Koronavírusos betegeket gyógyító orvos indít cikksorozatot az Átlátszón

Cikksorozatommal a laikus közönséghez szeretném közelebb hozni az intenzív terápia szakmai világát. Célom, hogy a COVID-19 betegek ellátásának bemutatásán keresztül valós és hiteles képet kaphassanak az olvasók arról, hogy valójában mi folyik egy kórház falain belül, hiszen Olaszországgal vagy Nagy-Britanniával szemben hazánkban ezek a videó felvételek és riportok hiányoznak a nyitott tájékoztatáshoz. Elkerülhetetlen, hogy saját véleményeket is fognak tartalmazni az írások, melyek segítenek majd árnyalni a szigorúan szakmai képet. A cikksorozat első részében a koronavírusos betegek ellátásában kulcsfontosságú intenzív terápia megszületését tekintjük át.

Új cikksorozatot indítunk az Átlátszón, amelyben Lovas András, a Szegedi Tudományegyetem volt aneszteziológus és intenzív terápiás adjunktusa, jelenleg is COVID-19 betegellátásban dolgozó orvos ír arról, hogy mi történik a járvány alatt, a színfalak mögött az intenzív terápiás ellátásban.

A november 20-i adatok szerint 604 koronavírusos beteg szorul lélegeztetésre, ami a 7512 betegnek a 8 százaléka. Ezen kívül a különböző szervi elégtelenségek miatt (például keringési elégtelenség, veseelégtelenség) több olyan COVID-19 beteg is intenzív osztályos ellátásra szorul, akik gépi lélegeztetésben nem részesülnek, de a rendkívül hiányos adatközlések miatt a pontos számuk nem ismert. 

A kórházi ápoltak és a lélegeztetőgépen lévők számának alakulása

A lélegeztetőgép személyzet nélkül semmit sem ér, állítottam egy tavaszi cikkben, amiben megosztottam a tapasztalataimat arról, hogy mi vár a legsúlyosabb állapotú fertőzöttekre az intenzív osztályon. Már akkor is említettem, ami

mostanra pontosan láthatóvá is vált, hogy az ellátásban a legszűkebb keresztmetszet a szakképzett személyzet létszáma lesz.

A lélegeztetőgép személyzet nélkül semmit sem ér, mondja egy covidos betegeket kezelő orvos

A koronavírus miatt közel ezer ember tartózkodik jelenleg kórházban, akik közül több mint ötvenen vannak lélegeztetőgépen. Lovas András aneszteziológus és intenzív terápiás szakorvost kérdeztük meg arról, hogy mi vár a legsúlyosabb állapotú koronavírusos betegekre az intenzív osztályon.

A cikksorozat első részében a COVID-19 betegek ellátásában kulcsfontosságú intenzív terápia megszületését tekintjük át. Szakmám, azaz az aneszteziológia és intenzív terápia kialakulása három, rendkívül jól azonosítható időszakra vezethető vissza. Ahogy én mondani szoktam, a születés körülményei, de még az időpontja is jól dokumentált.

A két alappillér szorosan összefügg, hiszen az altatott betegek mesterséges lélegeztetésre és folyamatos, szoros megfigyelésre szorulnak, csakúgy, mint jelenleg is a súlyos COVID-19 betegeink. A koronavírus okozta tüdőgyulladás esetén, ha valaki a légcsőbe vezetett tubuson keresztüli lélegeztetésre szorul, akkor ezzel egyidőben altatjuk is, hiszen másképpen nem tolerálná az eljárást, reflexesen köhögne, öklendezne, eltávolítaná a tubust. Nézzük, hogy mik azok a sorsfordító korházi felfedezések, amiknek köszönhetően a covidos betegeket ma el tudjuk látni.

A 19. század közepén még csak néhány hónapos csúszással követtük a világ élvonalát

1846. október 16-án, az USA-ban Warren doktor kivitelezte a világ legelső, anesztéziában végzett sebészeti beavatkozását, amely egy nyaki tumor eltávolítása volt. A beteget T.G. Morton altatta el az éter nevű „altatógázzal”, lehetővé téve ezzel, hogy immáron a műtét közbeni fájdalom megélése nélkül eshessenek át a páciensek az operációkon.

A helyszín ma is látogatható, nekem is volt szerencsém a Boston melletti kórházban körbejárni az „Éter dómnak” nevezett, jelenleg már csak egyetemi előadásokra használt hajdani műtőt.

Négy hónappal később, 1847 februárjában, Balassa János magyar sebész már Pesten alkalmazta az étert, mint altatószert az operációihoz. 

Mi sem jellemzi jobban az akkori magyar gyógyítás haladó színvonalát és szellemiségét, minthogy a 19. század közepén, az internet, de akár a telefonos kommunikáció feltalálása előtt, mindössze pár hónapos késéssel követtük a világ egészségügyi fejlődésének fősodorát. 

Egy brit nővér volt a betegőrző monitorok elődje

A második fontos lépés a szakma kialakulásában a betegmegfigyelés, vagy ha jobban tetszik, a betegőrzés folyamatának fejlesztése volt. Ezen komoly nővéri feladat megszületésénél a brit Florence Nightingale ápolónő bábáskodott.

