Oknyomozó portál szorongatja a korrupt politikusokat Franciaországban

Bár a francia köztársasági elnököt semmi sem predesztinálta arra, hogy határozottan fellépjen az adóparadicsomok vagyonelszívó hatása ellen, a közelmúlt botrányai, a nemzetközi és európai erőviszonyok, és az átláthatóságot, igazságosságot, közteherviselést meg efféle utópisztikus célokat kergető civil erőfeszítések okán François Hollande még akár meglepetéseket is okozhat.

Jérôme Cahuzac március 19-én lemondott francia költségvetési miniszter bukása kiváló példája a Murphy-féle törvényszerűségeknek: ha vagyonkezelőddel éppen arról beszélgetsz, “mennyire szar ügy”, hogy éppen az UBS banknál van titkos betéted, mert momentán polgármesteri választást készülsz nyerni, és a magánvagyon kezelésében világelső UBS “nem a világ legeldugottabb bankja”, akkor az önálló életre kelő telefonod épp riválisod tárcsázza, akinek rögzítője megőrzi a legkevésbé neki szánt vallomást.

84%

Év végéig még

16 613 194 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A 12 éves, zörgős, de kivehető felvétel, amelyet végül Cahuzac jobboldali ellenfele nem hasznosít a kampányban, tavaly a Médiapart digitális újságnál landol. A reklámmentes, fizetős és a politikai korrupció felderítésében látványos eredményeket produkáló portál közölte 2010-ben először a Bettencourt-affért politikai botránnyá előléptető hangfelvételeket is. Akkor a kormányzó jobboldal többek között “fasiszta módszerekkel” vádolta meg az újságírókat, ezúttal pedig a határozottan tagadó miniszterrel szemben, három hónapon át voltaképp ők kerülnek a támadások középpontjába. Saját kollégáik követelik rajtuk a további bizonyítékokat, némileg megfelejtkezve a forrásvédelem szabályairól és összemosva a nyomozó hatóságok és a média feladatát.

A bíró, a politikus és az újságíró

A múlt hónapban 3 nap leforgása alatt három magas posztot betöltő francia politikusnak gyűlt meg a baja az igazságszolgáltatással. Március 19-én eljárás indult a szocialista költségvetési miniszter eltitkolt külföldi bankszámlái miatt, másnap házkutatást tartanak Christine Lagarde, IMF-vezér párizsi lakásán, 21-én pedig vádat emelnek Nicolas Sarkozy ellen. Korrupció, összeférhetetlenség, adócsalás és offshore: a botrányszéria nyomán a politikai élet „moralizációjának” esélyeiről vitatkoznak Franciaországban. Tovább az előző részre.

E furcsa reakciókban közrejátszhatnak a francia sajtó mélyebb problémái, a költséges és időigényes tényfeltárás helyett elharapózó kommentár típusú cikkek növekvő mennyisége, a média tulajdonosi háttere miatt (ön)cenzúrázott témák, és a pénzhiány mellett a talán legsúlyosabb strukturális deformáció: a médiaelit összefonódása a politikai és gazdasági érdekcsoportokkal. A persze korántsem csak a franciákra jellemző tényt, melyet pl. a Freedom House is az európai középmezőnybe sorolt helyi sajtó függetlenségének egyik gátjaként szokott megnevezni, szépen illusztrálják a Siècle klub havonta egyszer, szerdánként rendezett vacsorái. Az 1946-ban alapított, az elitek találkozását elősegítő egyesület rendezvényein politikai nagyágyúkon, nagyvállalatai vezetőkön kívül a vezető média főszerkesztői, sztárriporterei és elemzői, de szakszervezeti vezetők is megjelennek. E szociológusok által is tanulmányozott viszonyok – a sajtó watchdog szerepére gyakorolt hatásukról tavaly egyébként egy sikeres dokumentumfilm is született – jellegzetes szimptómája a politikai újságíróknak fenntartott off the record kommentárok serege. A magánélet védelmét biztosító szigorú törvényi szabályozás mellett e “bennfentességért” cserébe elvárt titoktartásnak is nagy szerepe lehetett abban, hogy a Dominique Strauss-Kahn köztársasági elnökké választásáért lobbizó média a nagyérdeműnek nem számolt be a volt IMF-elnök problematikus viszonyulásáról a “gyengébb nemhez”.

