője is Portik volt.        

Egy-két gyilkosságot szinte bárki elkövethet. Viszont egy ilyen gépfegyveres, robbantásos bűnténysorozat komoly szervezést igényel, s egy maffiaszerű szervezetben a „keresztapa” jóváhagyása is kell hozzá. Ráadásul azt pont Dezső írja le, hogy messze nem Portik volt a legjelentősebb olajbáró. „Ha Portik az olajbiznisz révén ambiciózus terveket dédelgetett is, azt már a kezdetekkor értésére adták, hogy az üzleti ügyekbe nem ütheti bele az orrát. Azokat szinte kizárólag Drobilich és Brazil (vagyis Ferencsik Attila) koordinálta”.

Hozzátéve: „Portikra olyan társként tekintettek, aki a vállalkozás körüli védőhálóról gondoskodik: ha probléma adódna, és egy rivális társaság esetleg szemet vetne az egyre több pénzt termel üzletekre, netán elszámolási vitájuk adódna valamelyik partnerükkel, legyen valaki, aki kezeli ezt a problémát, és a saját embereivel – Portik bokszoló cimborái mellett a „védelmi vonalban” birkózók is felbukkantak – önállóan meg tudja oldani.” – derül ki a műből. (87.o.)

Vagyis ha Portik ilyet tett, akkor azt egyedül, a társai beleegyezése nélkül csinálta volna? De volt-e akkora ember Portik, hogy nemcsak az oroszokkal ment szembe, hanem a legközelebbi üzlettársait is becsapta, a hátuk mögött cselekedett? Ha viszont Drobilich tudott Portik feltételezett gyilkos akcióiról, sőt jóvá is hagyta azokat, akkor neki is ott kellett volna ülnie a vádlottak padján. (Drobilich 2020 júniusában hunyt el, vagyis ha lett volna ellene ilyen gyanú, bőven eljárhattak volna vele szemben is.)  S mennyire hihető az, hogy Droblichnak ne jutott volna a fülébe, hogy bizalmasa, Portik Tamás a háta mögött embereket tesz el láb alól?

Dezső Maka Gyula halálát is szóba hozza, aki biztonsági őr volt az Energol nagykőrösi telephelyén, s 1995. szeptember 27-én golyókkal a testében, összeverve, holtan találtak rá. Dezső szerint Maka ötmilliós nyomravezetői díjat kapott, amikor segített a rendőrségnek elfogni egy körözött bűnözőt, aki rablást követett el, tehát semmi köze nem volt az olajügyekhez. De hiába: „…amikor ez Portikék fülébe jutott, úgy döntöttek, likvidálják Gyulát, mert a rendőrséggel együttműködő őr később akár rájuk is veszélyt jelenthet”. (203.o.)

Mi erre a bizonyíték? Részint Boros Tamás vallomása, aki viszont „csak hallomásból értesült a történtekről”. Más vallomások is szólnak erről, csakhogy Dezső szerint a bűntényről „még a legbelső kör tagjai is csak hallomásokból szerzett információkat közöltek”. (204.o.) Sajnos a későbbiekben látni fogjuk: más ügyekben is hasonló minőségű vallomások alapján történtek vádemelések.

Kit juttat még cellába a cellainformáció?

Eleve kérdés, hogy a hatóságoknak valójában milyen konkrét bizonyítékaik vannak Portik ellen? S mikortól vannak meg ezek a bizonyítékok? Prisztás József meggyilkolásának ügyében a bűncselekmény egyik feltételezett résztvevője – az első fokon bizonyítottság hiányában felmentett, másodfokon tíz évre ítélt Fazekas Ferenc „a gyilkosság előtt tévedésből először mobiltelefonon hívta Portikot, majd – miután a hívott feltehetően erre kérte – néhány perccel később egy nyilvános fülkéből”. (398. o.)

A bíró is arról szólt a tárgyaláson: „telefonokról begyűjtött adatok, cellainformációk, híváslisták” állnak rendelkezésre, amelyek „Portikhoz köthetők, és a gyilkosság megszervezéséhez használták őket”. Ezek az adatok viszont 1996. november 1-én keletkeztek, vagyis már akkor is megvoltak, illetve meglehettek a rendőrségnek. Ha ezek ennyire egyértelműek, akkor a gyilkosság időpontjában Pintér Sándor által országos főkapitányként, évekkel később pedig már belügyminiszterként irányított rendőrség miért nem tartóztatta le Portikot? Miért vártak ezzel több mint másfél évtizedig, 2012-ig?

Amennyiben egy hatóság éveken át nem lép fel egy gyilkos ellen, holott lennének bizonyítékai, az minimum bűnpártolás. Dezső szerint 1997 tavaszán, Drobilich és Brazil letartóztatása után „Portik rádöbbent, hogy a rendőrség operatív módon, részben a telefonjaik lehallgatásával akart bizonyítékot gyűjteni”. (250.o.) Ha lehallgatták őket, akkor miért nem tartóztatták le időben Portikot is, amennyiben a másik kettőnél ezt megtették, pedig ellenük nem a gyilkosság miatt nyomoztak?

Ha már vizsgáljuk a régi bűnügyeket, miért nem nézünk utána annak is: melyik rendőri vezető felelős azért, hogy a gyilkosság kitervelőjét éveken át futni hagyták? Talán mert az a cellainformáció akkoriban mást is cellába jutat(hat)ott volna? Persze létezhet más magyarázat is: talán mégsem olyan egyértelműek azok a bizonyítékok. Mellesleg Portikról korábban azt írta Dezső: „Sosem használt mobiltelefont.” (18.o.) Akkor ugyan mit érnek, illetve bizonyítanak a cellainformációk?

Azért sem valószínű, hogy az Energoltól bárki be akart volna kavarni az orosz bűnözőknek, hogy rájuk fogja a gyilkosságokat, mivel Szeva kulcsfontosságú volt az üzlet szempontjából. Ugyanis, mint a kötet szerzője leírja: „Drobilich, Brazil és Portik alkotta a vezető hármast, közülük utóbbi változatlanul a szervezet védelmének irányítását látta. Drobilich tartotta a kapcsolatot Szemjon Mogiljeviccsel, azaz Szevával, aki gondoskodott róla hogy Oroszországból elegendő mennyiségű olajszállítmányt kapjanak.” (116.o.) Szóval ez is a dezinformációs teóriát gyengíti.

Arról nem is beszélve, hogy Portik csapatának is voltak orosz tagjai, akiket az orosz keresztapák is számon tartottak. „Egyes vélemények szerint mindegyik orosz ajkú gengszter főnöke a Mogiljevics alatt álló valamelyik alvezér volt, ám ennek ellentmond, hogy Portikék nem Szeván keresztül, hanem az egykor Kijevben élő magyar birkózó segítségével szervezték be ha nekik dolgozó külföldieket. Az igazság valahol a kettő között van: az orosz ajkú bűnözők különféle brigádokba szerveződtek, azaz nem alkottak egy csapatot, de mindannyian behódoltak egyetlen nagy erőnek, utóbbit pedig Mogiljevics képviselte” – szól az állítás. (120.o.)

A hazai alvilág biztonsági, védelmi szervezeteibe aztán egyre jobban beépültek az oroszok. Erre jó példa a leszámolások egyik későbbi áldozata, Seres Zoltán. „Seres az egész városra ki akarta terjeszteni a birodalmát, ehhez viszont már kevésnek bizonyultak azok az ütőemberek, akiket ő elsősorban a boksz világából ismert. Ekkor fordult az oroszokhoz, és fogadta el az egyik ismert bűnöző, Leonyid Sztecjura ajánlatát. Attól kezdve Seres védelmét Sztecjura emberei látták el, az az orosz brigád, amelynek végpontjában nem más állt, mint Szemjon Mogiljevics, más néven Szeva” – említi Dezső. (197-198. o.) Sztecjura és a másik orosz keresztapa, Igor Korol pedig amúgy mindent tudtak a Portiknak dolgozó oroszokról – le is számoltak velük. Az „alvilág bankáraként”, Kisbandi néven elhíresült, fentebb már több ízben említett Lakatos Andrást 1996 októberében rapportra hívták egy Nagykőrösi úti autókereskedésbe.

„Az autókereskedésben Seres és két orosz főnök, Igor Korol és Leonyid Stecjura várta. Elmondása szerint Seresék közölték vele, hogy elfogták Portik orosz ajkú külföldi katonáit, kínozzák őket, és értésükre adták: nem dolgozhatnak többet Portikkal, aki mellé amúgy is az oroszok engedélye nélkül kerültek.” Brutális, szadisztikus megtorlást alkalmaztak velük szemben. „Egyiküket nemcsak összeverték, de a feleségét is a szeme előtt erőszakolták meg” – írja Dezső a könyvben. (211. o.) Ezután pedig magát Portikot is befenyítették. Egy találkozón közölték vele: „…ahogy mindenki másnak, neki is védelmi pénzt kell fizetnie. A fenyegetés nem hatotta meg Portikot, aki karakánul nemet mondott, és egyszerűen faképnél hagyta őket” – derül ki a kötetből. (212. o.)