Az angol ápolónő 1854 novemberében érkezett a krími háború helyszínére, ahol hazájának sérült katonacsapatait szörnyű körülmények közt találta. Kortársához, Semmelweis Ignáchoz hasonlóan pontos adatrögzítésekbe kezdett, ahol többek közt rendszeresen auditálta az egészségügyi ellátásban részesült sérültek halálozási mutatóit. Mindkettőjük munkássága nagyban hozzájárult a mai, tudományos alapokon nyugvó orvoslás megteremtéséhez is, ami a kezelések kialakításakor egyértelműen a mért adatokból származó bizonyítékokat veszi alapul.

Nightingale, hasonlóan mint Semmelweis, arra a következtetésre jutott, hogy csak a higiéniai rendszabályok bevezetésével és betartatásával jelentősen, 30-40 százalékról akár 1-3 százalékra is csökkenthető a halálozás.

Nightingale munkásságának a ma is érvényes alapgondolata a következő volt:

„Furcsának tűnhet ezt kijelenteni, de a legelső követelmény egy kórház iránt az, hogy ne ártson a betegnek”

– Florence Nightingale.

Adatainak felhasználásával rájött, ami persze számunkra már szintén evidens, hogy azoknak a katonáknak, akik a sátor elejében fekszenek, a nővéri állomáshoz közelebb, jobbak a túlélési esélyeik, mint azoknak, akik a hátsó sorokban vannak elhelyezve, többnyire bármiféle megfigyelés nélkül.

Ennek megoldására Nightingale a súlyosabb állapotú betegeket a nővérek közelében, csoportosítva helyezte el, megteremtve ezzel az intenzív terápiás megfigyelés alapjait.

További lépésként, éjszakánként rendszeres „őrjáratokat” tartott lámpájával a sérültek sorai közt, így kiterjesztve a kritikus állapotúak felismerésének lehetőségét. Rosszmájú nyelvek szerint ezzel meg tudta akadályozni azt is, hogy az ápolásban résztvevő nővérek a stabilabb állapotú katonákkal háljanak. Manapság az ápolók munkáját betegőrző monitorok segítik, de a jól képzett szakszemélyzet jelenléte továbbra is elengedhetetlen, hiszen a gépek által közvetített jelzéseket valakinek fel kell ismernie, lehetőleg olyannak, aki közbe is tud lépni.

A gyermekbénulási járvány adott lendületet a lélegeztetőgépek használatának

A harmadik állomás a szakma születésében az 1952-es, dániai gyermekbénulási járvány volt. Az idősebb, magyar olvasók is még emlékezhetnek az 50-es évek elején a betegséget okozó polio vírus terjedésének megakadályozására bevezetett karantén szabályokra, melyek kísértetiesen hasonlítottak arra, amit ma is átélünk a koronavírus következtében.

Koppenhágában, az említett év augusztusa és decembere közti időszakában 3000, gyermekbénulással fertőzött beteg került kórházba, többségében egyetlen infektológiai intézménybe, a Blegdamba. Hetente 30-50 olyan beteg érkezett a kórházba, akiknél a légzőközponti érintettség következtében súlyos légzési elégtelenség lépett fel.

Kezdetben 31 betegből 27-et vesztettek el, többek közt az egészségügyi kapacitások szűkössége miatt, hiszen mindösszesen 7 darab lélegeztetőgép állt a rendelkezésükre.

Megoldásként 200 orvostanhallgatót helyeztek át, akik a sebészi gégemetszésen keresztül behelyezett tubuson át, kézzel és egy ballon segítségével lélegeztették a fulladó betegeket, nem egyszer heteken át.

 

Ezen folyamat segített annak felismerésében, hogy a betegek az akut szak áthidalását követően, a betegség visszahúzódásával, akár vissza is nyerhetik az önálló légzéshez szükséges izomerejüket. Az egészségügyi személyzet hősies küzdelmének köszönhetően, az intézményben a kezdeti 90 százalékos halálozást hamarosan 25 százalékosra sikerült leszorítani a légzési elégtelenségben szenvedőknél.

Ezzel párhuzamosan tudományos alapokra helyezték a tüdőn keresztüli gázcsere folyamatának vizsgálatát, és bevezették a rendszeres vérgázelemzést, mely elengedhetetlen diagnosztikai alapja a COVID-19-ben szenvedő, intenzív osztályon ápolt betegek kezelésének is. 

Sajnos, a magyar egészségügy ma már egy évtizedek óta tartó folyamat során kikerült a világ fősodorvonalából, a jelenlegi, világbeli ellátási színvonalat is néha csak évtizedes késéssel képes követni a rendszerszintű hibák miatt.

Ne feledjük, ez a “követési távolság” a XIX. század közepén még csak pár hónap volt! 

A következő részben arról írunk, hogyan jelentkeznek ezek a rendszerszintű hibák a járvány időszakában, miből látszik, hogy szűkös PCR tesztkapacitásokkal rendelkeztünk és, hogy miért fontos a pontos adatok ismerete. 

Lovas András

Címlapkép: A kormany.hu által közzétett képen védőfelszerelést viselő orvos ellát egy beteget a koronavírussal fertőzött betegek fogadására kialakított osztályon a fővárosi Szent László Kórházban 2020. május 8-án. (fotó: MTI/Árvai Károly/kormany.hu)