Az összes lehetséges fórumon hevesen tagadó Cahuzac miniszter (és a korábban pont a Bettencourt-családot szolgáló kommunikációs tanácsadója) az “off” e bevett hagyományára épít, amikor személyesen találkozik, alkalmasint valamilyen étkezéssel körítve, a legfontosabb állami és magánkézben lévő rádiók, újságok és televíziók szerkesztőségével. E randevúkról csak kivételes esetben hallani, a gazdasági miniszter vezetésével zajló, Cahuzacot átmenetileg “tisztára mosó” svájci nyomozati eredményekről annál inkább. Márciusban azonban néhány nap alatt, a nagyjából kétes bozótharcosnak beállított Médiapart dicsőséges partizánná válik: 19-én a hivatalos vizsgálat megindulásának hírére Hollande lemondatja a minisztert. Két héttel később a svájci hatóságok rekordgyorsasággal szállított bizonyítékairól tudomást szerző Jérôme Cahuzac a vizsgálóbíróknak, majd blogján a franciáknak is bevallja: 600 ezer eurót rejtegetett az adóhivatal elől egy alpesi számlán.

Bár a csupán 10 hónapja kormányzó szocialistáknak még nem gyűlt fel jelentős szennyese, a Sarkozy elleni vádemelés és a Christine Lagarde volt gazdasági miniszter lakásán tartott házkutatás hírét néhány nappal követő botrány, amelyben az adóhivatalt is felügyelő, a megszorításokat és nem utolsósorban az adóelkerülés elleni harcot vezénylő kormánytag adócsalása, plusz a francia politikában (is) szokatlan beismerése viszonylag nagyot szól. A magas labda váratlan szerencse a novemberi botrányos elnökválasztása és Sarkozy távozása óta gyengélkedő jobboldali UMP-nek (Union pour un mouvement populaire), saját botrányaik sorát hirtelen feledve a kormány átalakítását és a vádak szerint az eltusolásban segédkező Moscovici gazdasági miniszter lemondását követelik. Előadóművészeti csúcsteljesítményt nyújt többek között Jean-François Copé, a korábban már említett libanoni üzletember, Ziad Takkiedine közeli ismerőse, aki novemberi pártelnökké választását lényegében annak köszönheti, hogy ügyesebben csalt és hazudott, mint riválisa, az ex-miniszterelnök François Fillon. Hasonlóan jól alakít a közvélemény-kutatások és időközi választások alapján is erősödő szélsőjobb vezére, Marine Le Pen, aki lemondásra szólítja fel a kormányt. Egészen addig, míg a Le Monde meg nem szellőzteti, hogy egyik közeli tanácsadója nyitotta 1992-ben Cahuzac svájci számláját…

François Hollande-nak, a megdöbbent államférfi mea culpája után, nyilván a sokk hatására eszébe jut, hogy a kampányban még a finánctőke volt a fő ellensége, és újra meghirdeti, ezúttal szolidabban és a transzparencia jegyében a harcot. Nyolc ígérete közt akadnak elterelő jellegűek, ilyen lehet pl. a kormánytagok vagyonnyilatkozatának múlt heti közzététele, amelynek kötelező jellege a jövőben az összes képviselőre és az állami nagyvállalatok vezetőire is kiterjedhet. A politikusok vagyonát illetően az egyik legszemérmesebb európai országban eddig egy lényegében eszköztelen bizottság vizsgálta a bizalmasan kezelt vagyonnyilatkozatokat. Kötelező publikálásuk, pláne előzetes egyeztetés nélkül a szocialista párton belül is jelentős ellenállásra talált, de az ötletet jobbára populista “voyeurizmusnak” nyilvánító ellenzék soraiban is okozott némi felfordulást. Más javaslatok inkább viccesek: így az igazságszolgáltatás, a speciális rendőrség és a helyi apeh létszámát 50-50 fővel növelnék, miközben a 2002 óta folyó szisztematikus leépítések következtében csak az adóhivatal 25 000 státusszal lett rövidebb. Blöffgyanús a bíróságok és a nyomozó hatóságokon belüli különleges státuszú egységek kialakítása is, ezek vagy már léteznek (a bíróságok esetében) vagy csak a már meglévő csapatok átirányításáról lenne szó. Várhatóan növekszik az adócsalás jellegű bűncselekmények esetén kiszabható eltiltás és a büntethetőség elévülésének időtartama, valamint szigorítják a képviselői munkával összeférhetetlen tevékenységekre vonatkozó szabályokat is.