Csakhogy ez ismét a dezinformációs elméletet cáfolja. Portik oroszait már azért durván megbünteti Stecjura és Korol, hogy engedély nélkül „fusiznak” neki, őt amiatt is megfenyegetik, hogy nem akar fizetni, mindent tudnak róla, de azt elnézik neki (sőt: nem is tudnak róla), hogy a saját szakállára az oroszok által védett embert gyilkol meg, és ezt rájuk, a posztszovjet maffiára fogja? Mennyire életszerű ez? „Szinte korlátlan hadseregük volt, és legalább  ennyire erős hatósági kapcsolataik is.” – írja az Energolról Dezső. (201.o.) Na, de ez csak addig tartott, amíg össze nem rúgták a port az oroszokkal. Amint ez megtörtént, az Energol vezetői hamarosan börtönbe vagy illegalitásba kerültek. Ekkor már Seres Zoltán, aki „oroszokkal a háta mögött mindent uralni akart” (237.o.) valószínűleg joggal gondolta magát erősebbnek náluk..

Portiknak persze tényleg lehettek rendőrségi összeköttetései, befolyása a közhatalmi, jogalkalmazó szervekre, de ezek egy része valószínűleg inkább legenda, amit ő épített magáról, illetve amit (akár negatív értelemben, ellenséges céllal) mások építettek róla. Nyilván szinte mindenki, aki valamilyen – akár törvényes, akár illegális – szervezetben vezető pozícióban tevékenykedik, igyekszik magát bennfentesebbnek, hatalmasabbnak, kompetensebbnek láttatni, mint amilyen valójában. A hírnév, a presztízs, az imázs, a brand egy alvilági csoportban pedig, amelynek nincsenek nyilvános, transzparens, hitelesen lemérhető mutatói, még fontosabb, mint a legális üzleti életben. Viszont a tények (s ezt Dezső is elismeri) arról tanúskodnak, hogy konkrétan Portiknak mondjuk titkosszolgálati kapcsolata a ’90-es években nem volt.

„…2008 előtt Portik nem állhatott kapcsolatban a polgári titkosszolgálattal, onnan nem kaphatott segítséget. Ha ugyanis kapcsolatban állt volna, akkor a Portik-Laborc találkozóra nem került volna sor, hiszen akkor Portik már korábban benne lett volna a rendszerben mint kapcsolat” – említi. (372. o.) Nem is tűnik életszerűnek, hogy a ’90-es évek derekán a még csak a húszas évei végén járó Portik (aki az Energol rangsorában is csupán a harmadik) akkora nagy ember lett volna az alvilágban, hogy nyomozásokat tudott volna manipulálni. Az pedig szinte biztosra vehető, hogy egy Szemjon Mogiljevics-kaliberű embernek azért jóval magasabb rendőrségi, titkosszolgálati, politikai kapcsolatai lehettek, mint a leszámolások kezdetekor csak 28 éves Portik Tamásnak. Tehát nem életszerű, hogy csak úgy orránál fogva vezette a teljes orosz maffiát.

Rengeteg ilyen, hazai bűnözők esetén feltételezett kapcsolatról ráadásul utána kiderült: valószínűleg csak mítosz, amit maga az érintett terjesztett vagy hagyott terjedni magáról, hisz így azt feltételezték róla: titkosszolgálati és/vagy politikai védelem alatt áll. Ezt gondolták Portik egyik riválisáról (és a gyanú szerint áldozatáról) Prisztás Józsefről is. „Az alvilágban az a hír járta, hogy Prisztásnak remek kapcsolatai vannak a titkosszolgálattal, de még a nagypolitikával is. Utóbbit sokan azért gondolták, mert

Prisztást egy rendezvényen lefotózták Kuncze Gábor akkori belügyminiszterrel. Az más kérdés, hogy Kunczénak fogalma sem volt arról, kivel fotózkodik, nem is ismerték egymást”

– mondja a könyv szerzője. (214. o.)

Könnyen lehet, hogy Portiknál is hasonlóképp van ez, s hatalma (legalábbis ebben a nagyságrendben) csak látszat. Ha viszont a 28-29-30 éves Portik Tamásból kinézzük, hogy képes volt a rendőrséget félrevezetni, a saját bűneit másokra ráfogni, akkor tízszeresen, százszorosan kinézhető ez azokból a nála idősebb, gazdagabb, nagypályás posztszovjet hátterű bűnözőkből, akik a saját hazájukban akár KBG-s kapcsolatokra is szert tehettek.

Portik Tamás esetén a könyvben, Portik egyik bűntársa, a Fürge becenevű Szemán József vallomását idézve azt is leírják: nemcsak az alvilági leszámolások, de a politikai célú merényletek, robbantások mögött is Portik állt. „Portik utasította: „oldják meg” a dolgot. A Tamás sose mondott olyat, hogy valakit öljön meg bárki is, hanem azt mondta: „legyen megoldva”, illetve „oldjuk meg.”– vallotta a férfi, azt állítva: ő nem kérdezte Portikot, miért kell a társukat megölniük. Ezt a kérdést nem firtatta.” (424. o.)

A vallomás szerint ők álltak a Fidesz és a Kisgazdapárt székházai, politikusai elleni robbantásos merényletek hátterében is. „És hogy mi volt a robbantások célja? Hogy a baloldali kormány megbukjon, és a jobboldal kerüljön hatalomra. Minderről a jobboldali pártok nem tudtak. Csak egy szűk kör volt beavatva az alvilágon belül. Ők így „politizáltak” Hittek az erejükben, mert korában a kézigránátos támadássorozattal mégiscsak sikerült megbuktatniuk a teljes rendőri vezetést. Úgy érezték, hogy azzal az erővel, ami a hátuk mögött van, mindenre képesek.” – emeli ki Dezső. (425.o.)

Pintér Sándor szerepe: sok hódolat, kevés bírálat

A szerző Pintér Sándor feje köré viszont szavakból fon glóriát. Egy újságíró szájából e szavak már-már bóknak minősülnek. „Az akkori országos rendőrfőkapitányban, Pintér Sándorban veszélyes potenciált láttak az alvilág szereplői. Úgy hírlett, erőskezű, hatékony vezető. A hírének volt is alapja. Pintér vizsgálóként részt vett a nyolcvanas évek elit betörőbandáinak felszámolásában, az úgynevezett Presztízs-ügyben. Tudta, ki kicsoda a bűn világában – ami a gengszterek szempontjából nem túl jó hír” – írja. (220. o.)

Szinte megsajnáljuk Pintér Sándort, akinek „szerencsétlenségére a szervezett bűnözői körök éppen akkor telepedtek rá az olajbűnözésre, amikor neki kellett irányítania a rendőrséget.” A rendőri vezetés tehetetlen volt a bűnözőkkel szemben: „Míg a rendőrök munkáját nehezítette a pénzhiány, a köreikben virágzó korrupció és az eszköztelenség, addig a nem egyszer pénzhegyeket mozgató bűnözőket – lásd olajozás – semmi nem akadályozta meg abban, hogy azt csináljanak, amit akarnak” – írja Dezső András. (221.)

Na, de miért volt így? Arról már csak 150 oldallal később, a kötet vége felé esik szó, hogy a rendőri korrupció elleni harcban Pintér finoman szólva sem járt élen. „A titkosszolgák szerint a rendőri vezetés sosem rajongott azért, ha őket egy külső szerv, például a titkosszolgálat ellenőrzi. Jobban szerették, ha ők dönthetik el, mit is csinálnak azokkal a rendőrökkel, akik korruptak, vagy akiket bűnözők környékeznek meg. Azaz a titkosszolgákkal szemben védték a mundér becsületét.

Egykori titkosszolgálati vezetők szerint ez igaz volt annak idején Pintér Sándorra is, aki országos kapitányként egyszer megtiltotta a belső elhárítás munkatársainak, hogy belépjenek egy rendőri objektumba. Máskor egész nap az irodájában ült, csak hogy ne kelljen találkozni az odakint várakozó titkosszolgával, aki a rendőrségi korrupcióval kapcsolatban szeretett volna neki átadni dokumentumokat.” – derül ki a műből. (371.o.)

Melyben azt is leírja a szerző: „…azok is hallgattak, akik tudtak valamit, mivel a kilencvenes években a korrupt rendőröknek tulajdoníthatóan gyakorlatilag nem volt olyan fontosabb bűnügyi információ, ami ne jutott volna vissza azonnal az érintett bűnözői körökhöz.” (223. o.)

Csakhogy, amíg Portik és körének tevékenysége részletesen ecsetelve van, arról kevesebb szó esik: a rendőrség, az államhatalom, a politika berkeiben uralkodó korrupció (és az azzal szemben a „felsőbb szempontok”, a pártérdek, a mundér becsületének védelmezése miatti elnéző, eltussoló hozzáállás) vajon mennyire járult hozzá a szervezett bűnözés térhódításához? Illetve valójában milyen szerepet játszott a (leghosszabb időn át Pintér Sándor által először országos rendőr-főkapitányként, aztán négy teljes cikluson át belügyminiszterként irányított) rendőrség a szervezett bűnözésben?

