Titkosszolgák is szivárogtattak a korrupt elitről Párizsban

Idén februárban a francia parlament adóelkerüléssel foglalkozó munkacsoportjához meglepő levél érkezett. A belső hírszerzésnél (DCRI, Direction centrale du renseignement intérieur) dolgozó tisztek egy csoportja azzal vádolta meg benne saját feletteseit, hogy információk visszatartásával hátráltatják az igazságszolgáltatás működését.

A levél írói azt javasolták a képviselőknek, hogy egy parlamenti vizsgálóbizottság keretében vonják kérdőre a szervezet korábbi és jelenlegi elöljáróit, különös tekintettel a gazdasági és pénzügyi, ún. „K” aligazgatóságra, amely véleményük szerint, bár szorgosan követi a pénzüket illegálisan külföldre menekítők nyomát, roppant kevés büntető feljelentést és eljárást eszközöl. A szerzők verdiktje radikális: „ezek a szekciók olyan bűntényekből táplálkoznak, amelyeket nem kívánnak felfedni az igazságszolgáltatás számára, hogy a szükséges pillanatban élhessenek befolyásukkal”.

A súlyos vádakat tartalmazó, bizalmasan kezelendő dokumentum lényegét április elején, a Cahuzac-botrány után néhány héttel nyilvánosságra hozó újságíró, Antoine Peillon már korábban is közreműködött a DCRI-n belüli nézeteltérések nyilvánosságra hozatalában. 2011 őszén kezdődnek rendszeres, heti találkái a kollégái megbízásából szivárogtató „Aleph-fel”, aki módszeresen feltárja számára az utóbbi évtized egyik szisztematikusan eltussolt csalássorozatát: a genfi székhelyű UBS bank franciaországi klienseket toborzó illegális tevékenységét. A La Croix katolikus napilap riportere a különféle nyomozó testületek képviselői mellett a bank svájci és franciaországi alkalmazottaival is találkozik, akik Aleph-hez hasonlóan nagy mennyiségű írásos bizonyítékkal látják el, méghozzá ugyanabból az okból: mivel a hivatalos szervekhez küldött bejelentéseik nulla konzekvenciával jártak, csupán a nyilvánosságtól remélik a törvényszegő tevékenységek felfüggesztését. Peillon tavaly márciusban egy könyvben tárja a közvélemény, és nem utolsósorban az igazságszolgáltatás elé információit: Az a Franciaországnak hiányzó 600 milliárd [1] c. kötet előszavában és utolsó mondataiban is utal arra, munkáját és a tulajdonában álló dokumentumokat is az igazság feltárásában érdekelt hatóságoknak ajánlja.

Oknyomozó portál szorongatja a korrupt politikusokat Franciaországban

Jérôme Cahuzac március 19-én lemondott francia költségvetési miniszter bukása kiváló példája a Murphy-féle törvényszerűségeknek: ha vagyonkezelőddel éppen arról beszélgetsz, “mennyire szar ügy”, hogy éppen az UBS banknál van titkos betéted, mert momentán polgármesteri választást készülsz nyerni, és a magánvagyon kezelésében világelső UBS “nem a világ legeldugottabb bankja”, akkor az önálló életre kelő telefonod épp riválisod tárcsázza, akinek rögzítője megőrzi a legkevésbé neki szánt vallomást. Tovább az előző részre.