E szigorítások horderejére csak később derül fény, viszont akad egy olyan, már majdnem finisbe ért döntés, amelyet egyesek máris forradalmi jelentőségűnek ítélnek. Ez a banki működés átláthatóságát előmozdító ötlet valójában már februárban bekerült a parlamentben most tárgyalt banktörvénybe, és nem a kormány, hanem a képviselők és a lobbizó civilek, többek között az adóparadicsomok ellen 2005-ben közös platformot létrehozó, különféle profilú egyesületek és szakszervezetek jóvoltából. A 2008-as pénzügyi válság óta ígért, és kritikusai szerint egy vízipisztoly elrettentő erejével bíró új szabályozás e meglepően progresszív előírása kötelezné a pénzintézeteket a bolygónk különféle zugaiban működő leányvállalataik jellemzőinek (tevékenység jellege, bevétel, létszám, nyereség, fizetett adók és állami támogatások összege) publikálására. Az ötlet tehát  nem a kormánytól származik, és félő volt, hogy a szenátorok által jelentősen szigorított verziót a kormány és az alsóház lightosabbra alakítja. Mivel Cahuzac miatt most már nehéz lesz visszatáncolni, Franciaország hamarosan egy világpremierrel büszkélkedhet.

A civilek a többi felvázolt ígérettel kapcsolatban is határozott fellépésre biztatják az elnököt, így a vállalatok esetében is kötelezővé tennék a külföldi tevékenység részletes jellemzőinek publikálását, hogy ekképp láthatóvá váljon az “agresszív adóoptimizáció” valósága. (Ahogy Liliane Bettencourt 9%-os adókulcsának nyilvánosságra kerülése elősegítette a politikai vitát az elsősorban a tehetős magánszemélyek számára előnyös adókedvezmények gyakorlatáról, a nagyvállalatok helyzetének átvilágítása is hozzájárulhat a közteherviselés valódi eloszlásának felméréséhez. Becslések szerint a francia nagyvállalatok a közép- és kisvállalkozások százalékos adóterheinek mintegy harmadát adják a közösbe: a transzparencia bizonyíthatná (vagy épp cáfolhatná) e feltételezéseket.)

Hollande további bejelentései is akkor lennének igazán jelentősek, ha nem várna az unióra, és az USA-hoz hasonlóan egyoldalúan előírná az automatikus adatcserét a külföldi bankokkal, vagy visszahelyezné a renitens államokat, élükön pl. Svájccal, Luxemburggal vagy Ausztriával a paradicsomi listák élére. Az offshore, az adócsalás és a korrupció elleni küzdelem ugyan nem tartozott a szocialista választók legfontosabb elvárásai közé, de a franciák számara is egyre komolyabbra forduló válság, a növekvő munkanélküliség és az újra kopogtató gazdasági stagnálás ellenére folytatni kívánt megszorítások árnyékában a Cahuzachoz hasonló esetek súlyos legitimációs gondokat okozhatnak a már amúgy is rekordnépszerűtlen elnöknek. Ha Hollande, akit korábban szinte semmi nem predesztinált arra, hogy akárcsak köpőcsővel is megcélozza a hétfejű sárkányt, esetleg tényleg tesz valamit az ügy érdekében, arra két nyomós oka is lehet.