A Vizovicki-ügyben felvetődött, hogy a rendőrök hozzáállása nem pusztán kenőpénzt elfogadó, passzívan félrenéző szerepre korlátozódott. Hanem maffiamódszerekkel zsarolták az alvilágot, amely ellen harcolniuk kellett volna. „…a Vizoviczki László és társai ellen bűnszervezetben elkövetett vesztegetés gyanújával nyomozó Központi Nyomozó Főügyészség több olyan bizonyítékot is beszerzett, amelyek arra engednek következtetni, hogy az ügyben már gyanúsítottként kihallgatott vezető beosztású rendőrök az alvilág által régóta alkalmazott módszerrel igyekeztek minél több pénzt kicsikarni Vizoviczkiből. Vizoviczki környezete máris azt bizonygatja, hogy a férfi valójában nem bűnöző, hanem a rendőrmaffia áldozata.” – olvasható a Népszabadság 2013. február 4-i, Vizoviczki és a rendőrmaffia című riportjában.

Ahol azt is leírják, hogy „az ügyben érintett rendőrök – a nyomozás eddigi adatai szerint – több fiktív intézkedési tervet is gyártottak, amelyek „az egész szigetet fenekestül felforgató” razziákat vetítettek előre. Majd kicsit később közölték Vizoviczkivel, hogy közbenjárásukra az akciót elhalasztották, vagy törölték. Ez a módszer kísértetiesen hasonlít arra, ahogy az alvilág védelmi pénz fizetésére bírta (bírja) a vállalkozásokat. Még mielőtt megjelennek a zsarolók, feltűnik egy banda, amely tör-zúz és hatalmas botrányokat kavar, majd jönnek a „jófiúk”, akiknek „természetesen” semmi közük az előbbiekhez, de jó pénzért megvédik a vállalkozást a randalírozóktól.”

És nemcsak korrupció van, hanem az a tény is, hogy 1997 tavaszán, Drobilich és Brazil (vagyis Ferencsik Attila) letartóztatása után a posztszovjet maffiának „visszafeleselő” Portikra éppúgy vadásztak a keletről jött riválisok, mint a szervezett bűnözés üldözéséért felelős KBI, amelynek ötlete „eredetileg egyébként az akkor még hivatalban lévő Pintéről származott, ő vetette fel Hornnak.” – írja Dezső. (232. o.) Néhány oldallal később hozzátéve: „A Seressel való konfliktusa miatt az oroszok éppúgy veszélyt jelentettek rá, mint a KBI.” (239. o.) Ha a könyv szerint Portik dezinformálni igyekezett a rendőrséget a maga hasznára, az orosz maffia talán nem tette, tehette meg ezt az ő rovására? Hisz az ellenségük a KBI-val közös volt: Portik. Drobilich és Brazil ekkor már letartóztatásban volt, ő pedig bujkálni kényszerült

Az 1996-os (Pintér Sándor és más rendőrtábornokok bukásához vezető) kézigránátos merényletsorozatnál Portikra mutató bizonyítékot idéz a könyv. Egy bizonyos M. Tamás vallomását. Aki szerint a merényletek előtt Portik így biztatta csapatát: „Aki végigcsinálja ezt mellettem, az nem fog rosszul járni. Ne a mostani helyzetet nézzük, hanem a végét!” (227.o.) Az illető 2000-ben a beismerő vallomást tett, aminek hitelességét megkérdőjelezheti, hogy nem sokkal később visszavonta azt.

„Állítása szerint azért, mert amikor a csapat egyik tagjával, Mengelével szembesítették, a férfi a torka előtt – egyfajta üzenetképpen – elhúzta az ujját. Tamás ebből megértette, hogy ha nem vonja vissza a vallomását, megölhetik.” – írja Dezső. (228. o.) Azért az minimum érdekes, hogy 2000-ben, Orbán Viktor kormányzása, Pintér Sándor belügyminisztersége idején, épp a Pintért megbuktató robbantássorozat nyomozása ügyében (tehát egy kiemelt esetnél) csak úgy, szembesítés közben megfenyegetik a tanút, de a rendőrség nem fog gyanút, hogy mitől gondolta meg magát, s nem is ajánl neki tanúvédelmet. Tehát kinek a hibája is, hogy ezek az ügyek ennyi időn át megoldatlanok voltak?

Aztán a 2010-es évek elején hirtelen egyszer csak ismét fontos lesz a vallomása, akkor újra előveszik M. Tamást, akinek a felkutatása „közel sem volt egyszerű, a férfi ugyanis a kétezres évek második felében már hajléktalanként élt Budapesten.” (391.o) Milyen rendőri munka ez? – kérdezhetnénk. Minimum furcsa, hogy az ezredfordulón a rendőrség „elengedi” M. Tamás vallomását, aztán tíz évvel később még hajléktalanként is „begyűjti” csak hogy újra Portikra vallhasson.

Mindkét esetben Pintér Sándor felügyelte miniszterként a rendőrséget. Hogy Pintér megbuktatását Portik nyakába varrják, abban még talán lehet valami logika. „…a rendőröknek súgó bűnözők a saját érdekeik szerint cselekedtek, a saját riválisaikról jelentettek, hátha ezzel kiiktathatják őket. Tehát az eszesebb bűnözők a rendőrségi versengést is a maguk javára fordíthatták. Ha végső céljuk valóban Pintér megbuktatása volt, akkor ki lehet jelenteni: nem volt nehéz dolguk, hiszen egy olyan vezetőt kellett „elkaszálniuk”, akinek a pozíciója ekkor már csak hajszálon függött” – mutat rá Dezső András. (221-222. o.)

De itt azért megjegyzendő, hogy a Lakatos Csaba elleni 1996-os merénylettel összefüggésben is megnyilvánul az, hogy a szerző valahogy túlságos kímélettel bánik Pintér Sándorral. (233.o.) Ugyanis épp ebben az ügyben róható fel egy súlyos szakmai baklövés az akkori rendőrkapitánynak, aki jelenleg a belügyminiszteri pozíciót tölti be. „1996. novemberében rálőttek Lakatos Csaba fogathajtóra. A történtek után egy autót igazoltattak a közelben, és információk szerint a kocsiban a lövöldözés két gyanúsítottja utazott” – emlékezett vissza Tamási Gábor, aki BRFK szemlebizottság-vezetőjeként dolgozott.

„Az ügyelet hangsúlyozottan kérte, hogy nagyon figyeljünk az autóban lévő dolgokra, mert abban az országos főkapitány úr, Pintér Sándor egy éles lőfegyvert talált” – teszi hozzá a cikk szerint. „A hozzánk csatlakozó fegyverszakértő megjegyezte, nem sok értelme van az ujjlenyomat-kutatásnak, mert szinte biztos benne, a főkapitány úr nem viselt gumikesztyűt – sorolta a furcsaságokat Tamási.” A 2022-es Blikk-riport felidézi: „1998 nyarán Pintér kijelentette: nem járt azon a helyszínen.  Később viszont kiderült, hogy egy telefonhívást követően a vacsorát otthagyva a merénylet helyszíne mellett hajtott el az autójával, és amikor meglátta a rendőri intézkedést, megállt, hogy megtudja, mi történt – jegyezte meg a volt rendőr.”

A könyv megemlíti Portik vélt felelősségét az ügyben: „Amikor Portikot 2012-ben elfogták, Prisztás egykori barátja, Lakatos Csaba titkon abban reménykedett, hogy az ő ellene elkövetett merényletkísérlet végrehajtóit is felelősségre vonják. A fogathajtóra 1996. november 13-án lőttek rá az ügetőn, és ő mindvégig Portikot sejtette a merénylet hátterében.” (406.o.) Ismét feltehetjük a kérdést: mi lett volna az indíték? Dezső könyve szerint az, hogy Lakatost meghallgatta a rendőrség Prisztás halála után. A fogathajtó „nem tudott érdemi információval szolgálni, de a később a folyosón rendőrökkel beszélgetve arra tett utalást, hogy a gyilkosokat talán Portik köreiben kell keresni. Ezzel óriási hibát követett el” (233.o)

Nincs érdemi információja, vagyis semmije, amivel Portikot letartóztathatnák, de az mégis le akarja lövetni? Ráadásul sikertelenül. Hát ez nem egy olyan bűnözőre vall, aki zseniálisan kalkulálja a lépéseit. Amennyiben Lakatos semmit nem tud Portikról, de az mégis rálövet, azzal pont hogy magára terelné a gyanút. Dezső András könyvében tehát ott van Portik Tamás, egy huszonéves fiatalember, akinek a szemei és fülei ott vannak a rendőrségen, így megtudja, ha rosszat mondanak rá, és meg is próbálja öletni az illetőt.