A magánvagyon kezelésében világelső svájci bankszakma és dobogós bajnoka, az UBS érdemeinek elismerése mellett sietünk leszögezni, hogy 600 milliárddal azért nem rövidítették meg a francia államot. A gazdasági minisztérium becslése szerint a franciáknak 100-150 ezer be nem jelentett svájci számlája van, az UBS pedig úgy véli, évente kb. 85 millió eurót sikerült a gall adóhatóság látótávolságán kívülre mentenie. Mindezt illegalitásra tréningezett üzletkötők segítségével, akik éppoly hatékonyak a kompromittáló bizonyítékok eltüntetésében, mint a VIP-kel létesítendő bizalmi viszonyok kiépítésében. A svájci számlákig vezető úton egyrészt olyan luxus-programokat, koncerteket, vacsorákat, sporteseményeket találunk, melyeket részben vagy egészében a bank szervezett. (Ezen a szálon újra felbukkan egyébként Nicolas Sarkozy neve, méghozzá az UBS üzletkötői által szintén előszeretettel látogatott párizsi Pleyel koncertterem meglepően bőkezű adásvételi szerződésével kapcsolatban.) Másrészt olyan, ajándékokkal és más baráti gesztusokkal kedveskedő szakembereket, akik a Rolland Garros két teniszmeccse között, ha a bizalmi viszony már beérett, kulcsra kész állapotban szállítják az adócsalási technikákat. (A Franciaországban adózó magánszemélyek kötelesek bejelenteni külföldön nyitott számláikat, eltitkolásuk pénz- és börtönbüntetéssel szankcionálható.)

Az UBS ügynököknek, illegális tevékenységük, a „Cross Border” misszió leplezésére, nemcsak a mobilok és számítógépek blokkolását írják elő, hanem könyvelésüket is csupán kézírásos és kódolt formában vezethetik. Ún. tejes füzetekben és tehenészeti dossziékban; az alpesi romantikát idéző poén éppoly cinikus, mint a pénz illegális eredetére fittyet hányó banktitok erényének dicsőítése.

Az UBS francia leányvállalatának kétes praktikáira már az 1999-es alapítás után néhány évvel felfigyelnek a francia hatóságok: a párizsi és cannes-i fiókokban ugyanis felettébb lezseren kezelik a gyanús eredetű, terrorizmussal vagy más illegális tevékenységgel összefüggésbe hozható számlanyitással, pénzmozgással kapcsolatos bejelentési kötelezettségüket. A KYC, Know your costumer (Ismerd meg a kliensed) előírások hanyag kezelése és a bank legális, francia számlákkal rendelkező, de gyanús kuncsaftjának feltűnése miatt 2003 végétől a belső auditot vezető „Nicolas F.” féltucat állami szervvel kerül kapcsolatba: a nemzetbiztonsági kockázat miatt érdekelt polgári, gazdasági és katonai hírszerzésen kívül a vám- és pénzügyőrséggel, de a tengerészettel is. Nicolas Forissier, aki azóta már megnyerte első perét a munkaügyi bíróságon, azon becsületes és elszántan makacs alkalmazottak egyike, akiknek révén ma részletes tudásunk lehet az UBS-nek az egész világon, Miamitól Monacóig üzemeltetett rendszeréről.

Ha a csalásban, B-könyvelésben közvetlenül részt nem vevő kollégái is lassan ráébrednek, hogy a bank vezetősége az ő jóhiszeműségükkel is visszaél, amikor áthágja a szabályozást, az nagyrészt az amerikai adóhatóságoknak köszönhető. Ott ugyanis a kb. ugyanebben az időben, 2004-ben indult nyomozás 2008-tól nyílt harchoz vezet: Daniel Reeves, az Internal Revenue Service (IRS) ellenőre letartóztatja az UBS vagyonkezelő részlegének vezetőjét, jogi segítséget kér Svájctól, miközben az amerikai klienseket is megfenyegeti. Többek között az UBS egy belső dokumentuma alapján, amely 2004 végén összesen 17 milliárd dollár értékű, 52 ezer amerikai eredetű számlával büszkélkedik. 7500-an jobbnak látják önként feladni magukat, így lehetséges, hogy a persze további offshore befektetéseken keresztül bújtatott pénzek pontos útját nem is kell bizonyítani.