Az első a Cahuzac nyomában várható további revelációk kényszerítő ereje. Az ex-miniszter “vallomását” követően svájci források és a téma francia szakértői is jelezték: a plasztikai sebészből lett politikus által az Alpokon túlra menekített vagyon, ami a Médiapart által feltárt útvonalon 2009-ben egy közvetítő cég révén Szingapúrba vándorolt, csak akkor érte meg mindezt a fáradtságot a diszpécsereknek, ha 600 ezer eurónál jóval nagyobb tételről beszélünk. Általánosságban minimum tízmillió euróról, egyes források Cahuzac esetében konkrétan 16 milliót említenek. Továbbá, egy a hatóságoknak is segédkező, majd a médiában névtelenül nyilatkozó svájci szakember szerint, csak a Cahuzac vagyonát kezelő, 6 milliárdos betéttel rendelkező Reyl & Cie vállalkozás további neves francia közszereplők titkait is őrzi. Hasonló revelációk várhatóak a pénz eredetéről (Cahuzac a kilencvenes években a gyógyszeripari lobbival tárgyalt Jospin szocialista kormányának megbízásából), ahogy bizonyítást nyerhet az is, hogy egyes állami szervek ismerték a miniszter titkait.

A második ok a nemzetközi pénzügyi rendszer kiváltságos szürke zónáinak státuszát meghatározó nemzetközi és európai hadszíntérrel függ össze. Az USA évtizedes  küzdelmének köszönhetően az európai offshore olyan fellegvárai mint Svájc, Luxemburg vagy Ausztria is kénytelenek voltak engedményeket tenni a banktitokkal kapcsolatban, így a transzparenciát korlátozó rutin egyre kevésbé fenntartható az európai partnerekkel szemben. Az adatok automatikus cseréje, azaz a külföldi állampolgár számlanyitásának és a főbb pénzmozgások bejelentése az anyaország számára néhány éven belül megvalósulhat az unión belül. Sőt, a magánvagyon kezelésében világelső, becslések szerint az európai kontinens és ezen belül Franciaország háztartásainak adóparadicsomokba mentett vagyonának mintegy harmadát gondozó svájci intézmények is engedményekre kényszerülnek. A föderáción belül is erősödtek azoknak a pozíciói, akik a sorozatos botrányok miatt sem nézik jó szemmel a hazai pénzintézetek e trófeáit, és a védelmükért tett állami erőfeszítéseket. Morális és demokratikus alapokról is nehezen indokolható, hogy a francia szomszéddal 2009-ben aláírt együttműködési megállapodás ellenére a svájci hatóságok a francia információs kérelmek harmadát sem teljesítették, a megválaszoltak esetében is a gall nyomozók által már nagyjából ismert adatokat erősítettek meg, ráadásul gyakran a bankok kliensei is értesültek az őket érintő kutatásokról.

És ha a most ígért, brit-német-francia összefogással vezérelt, adóparadicsomok elleni, mégoly félénk küzdelem újfent megtorpanna, például az adott országok vezető bankjainak, vállalatainak és befolyásos állampolgárainak a struktúra fenntartásához fűződő érdekei miatt, a civil lobbik, így a napokban újságírói összefogással indult offshore leaks is időről-időre emlékeztetheti a döntéshozókat az eredeti célkitűzésekre. Az, hogy e nemzetközi együttműködésen alapuló adatszivárogtatás, amely az offshore egyik lételemét, a sűrű homályt próbálja oszlatni, egyáltalán létrejöhetett, maga is jelzi az elmúlt évtizedben végbement változást az adóelkerülés társadalmi megítélése és a média működése terén.

A Bárcenas-leak: Feketekasszából tápolta politikusait a pártpénztárnok

A korrupciókutatók álma válhat valóra Spanyolországban, amennyiben sikerül bizonyítani a január végén nyilvánosságra került ún. Bárcenas-lapokról, hogy valóban a kormányzó néppárt feketekasszájának titkos könyveléséből származnak. Az állítólag a pártpénztárnok által vezetett „B-kassza” a spanyol sajtónak kiszivárogtatott könyveléséből úgy tűnik, a néppárt számos vezető politikusa kapott majd két évtizeden keresztül, feketén jelentős bérkiegészítést, a hierarchiában betöltött szerepük függvényében többet-kevesebbet, 200 és 500 eurós bankjegyekben. Tovább a teljes cikkre.