És ott van a szegény, tehetetlen, Pintér Sándor vezette rendőrség, és a gyámoltalan orosz maffia, akiket ez az ifjú criminal mastermind az orránál fogva vezet. „…sem az oroszok, sem a rendőrök nem jutottak egyről a kettőre, csak találgattak.” – írja Dezső a Muskovics-gyilkosság utáni nyomozásról, ám Pintérnek a Lakatos-gyilkosság helyszínén elkövetett baklövésről egy szót se ejt.(158. o.)

Ama összefüggésben sem kerül elő Pintér felelőssége, hogy az 1996-os bukása előtt, „Prisztás József 1996-os meggyilkolása kapcsán kiderült, hogy a rendőrséget segítő Police Alapítvány nagy támogatói – köztük kétes alakok – a rendőrségre szabad bejárást garantáló igazolványt kaptak, amiket az ORFK állított ki. Ebben az időben egyes kapitányságok rendőrségi alapítványok közbeiktatásával jutottak pénzhez, telefonhoz, autóhoz, s ez a korrupció egyik melegágya volt: a kecskeméti maffiaperben 2006-ban elítélt Radnai László egykori cége, a Conti-Car annak idején például Ladákat adományozott a rendőrségnek. (Radnai László rokona és üzlettársa volt az 1998-ban az Aranykéz utcában felrobbantott Boross Tamás.) Beszédes adat, hogy Pintér Sándor főrendőrsége alatt több mint negyven rendőrségi alapítvány működött.” – összegez egy 2010-es cikk. Mondjuk ez alapján az, akinek bennfentes felső kapcsolathálója lehetett, az nem Portik, hanem Radnai. A Radnai által adományozott autókat Dezső is megemlíti (188.o.) de arról a kötetben nem esik szó, hogy ez országos gyakorlat volt, amit Pintér is jóváhagyott, de legalábbis nem tiltott meg.

„Ha ön bűnöző, akkor jól teszi, ha befizet egymillió forintot a Police Alapítvány számára, mert így kap egy olyan igazolványt, amivel beléphet az ország bármelyik rendőri intézményébe. Konkrét tudomásom nincs a Police Alapítvány szponzorálásának további lépcsőfokairól, de vannak elképzeléseim. […] Huszonötmillió forintért Pintér Sándor a nevére veszi önt. Harmincmillió forintért rendőri fedezetet kap kisebb leszámolásaihoz. A belügyi kommandó bármikori igénybevételéhez harmincötmillió forint szükségeltetik. Negyvenmillió forintért ön írathatja a nevére Pintér Sándort.” – vajon ki írhatta ezt a vitriolos, Pintér Sándort sem kímélő glosszát? Nem más, mint Csermely Péter, a kormánypárti médiaholding jelenlegi tartalomfejlesztési vezérigazgató-helyettese (139 perc, A szerző kiadása, Gödöllő, 1998., 63. o.) Úgy tűnik, Pintér akkori szerepét Csermely is kritikusabban szemlélte, mint mostani könyvében Dezső András.

Szívesség a Fidesznek – Portik megbuktatja, aztán újra felépíti Pintér Sándort

Amit ez után az 1998-as robbantásokkal kapcsolatban ír Dezső András, az pedig végképp nem stimmel. Ugyanis, ha az 1996-os robbantások következménye Pintér Sándor bukása volt, akkor az 1998-as, ellenzéki pártszékházak, politikusok (konkrétan Torgyán, Áder és Szájer) elleni támadások épp Pintért, (aki a könyv szerint is „Portik esküdt ellensége” 277.o) rehabilitálták, támasztották fel szakmailag. sőt politikailag.

„Már akkoriban sokan gyanították, hogy a merénylők az ellenzéki pártoknak, a Fidesznek és a kisgazdáknak akartak szívességet tenni, jelezve: az emberek nem érezhetik biztonságban magukat, a kormánypárt nem ura a helyzetnek, a maffia pedig már az államigazgatással is összefonódott.” – említi Dezső. (275.o. ) De ha a maffia összefonódott az állammal, akkor ugyan miért akarná erre a tényre felhívni az emberek figyelmét? Nem pont az volna az érdeke, hogy továbbra is megmaradjon ez az összefonódás?

„A választásokon végül a robbantásokat „elszenvedő” jobboldal nyert, a Fidesz koalícióra lépett a Kisgazdapárttal. Ha nem is a politikai robbantások miatt győzött a jobboldal, tény, hogy addigra erősen csökkent az állampolgárok szubjektív biztonságérzete, s ez nem kedvezett a korábban kormányzó baloldalnak.” – állítja Dezső András. (276. o.)

Nehezen érthető, hogy Portik, aki (ha már a könyv szerint ennyire bele akart folyni a politikába) nyilván rendszeresen olvasott újságot, mi végre akarta volna az 1998-as robbantássorozattal megsemmisíteni az eredményt, amit az 1996-os merényletekkel elért? Pintér Sándort az MDF-kormány nevezte ki rendőrfőkapitánynak, miután a taxisblokádnál erélytelennek ítélte a korábbi vezetést. S ugyan a ’94-es kormányváltás, az MSZP-SZDSZ-koalíció első éveiben a helyén maradt, de folyamatosan rezgett nála a léc. S az 1996 őszi robbantássorozat őt is kiröpítette a főkapitányi bársonyszékből.

Aki 1998 elején tanulmányozta a belpolitikai helyzetet, tudhatta: a balliberális koalíció legyőzésére készülő Fidesz legfőbb szövetségese a Pintért 1991-ben főkapitánynak kinevező MDF. Vagyis sanszos, hogy a Horn és Kuncze által kirúgott, tehát ellenzéki körökben, (mint a hatalom által igaztalanul feláldozott bűnbak) népszerű Pintér visszatérhet. Az ellenzéki célpontok elleni robbantások pont ezt segítették elő. Korábban Áder János (az utolsó támadás célpontja) volt a Fidesz belügyminiszter-jelöltje. 1998. június 15-én a Fidesz Lendvay utcai székházának földszinti erkélyén – mely Áder irodájába nyílt – helyeztek el robbanószerkezetet.

„A merénylő az utcán lévő telefonfülkéből hívta fel a székházat, és megkérdezte, „bent van-e Áder úr?” Miután nemleges választ kapott, robbantott.” – említi Dezső a könyvében. (277. o.) Nagyon is elképzelhető, hogy pont a választások előtti robbantások után kialakult lélektani helyzetben döntöttek úgy a Fideszben valamikor a győzelem után, hogy civil pártpolitikus helyett a nyugdíjba küldött rendőrtábornok legyen a belügyminiszter.

A választások 1998. május 24-i második fordulója, vagyis a Fidesz-MDF szövetség és a Kisgazdapárt győzelme után a Népszabadság május 26-i cikke még Ádert említette leendő belügyminiszterként. Ahogy a május 28-i tudósításban is Áder a poszt esélyese. Aztán május 30-án hirtelen azt írták: „Információink szerint a BM átalakítására vonatkozó elképzelésekről, a rendőrség átszervezéséről, a Fidesz vezető személyiségei már tárgyaltak Pintér Sándor egykori országos rendőrfőkapitánnyal és Túrós Andrással az ORFK volt közbiztonsági főigazgatójával.” De még ezután, 1998 június 2-án is Ádert említették a Fidesz belügyminisztereként a Népszabadságban. Másnap, június 3-án viszont már arról adtak hírt, hogy Ádert házelnöknek jelölik. És ugyanaznap kerül nyilvánosságra, hogy „A belügyi tárca egyik vezetője lehet Pintér Sándor egykori országos rendőrfőkapitány, de ő még nem vállalta a felkérést.”

Ha a robbantások értelmi szerzőinek motivációját nézzük az eredmények tükrében, akkor a ’96-osnak lehetett a célja Pintér megbuktatása, viszont ugyanezen logika alapján a’ 98-assal épp arra törekedhetett a felbujtó, hogy Pintér esélyeit javítsa a belügyminiszterségre. Így viszont Dezső későbbi, alább idézett okfejtése erőteljesen sántít. „Az viszont kétségtelen, a 2010-es választásokat megelőzően Portik legalább akkora elánnal dolgozott azon, hogy a baloldal nyerje a választást, mint amennyire 1998 előtt azt szerette volna, ha a jobboldal nyer. Ez az a átevickélés jobbról balra teljesen érthető: az időközben leváltott Pintér Sándort az ősellenségének tekintette. Tartott attól, hogy ha a Fidesz nyer, akkor újra előveszik a kilencvenes évek akkor még felderítetlen alvilági leszámolásait, ő maga pedig az első számú célpont lesz. Ebben nem tévedett.” (369-370.o.)