2009 elején az USA 780 milliós büntetést akaszt a bank nyakába és működési engedélyének bevonását helyezi kilátásba, augusztusban az UBS elismeri vétkeit és együttműködési szerződést köt az adóhatóságokkal az 50 ezer dollárnál vaskosabb számlák kiadására. Az USA növekvő elszántságát e témában a HSBC-vel zajló konfliktusa is jelzi: az adócsalás mellett maffia-és terrortevékenységgel összefüggésbe hozható pénzmosás hanyag kezelése okán, a londoni székhelyű pénzintézet tavaly 1,92 milliárd (!) dollárt fizetett a büntetőjogi perek elkerülése érdekében.

A tengeren túlról érkező nyugtalanító hírek ellenére Franciaországban zavartalanul üzemel a business as usual. Folytatódnak a belső audit által már 2003-ban feltárt rendellenességek, és azok szisztematikus kozmetikázása az informatikai rendszerben jelentkező technikai „balesetek” révén; a belső ellenőrzés és az állami felügyelet munkáját rendszeresen szabotáló akciókról továbbra is értesülnek a bűnüldözési szervek illetékesei. A kevés, bíróság elé kerülő ügy mégis bagatell büntetési tételekkel zárul, így pl. a már említett Pleyel koncerttermet is tulajdonló UMP-tag, Hubert Martigny esetében, akit válófélben lévő neje szerint politikai kapcsolatai óvtak éveken át. Martigny elszivárgott vagyonát nem sikerül megtalálni, bár Peillon forrásainak fotóik is vannak a Pleyel koncertjein műélvező UBS ügynökökről; a koncertterem adásvételi szerződését [2] Sarkozy exnejének fivére, az üzletember dossziéját a Bettencourt-afférból ismerős Courroye államügyész intézi.

A bankot annak ellenére sem háborgatja senki, hogy 2009 tavaszától az UBS alkalmazottainak anonim csoportja részletes bejelentéseket küld a bankfelügyeletnek a 2002-2007 között iparszerűen zajló adóelkerülés módozatairól és más szabálytalanságokról. A 2004-től fokozódó belső ellenállás és tiltakozások nyomán 2007-2008-ban kitakarítják a bank adatbázisait, majd 2009-ben egy csoportos elbocsátás révén néhány kényelmetlenné vált dolgozótól is sikerül megszabadulni. 2010 decemberében, a második anonim bejelentés után a bankfelügyelet ellenőrzésbe kezd, néhány hónap múlva nyomozást kezdeményez. De a vám- és pénzügyérek hiába kapnak az UBS egyik alkalmazottjának jóvoltából 6 dvd-t bizonyítékokkal és a francia területen tevékenykedő 120 ügynök listáját, konklúzióik az illetékes államügyészek fiókjában végzik.

Persze nem csupán Courroye és alárendeltjei karakterével van a baj, ahogy az Emberi Jogok Európai Bírósága már több ízben megállapította: a végrehajtó hatalomnak alárendelt ügyészségtől való függés a francia igazságszolgáltatás egyik legnagyobb szerkezeti hibája. Hasonlóképp, a pénzügyminisztérium beleegyezése nélkül adócsalással kapcsolatban nem indulhat eljárás, egy kormánynak pedig nem feltétlenül érdeke, hogy nekimenjen a pénze Svájcba menekítésében jellemzően érintett felső tízezer érdekeinek – pláne, ha ugyanezek a személyek jelentős összegeket csatornáznak a mögötte álló párt kasszáiba. Ezen a függő viszonyon François Hollande legújabb „moralizációs kísérletének” a múlt héten ismertté vált törvényjavaslatai sem változtatnak egyelőre.

A bíró, a politikus és az újságíró

A múlt hónapban 3 nap leforgása alatt három magas posztot betöltő francia politikusnak gyűlt meg a baja az igazságszolgáltatással. Március 19-én eljárás indult a szocialista költségvetési miniszter eltitkolt külföldi bankszámlái miatt, másnap házkutatást tartanak Christine Lagarde, IMF-vezér párizsi lakásán, 21-én pedig vádat emelnek Nicolas Sarkozy ellen. Korrupció, összeférhetetlenség, adócsalás és offshore: a botrányszéria nyomán a politikai élet „moralizációjának” esélyeiről vitatkoznak Franciaországban. Tovább az első részre.