E változásokkal kapcsolatban is érdekes adalékokkal szolgál a gall oknyomozás egyik leghíresebb partizánjának, Denis Robert-nek nemrég megjelent interjúja. A Libération napilap volt újságírója, aki már a kilencvenes évek közepén egy európai szintű jogi kompetenciáért lobbizott, a korrupcióellenes harc olyan sztárjaival, mint a spanyol Baltasar Garzón, a svájci Bernard Bartossa vagy a francia Renaud van Ruymbeke, 2001-től publikált könyvei a nemzetközi pénzügyi rendszer egyik idegközpontja, a luxemburgi Clearstream elszámolóház működésébe engedtek bepillantást. A “bankok bankjának” is nevezett intézmény informatikai rendszerének kialakításában közreműködő Ernest Backes segítségével folytatott nyomozás két kulcsfontosságú tanulsággal szolgált a pénzügyi rendszer útvesztőiben eligazodni kívánók, így a “mocskos pénzek” nyomát kutatók számára. Az egyik az, hogy a bankközi tranzakciókat lebonyolító Clearstreamhez hasonló struktúrák rögzítik és megőrzik a számlamozgásokat, azaz a dzsungel korántsem olyan átláthatatlan, mint amilyennek első látásra tűnik. A másik az, hogy a nemzetközi pénzügyi rendszer e gyanú felett álló és piacvezető intézménye éveken át szabálytalan eszközökkel rejtegette és feltehetőleg rendszeresen meg is semmisítette a kliensek által eltitkolni kívánt adatokat, legyen szó az offshore-ból egyaránt profitáló közismert gengszterekről vagy tekintélyes pénzintézetekről és vállalatokról.

A mechanizmus részleteit feltáró könyvek megjelenésével párhuzamosan 10 évnyi pereskedés kezdődik: a cég, a luxemburgi hatóságok és Mihail Hodorkovszkij bankja összesen 31 pert indítanak több országban az újságíró, a kiadó és a filmjét sugárzó tévécsatorna ellen. A Clearstreamet időközben a botrány miatt nyomott áron felvásárló német Deutsche Börse ugyan elbocsátja egy nagylelkű végkielégítéssel a cég igazgatóját, de a pereket folytatja. E Franciaországban példátlan megtorló akciók 2011-ben Denis Robert győzelmével érnek véget, 10 évnyi küzdelem és a támogatására létrejött “komité” szerint mintegy 100 ezer eurós költség árán.

A Magyarországon főképp egyik erotikus regényéről ismert polihisztor, újságíró, filmrendező, képzőművész az említett interjújában már könnyű szívvel ironizál azon, hogy az offshore leaks francia közreműködője, a Le Monde által ma szenzációként tálalt tényeket, összefüggéseket már 12 évvel korábban publikálta. Akkor az újság, csakúgy mint a ma “oknyomozó” tapasztalatairól izgalmasnak szánt cikkben beszámoló kollegina “a bankokat, Clearstreamet és a Rendszert védte, lekicsinyelve” Robert munkájának jelentőségét.

A “Rendszer” tehetetlenségi nyomatéka ellenére adódhatnak azonban váratlan előrelépéseket is lehetővé tévő helyzetek, és ki tudja, talán idővel az olyan személyiségek, mint Jean-Claude Trichet, az EKB ex-elnöke sem tehetik meg, hogy azt válaszolják a Denis Robert típusú szabad elektronok kamerájába, hogy “Ha interjút akarok adni, Monsieur Robert, megválasztom a pillanatot, és az afféléknek, mint maga, nem válaszolok. Elmegyek az RTL vagy az Europe 1 rádiókba.” (Egy másik példa Trichet diszkréciójára itt.) Olykor pedig onnan jöhet az impulzus, ahonnan nem is várnánk: Antoine Peillon újságírót pl. a titkosszolgálatok és már emlegetett svájci bank, az UBS alkalmazottai látták el bőséges bizonyítékokkal, a francia állam által eltussolt tömeges adócsalások leleplezése érdekében. Erről legközelebb.

Dobsi Viktória

(Fotó: innen.)