Konteószagú Aranykéz utcai időutazás

Ha Portik ennyire félt Pintértől és ilyen jó rendőrségi forrásai voltak, akkor miért akart volna Pintérből nemcsak hogy belügyminisztert csinálni, de amikor már eldőlt, hogy Pintérből belügyminiszter lesz, még akkor is folytatni a merényleteket az Áder elleni, illetve az Aranykéz utcai robbantással? Pedig annak egyetlen következménye, hogy szabad kezet adtak Pintérnek a cselekmények feltárására. Kérdés, vajon miért akarták megölni Boros Tamást, a KBI „sztártanúját”? Mit tudhatott valójában? Dezső szerint  „…a KBI kezében igazi aduász volt Boros…” (230.o.) A KBI az ő vallomására alapozta, hogy „a leszámolásos bűncselekményekben az Energol-Conti Car-kör játssza a főszerepet.” (256. o.)

Ugyanakkor a könyv szerzője maga fogalmaz úgy, hogy Boros „…sok olyan erőszakos jellegű bűncselekményről beszélt a zsaruknak, amelyekről csak pletykaszinten hallhatott, hiszen nem tartozott Portik belső köréhez.” (298. o.) Akkor viszont mennyit ért ez a vallomás Portikra vonatkozóan? Ha Boros a könyv szerint sem tartozott Portik belső köréhez, akkor ezt nyilván Portik is tudta. Miért akarta volna hát eltenni láb alól azt, aki de facto nem sokat tudott róla? Ha Boros csak gazdasági bűncselekményekről tudott „dalolni” amelyekért maximum néhány év börtön jár, azért miért vállalta volna valaki az életfogytiglan kockázatát?

Ráadásul Borost sokan abban gondolták sztártanúnak, amiről igazából nem sokat tudott, viszont amiről közvetlen értesülése volt, – s ez is a Pintér által kinevelt és vezetett rendőrséget minősíti –, azt nem használták fel. „Boros a KBI nyomozóinak részletesen beszámolt a Conti Car autókereskedés presszójában történt késelésről, aminek szemtanúja volt, megnevezte az elkövetőt, B. Elemért is, ennek ellenére (máig nem tisztázott okokból) a gyanúsított ellen a KBI megszüntette a nyomozást, és csak kisebb súlyú bűncselekmények miatt éltek vele szemben vádemelési javaslattal” – írja Dezső András. (298. o.)

Meglehetősen konteószagú és nem igazán életszerű az a Radnai Lászlónak tulajdonított, Dezső által idézett elmélet, hogy miért is lett volna érdeke Portiknak az Aranykéz utcai merénylet végrehajtása. „Radnai teóriája szerint az Aranykéz utcai robbantás csak az éppen szabadlábon lévő Portiknak jött jól: azzal, hogy Drobilich is börtönben maradt, Portik lett a szervezet irányítója, ő menedezselte a csoport pénzügyeit is”. (298.o.) Tehát megöl négy embert, megsebesít több mint két tucatot csak azért, hogy a cégen belül átvegye a hatalmat? Hogy Radnai együttműködött a hatóságokkal, az nem vitás, csak az a kérdés, mikortól?

„Portik letartóztatása után a hatóságot vallomásaival segítő Radnai előtt kinyílt a börtönajtó: egészségi állapotára való tekintettel büntetésének lejárta előtt – büntetés-félbeszakítás címén – szabadon engedték. Akkor még úgy tudta mindenki, hogy amint meggyógyul, visszamegy a börtönbe, és leüli a maradék két és fél évét. Ám két évvel később Áder János köztársasági elnök kegyelmet adott neki. Az alvilágban ezt a gesztust nem tudták másként értelmezni, mint hogy az állam így honorálta Radnainak a Portik ellen tett vallomásait.” – írja a művében Dezső András. (393-394.o.)

Rendkívül érdekes az, ami a Dezső-kötetből valamiért kimaradt: a Terjék-gyilkosság. Pedig a vállalkozó Porschéját 1998 augusztusában levegőbe röpítő merénylethez „ugyanazt a robbanóanyagot használták, mint néhány nappal korábban az Aranykéz utcában. A szerrel sem előtte, sem utána nem találkoztak a hazai szakemberek, s azt vélhetőleg ugyanaz a csoport hozta be Magyarországra, majd kettéosztotta a robbantásokhoz. Korábban beszámoltunk róla, hogy az Aranykéz utcai merénylet után szintén a rendőrségről tűnt el a vélt elkövető, Jozef Rohác elleni egyetlen tárgyi bizonyíték.” – írja a Magyar Nemzet.

Pontosabban csak írta – hisz ez a cikk valamiért eltűnt a kormánypárti napilap weboldaláról, és a konkrét szövegre való rákereséssel se jött elő, pedig annak idején e poszt írója is beidézte egy 2012-es cikkében, illetve más cikkben is leírják: a robbanóanyag ugyanaz volt. Dezső könyvében nem esik szó a Terjék-ügyről. Pedig ha a robbanóanyag ugyanaz volt, akkor az elkövetői körnek is ugyanannak kell lennie, vagy legalábbis – mivel ugyanazon forrásból származik a bűnelkövetés eszköze – a beszerzési forrás mindkét tett elkövetőit ismerhette. De Portikot nem gyanúsították meg a Terjék-ügyben, fel sem merült a neve. A gyanúsított Pintér Györgyöt pedig felmentették az ügyben.

Figyelemre méltó, hogy az időközben eltűnt Magyar Nemzet-riport szerint a Terjék-gyilkosság után „számos bizonyíték már a nyomozáskor eltűnt. A rendőrség részletes házkutatást tartott a vádlottak lakásain, de a jegyzőkönyvek elvesztek. Szintén hiányzik Terjék nem hivatalos magánkönyvelése. Az üzletember minden kiadásáról, bevételéről, kölcsönadott összegeiről precíz mérleget vezetett, ennek szintén a nyomozáskor kelt lába.”

Itt a bűnjel, hol a bűnjel?

Terjék ellen 1998 nyarán követtek el merényletet. Ki is volt ezután, a nyomozás alatt az első Orbán-kormány tagjaként a Magyar Köztársaság belügyminisztere? S ki volt a rendszerváltás utáni években, az Antall-, a Boross-, és a Horn-kormány idején, a jogállami rendőrség alapjainak lerakásakor országos főkapitány? Kinek is kellett volna illetékes legfelsőbb szakmai, aztán politikai vezetőként a bizonyítékőrzés hiányosságaira rámutatnia, aztán meg orvosolnia azokat? – tette fel a kérdést e kritika szerzője a 2012-es, már hivatkozott cikkben. Ugyanabban az évben írt róla a média, hogyan zajlott a bűnjelek kezelése a ’90-es években.

„…nemegyszer előfordult, hogy a raktárban szakszerűtlenül tárolás miatt a bizonyíték tönkrement. A belügy szándéka szerint pár év múlva néhány regionális bűnjelraktárban gyűjtik össze a valóban fontos bizonyítékokat.”

Írták ezt 2012-ben. Az Átlátszó négy évvel később, a következő parlamenti ciklusban, 2016 tavaszán kérdezte meg más eltűnt bizonyítékok kapcsán: a központi bűnjelraktárak létrehozása jelen pillanatban hol tart, milyen szakaszban van? Felépült-e már a létesítmény? Ha igen, akkor mennyi pénzből, és milyen beruházó által, s hol található? Ha nem valósult meg, akkor miért nem? A BM Sajtófőosztály által 2016. április 20-án adott tájékoztatása szerint: „Kormányzati döntés hiányában a beruházás mindeddig nem valósult meg.”

Eltűnt bizonyítékok, hiányzó bűnjelek | atlatszo.hu

Ki is volt a belügyminiszter a Terjék-gyilkosság elkövetésekor, illetve az emiatt folyó nyomozás éveiben? Ugyanaz, akinek második tárcavezetői ciklusa idején megbízhatóbb bizonyítékkezelést és bűnjeltárolást ígértek. Pintér Sándor. Ehhez képest a bizonyítékok ugyanúgy tönkremennek mint korábban. S a hatóság úgy véli, ez így végül is tök rendben van.

Arra is rákérdeztünk: az utóbbi években, évtizedben, évtizedekben hány bizonyíték semmisült, rongálódott meg, illetve tűnt el? Vezetnek-e e tényekről nyilvántartást és statisztikát? Ezek alapján hány esetben marasztaltak el rendőrségi dolgozót, alkalmazottat, munkatársat a bizonyíték vagy bűnjel elkallódása, eltűnése, megrongálódása miatt az utóbbi évtizedben, évtizedekben? A BM válasza: „Ilyen statisztikai kimutatás nem áll rendelkezésünkre.” Vagyis fogalmuk sincs, hány ilyen eset lehetett. Tavalyelőtt augusztusban kiderült, miért is nem épültek meg a központi bűnjelraktárak. Mert az egyik NER-oligarchának jobban megérte, ha tőle bérlik:

„A BRFK tehát tizenöt év alatt hajlandó volt 5 milliárd forintot is kifizetni egy városszéli ipari raktárért, miközben ezen az áron több ilyen ingatlant is vásárolhatott volna. A főkapitányság a lap kérdésére sem árulta el, hogy miért ragaszkodik emelt áron is a Sinvest Hofa raktárhelyiségéhez. Azt ugyanakkor sikerült kideríteni, hogy a Garancsi-féle cég 2012-ben nem sokkal azelőtt szerezte meg a több telekből álló kispesti ipartelep tulajdonjogát, hogy a rendőrség egyáltalán közzétette: bérelhető ingatlant keres a bűnjelraktár számára.”