Leszámítva egy rágalmazási pert, melyet az UBS indít egy feljelentést tevő alkalmazottja ellen, Peillon könyvének tavaly márciusi megjelenéséig csupán egyetlen említésre méltó dolog történik. A karacsi merénylet áldozatai családjának kérésére az alkotmánybíróság szerepét betöltő Conseil Constitutionnel feloldja több kormányszerv, így a titkosszolgálatok épületeire érvényes nemzetbiztonsági tiltást az ott körülnézni óhajtó igazságszolgáltatás, konkrétan a vizsgálóbírók számára. A döntés hatályba lépésének hetében, 2011 decemberében masszív adatmegsemmisítés kezdődik a DCRI külvárosi székhelyén: a papírok, cd-k, dvd-k bezúzása után néhány héttel a gépparkot is kicserélik.

(Itt érdemes néhány szót szólnunk a Sarkozy-éra egyik jellegzetes figurájáról, a korzikai felmenőkkel rendelkező Bernard Squarciniről, aki 2007-ben kerül a kémelhárítás, majd a hírszerzés átszervezése után a csúcsszerv DCRI élére. Squarce ma is pereskedik a Bettencourt-ügyben kutakodó újságírók lehallgatása miatt, de az „elnök kémje” nemcsak Sarkozynek tudott kedvében járni. Neve felbukkant a marseille-i szemétbiznisz egyik szocialista és maffia kötődésű ügyében is, a 2012-es hatalomváltás és hivatali felmentése óta magánvállalkozóként gyümölcsözteti a 30 éven át a hírszerzésben, terror- és kémelhárításban szerzett tapasztalatait. Első klienseinek egyike az LVMH luxusipari cég, melynek élén a leggazdagabb francia, egyben Sarkozy második házasságának tanúja, Bernard Arnault áll.)

Végül 2012 tavaszán, épp három héttel Peillon könyvének megjelenése után, amikor az új szelek már François Hollande közelgő megválasztását ígérik, a párizsi ügyészség mégis megbíz egy vizsgálóbírót az UBS aktáival. Újságírónkat néhány héten belül meghallgatja egy hirtelen megalakult szenátusi bizottság, a számvevőszék és frissen kinevezett vizsgálóbíró is. Júniusban házkutatást tartanak az UBS párizsi fiókjában, megkezdődőnek a kihallgatások, őrizetbevételek, egy alkalmazott ellen eljárás indul. Júliusban a szenátorok közreadják konklúzióikat, és Éric Bocquet – akárcsak az elmúlt évek hasonló bizottságainak vezetői – újfent meglepődik azon, hogy ilyen jelentős summát vesz ki az állam zsebéből az adóelkerülés és -optimalizáció: „az évente 40-50 milliárdnyira becsült kiesés a költségvetés 275 milliárdjához képest nem elhanyagolható összeg”.

Ezzel elérkeztünk a Peillon könyvében emlegetett 600 milliárdhoz, és Aleph-hez, akit saját állítása szerint nem az aktuális politikai játszmákat tükröző afférok miatt fordul a nyilvánossághoz. Hanem „egy sokkal masszívabb és folyamatos botrányról szeretné felvilágosítani polgártársait, amely nyomást gyakorol a költségvetésre, kiszárítja a vállalatok beruházásait, bezárja az államadósság, a recesszió, a munkanélküliség ördögi körét, és azét a csírájában már létező polgárháborúét, amely kezelhetetlenné teszi a bűnözés emelkedését”. Az offshore által lehetővé tett optimizáció és adócsalás következményeként a francia összvagyonból minimum 590, kerekítve 600 milliárd pihen a virtuális pálmafák alatt. Ebből a francia vállalatok részesedése, a gall központi bank és az IMF adatai alapján 370 milliárd. Akárcsak a leányvállalataik ötödét offshore-ba telepítő legnagyobb európai cégek, a párizsi tőzsde büszkeségei, és főként a pénzügyi szektor óriásai mindannyian jelen vannak az árnyékos zónákban; az Alternatives Économiques gazdasági havilap összegzése szerint a három vezető nagybank összesen 361 offshore leányvállalattal rendelkezik, ezeknek felét a BNP Paribas gyűjtötte be.