Nem kell gyilkosnak lenni, elég annak látszani

Visszatérve Portikra: valószínűleg neki is lehettek valamilyenfajta bennfentes kapcsolatai, rálátása az ellene folyó nyomozásokra, csak kérdés: honnan jöhettek az információk? „2012 tavaszán egy ügyvéd barátilag figyelmeztette őt, hogy a rendőrök rajta vannak, és őrizetbe fogják venni.” – említi Dezső a kötetben. (389.o.) De honnan tudhat ilyet egy ügyvéd? Nem valószínű, hogy a Pintér Sándor vezette rendőrség ilyen előzékeny lett volna, hogy tájékoztat egy Portikhoz közel álló ügyvédet. De akkor honnan eredhetett Portik állítólagos jólértesültsége?

Különösen érdekes a dolog egy 2001 májusi eset fényében, amikor szintén Portik ellensége, Pintér Sándor volt a belügyminiszter, tehát nem valószínű, hogy a magyar rendőrség annyira barátilag állt volna hozzá. Hazai titkosszolgálati kapcsolata pedig ugyebár akkor még nem volt. 2001 májusában Portik felesége terhesen utazott be az Egyesült Államokba, kifejezetten azzal a céllal, hogy ott szülje meg a gyermekét, mivel akkor automatikusan amerikai állampolgárának fog számítani. Ami a bevándorlási jog vonatkozásában minimum rosszhiszemű eljárásnak gondolható.

„…a biztonságiak rájöttek, hogy terhes, gyakorlatilag letartóztatták, ráadásul meglehetősen durván bántak vele.” Aztán hirtelen szabadon engedték. „Akkor ez teljességgel megmagyarázhatatlan fordulat volt. Később Portik üzent a szülőknek Almán keresztül, hogy elnézést kér, és reméli, nem volt nagy a tortúra, de sikerült mindent elintézni, csak félreértés volt. Hogy a „vejük” keze meddig elér, arra a szülők csak ekkor döbbentek rá igazán.” – említi Dezső. (289.o.)

De hogyan ért volna el egy magyar olajvállalkozás egyik vezetőjének keze az amerikai határellenőrzésig? Ezt a kérdést a kritikus is feltette s az egyik háttérbeszélgetés során olyan választ kapott: az FBI sokat adott volna akkoriban a Szemjon Mogiljevicset érintő információkért. Portik mint az oroszok egyik ellenlábasa potenciális forrás lehetett volna az USA bűnüldöző és hírszerző szerveinek, akik a NATO-csatlakozás és a délszláv háború éveiben aktívan jelen voltak Magyarországon. Ezt támasztja alá egy, a Magyar Nemzetre hivatkozó 2019. február 11-i cikk a hvg.hu-n, mely szerint: „Portik a nemzetközi körözése ellenére utazhatott az USA-ba, gyerekei amerikai állampolgárok. A lap informátorai szerint Portik a különleges bánásmódot azzal érdemelte ki, hogy az FBI-nak információkat szolgáltatott a magyar elit és a posztszovjet maffia kapcsolatairól.”

Dezső ezt a FBI-szálat a könyvében nem bontja ki. Persze kérdés: ha Portik az FBI informátora volt, miért nem menekítették az őt itthon fenyegető letartóztatás elől az USA-ba? Illetve ő maga miért nem kért tanúvédelmet? Persze simán lehet, hogy az amerikaiak informátora nem Portik volt, hanem egy hozzá valamilyen módon kötődő személy. Hogy ő ki lehetett, arról csak találgathatunk. Tudjuk, hogy Portik barátja, Dr. Mészöly Gábor pszichológus (akit fiatal korában ismert meg, amikor bekerült a pszichiátriára) különösen jó tengerentúli kapcsolatokkal rendelkezett. Portik és családja USA-ban való tartózkodásakor is ő segített. Hogy ő vagy más Portik körében rendelkezhetett-e Amerikában rendőrségi, titkosszolgálati kapcsolattal, arra persze nincs bizonyíték.

Portiknak mindenesetre az amerikai hatóságoktól is lehetett félnivalója. Mikor 1997 nyarán az USA-ban járt, egy Mészöly által bérelt kocsiban ült feleségével és sógorával. A sógor által vezetett autó karambolozott, a másik kocsi sofőrje rendőrt akart hívni, erre „Portik elszaladt a helyszínről” – írja Dezső. (253-254.o) Portik netán máskor is összeütközésbe kerülhetett az USA hatóságaival, mely akár a beszervezését is megalapozhatta. Ez az amerikai szál figyelemre méltó, kár, hogy feltáratlan marad a kötetben. A Portik hazatérése utáni időszakról annál több a spekuláció.

Hogy Portik állt volna az Aranykéz utcai merénylet mögött, azt Radnai László vallomására alapozza Dezső. Aki szerint őt és Csüllög Zsigmondot Portik magához hívatta a búvóhelyére. „Portik elmondta nekik, hogy az Aranykéz utcai merénylet mögött ő állt…” – írja Dezső. „Hogy mit várt Portik két látogatójától, amikor az orrukra kötötte, hogy ő szervezte meg Boros Tamás felrobbantását, nem tudni, de valószínűleg a fokozódó tisztelet, sőt alázat jeleit” – véli a szerző. (307-308. o.) Ezután Portik ismét magához rendelte őket: „…egy lefüggönyözött pincében találkoztak, ahol csupán egy gyertya égett. Ekkor Portik megállt velük szemben, és véres komolysággal, szertartásosan megeskette őket, hogy soha nem beszélhetnek arról, amit legutóbb tőle hallottak. Ellenkező esetben meghalnak.” (308. o.)

De miért vallaná be Portik a merényletet, (pláne, ha nem ő követte el) kockáztatva, hogy üzlettársai feldobják őt a hatóságoknál? Kósáné Kovács Magda aranyköpését parafrazálva: nem kell gyilkosnak lenni, elég annak látszani. Portik az alvilág iskolájában valószínűleg eltanult néhány lélektani trükköt. A bűnözésben legalább annyira gyakori, hogy valaki brahiból magára vállal egy nem általa elkövetett cselekményt, mint az, hogy a saját tetteit letagadja.

Portiknak valószínűleg ugyanaz lehetett a célja ezzel mint a Fenyő-gyilkosságot „bevállaló” Tasnádi Péternek, aki szerint a „megbízója”, Gyárfás Tamás 12 milliót fizetett neki az általa nem végrehajtott (pontosabban nem általa végrehajtott) merényletért, amihez neki semmi köze nem volt. Az egész csak arról szólt, „hogy pénzzel lehúzza Gyárfást.” – említi meg Dezső. (412.o.) Vagy Prisztás Józsefnek a nem létező politikai kapcsolataival. Már ha azt feltételezzük, hogy ez a Radnai László által említett beszélgetés tényleg megtörtént.

Dezső András könyve szerint Portik ezt Tanyi Györgyel is eljátszotta, akit arra próbált rávenni, hogy „csatlakozzon a szervezetéhez. Hogy éreztesse vele, mire képes az a csapat, beszélt a gyilkosságokról, majd arra kérte Tanyit, vágja meg a tenyerét, a vérét gyűjtsék egy korsóba, és abból igyanak, így kötve a vérszerződést.” (348.o.)

Az oroszok már nincsenek a spájzban?

Létezett akkor is olyan feltételezés, hogy a Portik-legenda építése nemcsak magának Portiknak, de akár a vele szemben állóknak is érdeke lehetett. „Mindenkinek ez volt az érdeke. A rendőrök Portik „keresztapa voltával” igazolták eredménytelenségüket (egy ilyen nagy formátumú fickót nem könnyű elkapni), az őt ismerő bűnözőknek pedig kellett egy legenda, akire hivatkozhattak, aki mindent tud, aki mindenért felelős.” – idézi maga Dezső is Fekete Gy. Attila, a Népszabadság bűnügyi újságírójának 2003-as cikkét. (334.o.)

De szinte csak azért, hogy cáfolni próbálja mindezt: „A magyar rendőrökkel összejátszó orosz maffia narratíváját pedig, amelyben a magyar alvilági figurák valójában áldozatok, az energolos kör és csatlósai, a hozzájuk dörgölőző alvilági alakok terjesztették. Sokan azért, mert félrevezették őket, és a bennfentesektől kapott információkat készpénznek vették” – véli. (334.o.)

De ha valóban ennyire sáros volt az Energol, (sárosabb, mint az orosz maffia!) miért nem lépett fel ellenük már jóval korábban az 1998-tól 2002-ig a rendőrséget irányító Pintér Sándor, illetve a 2000-től 2006-ig az ügyészséget vezető Polt Péter? „A 2003-ban megkezdődött, az évszázad maffiapereként beharangozott Energol tárgyalássorozat 2007-re bohózatba fulladt, amikor az ügyészség a saját vádirata mögül hátrált ki.” – említi a kötet. (359.o.)

Hozzátéve: „A per vége felé nyilvánvalóvá lett, a vád korántsem áll biztos lábakon. Olyannyira nem, hogy már az ügyészség is kénytelen-kelletlen belátta: nem tud fogást találni az egykori olajosokon. Sőt a vádhatóság szinte védte az energosokat, mondván, a cég pénzügyei átláthatók és tiszták voltak. Az ügyészség nem tudott mit kezdeni azzal, hogy az Energolt annak idején az APEH és a VPOP is többször ellenőrizte, és soha nem találtak szabálytalanságot.” (359.o.)

Dezső András az oroszok emberének tartott Seres Zoltán 1999 áprilisában történt meggyilkolásával is foglalkozik. Ezzel kapcsolatos összegzésétől azért felszisszent a kritikus. „A Seres-gyilkosság a mai napig felderítetlen. Egy dolog tudható: az áldozat likvidálásával nem maradt más nagy hal a magyar alvilág térképén.” (312.o.)

És az oroszok? – kérdezhetnénk. Mogiljevics és Sztecjura ugyanis ekkor még játékban volt. Igaz, már nem sokáig. Az azért látványosan feltűnő, hogy az első Orbán-kormány éveiben (1998-2002), amikor a Fidesz Moszkva-ellenes, nyugatbarát külpolitikát vitt, a Dezső által is említett orosz bűnözők már nem érezhették magukat olyan biztonságban Magyarországon, mint korábban. 1999 nyarán Mogiljevics elhagyta az országot, 2001 őszén pedig Sztecjura (alvilági nevén: Loncsik) is próbált távozni, de őt elfogták, és 2010-ig börtönben ült. Nem valószínű, hogy ezt is a Dezső szerint az oroszok ellen ármánykodó Portik „intézte el.” Sanszosabb, hogy a NATO-csatlakozás után, mikor folytak az uniós tagságunkról való tárgyalások, nyugati elvárás is volt, hogy próbálják eltakarítani a posztszovjet maffia ismertebb alakjait.

Pintér Sándor soha nem kapott kenőpénzt Szemjon Mogiljevics orosz keresztapától | atlatszo.hu

Pintér Sándor soha nem kapott kenőpénzt Szemjon Mogiljevics orosz keresztapától

Aztán jött 2010-ben a Fidesz keleti nyitása és hirtelen már nem az orosz maffia volt a főellenség, sőt, a Putyin-rezsimmel és/vagy annak korrupt politikusaival, rendőri vezetőivel jó kapcsolatban lévő orosz bűnözők eltűntek a NER-médiából. Helyette a USA-ban járatos, a FBI-al való együttműködéssel is „hírbe hozott” Portik vált mumussá. „A 2010-es kormányváltás rendkívül kellemetlenül érintette. Azzal, hogy a Fidesz-KDNP kétharmados többséggel került kormányra, és a rendszerváltás óta a legerősebb felhatalmazással bíró kabinet belügyminisztere Pintér Sándor lett, a Portik fejében létező legrosszabb forgatókönyv valósult meg” – írja Dezső András. (382.o.)

„2011. február 23-án Kötés fedőnéven titkos nyomozás indult Portik Tamás ellen. A műveletet a Nemzeti Nyomozó Iroda és a Nemzeti Védelmi Szolgálat közösen végezte, Portik kilövésére pedig valószínűleg pedig attól az embertől jött a parancs, akitől ő a legjobban tartott, és akit a legjobban gyűlölt: Pintér Sándor belügyminisztertől.” (382.o.) Utána pedig „a Nemzeti Nyomozó Irodában 2011. november 29-én megalakult a kilencvenes évek leszámolásos ügyeinek vizsgálatára létrehozott nyomozócsoport.” – említi Dezső. (384.o.)

Innentől kezdve viszont végképp érthetetlen, hogy ha még 2010-ben is ennyire félt Portik a Pintértől, akkor 1998-ban miért akarta volna hatalomra segíteni, miután 1996-ban ,megbuktatta?  De mit tudtak valójában Portikra bizonyítani?  Lakatos „Kisbandi” András vallomása szerint „… az orosz maffiafőnököt, Szevát tekintette példaképének. Lakatos a maga vallomásában szinte az összes alvilági leszámolást Portikkal hozta összefüggésbe. Azt is elárulta, hogy Portik kérésére kentek minden gyilkosságot az oroszokra.” Viszont: „Kisbandi vallomásának titkosítását azonban csak 2015 nyarán oldották fel, addig nem is csatolhatták egyik nyomozati irathoz sem, és a bíróságon sem használhatta a vádhatóság.” (396.o.)

Így aztán a vád „jórészt Kisbandi egykori titkárnőjének, Györgyinek a korábbi, rendőrségen tett vallomására épült, ő lett a koronatanú.” (396.o.) A Hatyi becenevű gyanúsítottal szemben emeltek vádat Prisztás lelövéséért. De milyen tanúvallomások alapján? Prisztást a vád szerint egy bizonyos Fazekas Ferenc csalta Prisztást a tett színhelyére. Aki a gyilkosság tettesének elleplezésére irányuló konspiráció részeként félrevezette a hatóságokat. „Az ügyész szerint Fazekas tudatosan hamis személyleírást adott a gyilkosság végrehajtásával vádolt Hatyiról, mert így akarta tévútra vinni a nyomozást.” (398.o.)

A vallomások azonban ellentmondásosak, illetve éppúgy gyenge lábon állnak, mint a „sztártanú” Boros Tamásé. „Hatyit gyakorlatilag Györgyi vallomása alapján ítélték el, noha Radnai azt vallotta, hogy tudomása szerint Prisztást Rohác lőtte le. Igaz, Radnai vallomását a bíróság meseszerűnek, túl ellentmondásosnak találta. Sokan meglepődtek ezen, mert még Portik köreiben is tudták, hogy Györgyi nem volt bizalmi ember, így nem is lehettek első kézből olyan információi, amelyeket a rendőrökkel megosztott. Csakhogy nem ezt számított hanem az, hogy a bíróság hitt a nőnek.” – derül ki a műből. (399.o.) Ez komoly? Ezen alapul egy bírósági ítélet, hogy ki mit hisz? Egy olyan tanú vallomása alapján, akit a bíróság is (lásd alább) szavahihetetlennek ítélt egy másik tárgyaláson?

Ahhoz képest, hogy ő volt a felbujtó, az értelmi szerző, a gyilkossági, robbantási parancs kiadója, Portik aránytalanul keveset kapott – mintha a bíró se lett volna sziklaszilárdan meggyőződve, hogy ő volt. „Bár Portikot, Brazilt és Rohácot is felmentették a Cinóber-gyilkosságban, az Aranykéz utcai robbantás miatt Patrikot tizenhárom évre, Rohácot pedig az Aranykéz utcai robbantás és a Fenyő-gyilkosság miatt életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélte a bíróság. Bár az ügyészség azt kérte, Portik is kapjon életfogytiglant, a bíróság ennek nem tett eleget. Portikot a kedvezményes szabadulás lehetőségéből sem zárták ki.” – írja a szerző. (407.o.)

„Az Aranykéz-Fenyő-Cinóber-per ítélete azért volt érdekes, mert a bíró az ítélet indoklásában szavahihetetlennek vagy elfogultnak ítélte meg Radnait, Zsót (a Portik köréhez tartozó Zs. Imrét) és Györgyit is, noha ők mindannyian a vád tanúi voltak. A bíró csak a szlovák tanúknak hitt, de ez elegendőnek bizonyult Rohác elítéléséhez.” (407.o.) Ilyen tanúk alapján hoztak ítéletet a másik perben – tesszük hozzá.

Az biztosra vehető, hogy Portiknak része volt, illetve lehetett a ’90-es évek olajszőkítős eredeti tőkefelhalmozásában, illetve egyik-másik alvilági leszámolásában is. De hogy az összeset ő tervelte volna ki, azt a könyvet végigolvasva nem tartom valószínűnek. A jogállamiságot, a bíróságok működését az elmúlt tizenvalahány évben ért kritikákat, fenntartásokat ismerve, de akár az NER előtti bírói döntéseket (mondjuk Kaiser Ede téves elítélését a móri ügyben) figyelembe véve talán érdemes volna némi kétellyel fogadni a fenti ítéleteket.

Különösen, hogy a Portik elleni titkos nyomozást lefolytató egyik szerv, a Nemzeti Védelmi Szolgálat (NVSZ) akkori főigazgatója, Bolcsik Zoltán jelenlegi rendészeti államtitkár nevéhez fűződik a hazai kriminalisztika egyik legnagyobb fiaskója. „Bolcsik és Zsombok hite Kaiser és Hajdú móri bűnösségében hihetetlenül erős volt, ragályként fertőző szakmai meggyőződésből fakadt, megkérdőjelezhetetlen súlyát magas vezetői beosztásuk tekintélye szolgáltatta.” – írta a legendás gyilkossági nyomozó, a döglött akták szaktekintélye, dr. Kovács Lajos rendőr ezredes A Mór megtette… Az elmúlt évek legmegrázóbb magyar gyilkosságai című memoárjában. (Korona Kiadó, Budapest, 2009., 274.o.)

A Portikra kilövési engedélyt adó Pintér és az utasítást végrehajtó Bolcsik hite valószínűleg ugyanolyan erős volt Portik bűnösségében, mint az NVSZ főigazgatójáé korábban, még a Nemzeti Nyomozóiroda igazgatójaként abban, hogy Kaiser a móri tettes. Bolcsik konkrétan a rendőrigazolványát is feltette erre.

A rendőrigazolványát is felteszi rá, Bolcsik úr? | atlatszo.hu

Ő, aki az igazolványát tette fel a legnagyobb magyar rendőri blamázsra. Most azt mondja, a NAV se rosszabb, mint a többi. Tényleg? És a rendőrigazolványát is felteszi rá, Bolcsik úr? S ezúttal vissza is adja, ha úgy jár vele, mint Kaiser Edével a móri ügyben?

Portik az egyik vallomásában Tanyi Györgyöt nevezte meg a Lakatos Csaba elleni merénylet elkövetőjeként. „Tanyi, akit később le is csuktak a merényletkísérlet miatt, érthetően neheztelt Portikra. Ezek után nem egyszerűen csak beismerte, hogy valóban ő lőtt rá Lakatosra, de megnevezte a felbujtót is: Portik Tamást.” (416-417.o.) Na, de a vallomásokon túl mi támasztja ezt alá? Portikról nem készült fotó egyik tetthelyen sem, hisz még a vádak szerint sem ő volt az elkövető, a felbujtás pedig pont épp az a bűncselekmény, amit a legnehezebb bizonyítani.

A ’90-es évek végén, a 2000-es évek legelején, a NATO-csatlakozás után a posztszovjet maffiát igyekeztek kiszorítani Magyarországról. Akkor senki nem vitatta, hogy az oroszajkú szervezett bűnözői körök veszélyt jelentenek, s ők is állhanak a leszámolások mögött. Aztán a 2010-es évek elején ugyanaz a kormány és rendőrsége hirtelen (miután fújni kezd a keleti szél) előáll azzal, hogy az egészet Portik csinálta, még véletlenül sem az oroszok.

Rogán Antal védelmében

Dezső könyve lényegében egy hosszú vádbeszéd Portik ellen. Az mindenképpen elmondható: nem igyekszik kétséget ébreszteni az olvasóban a bűnösségét illetően. Ám a vége felé egy bizonyos ponton a vádbeszéd átmegy védőbeszédbe, a szerző hirtelen a kétségeit kezdi el hangoztatni. De nem Portikot, hanem Rogán Antalt kezdi el „védeni”, akiről Portik azt állítja: kenőpénzt adott neki. „Reményvesztett próbálkozás volt ez egy olyan embertől, aki a vele interjút készítő újságíró szerint sem volt túl jó állapotban” – mondja Dezső, így kommentálva Portik Átlátszónak tett azon kijelentését, hogy a belvárosi ingatlanmutyiban Pintér Sándor és Habony Árpád is benne volt. (409. o.)

Ennél a nagyságrendű pénznél nincsenek pártszínek – Portik Tamás ingatlanokról, olajos alvilágról, politikai kapcsolatokról | atlatszo.hu

Ennél a nagyságrendű pénznél nincsenek pártszínek – Portik Tamás ingatlanokról, olajos alvilágról, politikai kapcsolatokról

Azt pedig, hogy Rogánnal is kapcsolatban állt, Portik egy olyan fényképpel próbálta bizonyítani, „amin Portik látható, a háttérben pedig Rogán. Arról, hogy a kép hol és mikor készült, semmilyen információ nem állt rendelkezésre. Portik kifejezetten odafigyelt arra, hogy ne készüljenek róla fotók, éppen ezért figyelemre méltó, hogy épp akkor hagyta magát fényképezni, amikor a háta mögött, tőle távolabb éppen Rogán beszélgetett valakivel. A fotó rögtön felvet egy kérdést: ha Portik, aki számára fontos volt, hogy tudják, milyen sok befolyásos embert ismert, vajon azon ritka pillanatok egyikében, amikor hagyja magát fényképezni, miért nem közös képet csinál Rogánnal?” – teszi fel a kérdést Portikot cáfolva Dezső. (409-410. o.)

Aki Portik ama konkrét állítására is kitér, hogy „…egy alkalommal kenőpénzt is átadott Rogánnak, amit a politikusnak ő maga személyesen vitt el a Centrál Kávéházba. Ez esetben is felmerül a kérdés: Portik, aki minden egyes beszélgetését rögzítette, és mániákusan gyűjtögette a kompromittáló információkat mindenkiről, valóban úgy adott volna át pénzt Rogánnak, hogy épp erről nem készít semmilyen felvételt? Kihagyta volna ezt a lehetőséget? Ha pedig mégis rögzítette volna a találkozót, akkor azt nem használja fel, mindössze egy, a kapcsolatukat egyáltalán nem bizonyító képpel hozakodik elő?” – jönnek újabb kérdések Dezső tollából.

Melyek teljesen jogos kérdések, illetve kétségek. Rogán Antal (ahogy bárki más) megérdemli, hogy a mellette szóló, a bűnösségét cáfoló érveket, tényeket is bemutassák. Újságíróként kifejezetten fontos, hogy egy korrupcióval, szervezett bűnözéssel gyanúba keveredett politikus elleni vádakat se vegyünk készpénznek pusztán azért, mert az illetővel ellentétes közéleti nézeteket vallunk. Viszont úgy gondolom: ezeket a vádakat cáfoló, de legalábbis megingató, gyengítő kérdéseket Portik ügyei kapcsán is fel lehetne, sőt fel is kellett volna tenni a könyvben. Ahogy ebben a kritikában fel is lettek téve.

Aki a sajtóban dolgozik, ismeri az érzést, milyen az, amikor valaki, annyit foglalkozik egy sztorival, hogy szinte beleszeret abba, illetve az azzal kapcsolatos állításaiba. S akkor is fenntartja (mi több: továbbgondolja) azokat, amikor más tények, vagy józan logika ellentmondanak nekik. Attól tartok, a kötet megírása során valami hasonló történhetett Dezső Andrással is.

Portik Tamás az olajszőkítős alvilág egyik jelentősnek mondható figurája, akinek viselt dolgaiból jó néhány riport kijön, s ezeknek egy részét Dezső András írta. Nem is állítom, hogy a ’90-es évek alvilágáról többet (vagy akárcsak ugyanannyit) tudnék, mint ő. Viszont, hogy Portik szinte az összes jelentős alvilági gyilkosságért, robbantásért felelős, rendőrséget, titkosszolgálatot, nálánál gazdagabb, hatalmasabb nemzetközi bűnszervezeteket orránál fogva vezető bűnöző lángelme volna: ebben erősen kételkedem. A műnek erről nemhogy meggyőznie nem sikerült, hanem csak még jobban felerősítette bennem az ezzel kapcsolatos szkepszist.

„Ha valóban Portik szervezte meg a néhai kokainkereskedő meggyilkolását, akkor 1995 nyara fordulópontnak tekinthető az életében: ekkor lépi át először azt a határt, hogy céljai érdekében, akár öletni is képes.” (159.o.) Dezsőnek ez a Muskovics-ügyről leírt mondata elég jól kifejezi azt, mi a problémám a könyvvel. Ha valakiről ilyet írunk le, akárcsak feltételes módban, akkor azt azért nem ártana bizonyítani. Viszont ilyen bizonyíték – legalábbis olyan, ami a bíróság előtt megállna – nincs. „Ne várja tehát senki, hogy gyilkosokat leplezzek le a jelen kötetben – ez nem az én dolgom.” – írja a könyv elején Dezső András. (14.o.)

Utána viszont a műben mégis ezt teszi – olyan ügyekben is, amelyekben a Portik elleni vád a jó pár tekintetben megkérdőjelezhető bírósági eljárásoknál is gyengébb lábon áll. Fiatal újságíróként Dezső András két szerzőtárssal írt Legendavadászat című könyve volt az egyik kedvencem. Pont azért, mert legendákat, mítoszokat cáfolt. Ebben a kötetben viszont azt éreztem: a hajdani legendavadász olyan legendát épít Portik Tamásról, amely a könyvben haladva mind jobban nekifeszül a tényeknek, a logikának és a józan észnek.

Papp László Tamás

Címlapkép: A Terrorelhárítási Központ (TEK) nyomozói vezetőszáron kísérik Portik Tamást, az 1990-es évek olajmaffia-botrányainak egyik kulcsszereplőjét a Nemzeti Nyomozó Irodába (NNI) 2012. július 14.-én. MTI Fotó: Terrorelhárítási Központ