Ezen felül a magánszemélyek vagyonából 220 milliárd körüli összeg található adóparadicsomokban – ere az eredményre jutottak az UBS elemzői, de egy fiatal doktorandusz, Gabriel Zucman is, aki egy 2011-es dolgozatában először adott közre tudományos értékű számításokat a világban elszipkázott magánvagyonról. (Zucman annak a Thomas Pikettynek a csapatában dolgozik, aki a tavalyi választásokat is előkészítendő, kollégáival kiadott egy adóreform-tervezetet.  Az átláthatóbb, és főleg progresszívebb rendszerért kampányoló „Egy fiskális forradalomért” c. kötet honlapján egy egyedülálló szimulációs rendszert is találunk, amelyen bárki elkészítheti saját adórendszerét bevételestül. Pikettyék ötleteit végül Hollande csak részben valósította meg.)

Zucmannak az IMF egyes országokra és a fizetési mérlegek „anomáliára” alapozott becslése szerint a Föld háztartásai pénzvagyonának 8 %-a található adóparadicsomokban; Európában az arány a 10%-ot is eléri. Ennek harmadát, a franciák esetében pedig majdnem felét, az összesen 220 kitelepített milliárdból 100-at kezelnének Svájcban. A százmilliárdok persze nem pihennek, hanem aktív részt vállalnak a gyakran spekulatív célú, 7-10% kamatot hozó befektetésekben (Svájc estében többnyire Luxemburgon keresztül), az ekképp elmaradt vagyonadó és jövedelemadó évente 15-30 milliárd veszteséget okozna a szakszervezetek és az UBS számításai szerint az államnak.

Ha ehhez hozzáadjuk az elmúlt évtizedek adócsökkentéseit, a fejlett országokban évek óta zajló „adósságválság” egy viszonylag elhanyagolt aspektusa kerül előtérbe. Bár az offshore térhódítását gyakran magyarázzák a túlságosan nagy adóteherrel, a valóság inkább az, hogy a tőkepiacok liberalizációjával egyidőben a nyugati államokban szinte mindenütt csökkentek az adók, az elmúlt harminc évben folyamatosan, különös tekintettel a háztartások és a vállalatok krémjére. A nyolcvanas évek óta szerte Európában, még a közös teherviselésben bajnok északi és skandináv államokban is visszaesett az adórendszer progresszivitása. Hasonló trend érvényesült a franciáknál is, ahol a statisztikai hivatal 2010-es számításai szerint az 1999-től bevezetett adócsökkentések a GDP 2%-ával csökkentették az állami bevételeket évente, azaz 10 év alatt durván 20 pontos államadósság-növekedéshez járulhattak hozzá. És az adókedvezmények, akárcsak a gyakran bonyolult, költséges adóelkerülési és adócsalási technikák leginkább a társadalom módosabb rétegeinek kedveznek.

Liliane Bettencourt 9%-os adókulcsa, vagy a milliárdos profitja ellenére 2011-ben a francia kincstárnak nulla adót fizető Total olajvállalat csupán a jéghegy csúcsa: az „optimizáció” és a kedvezmények révén a vezető cégek túlnyomó többsége 3,3 %-os effektív adókulcsnak örülhet. A lakosság szélesebb rétegei nemcsak a kedvezményektől esnek el, de a fenntarthatatlan rendszer korrekciója miatt újra és újra bevezetett megszorítások is elsősorban őket sújtják.

Az adóelkerülést emberiség elleni bűntettnek nevező Denis Robert újságíró, a korábban említett interjújában párhuzamot von a svájci vagyonkezelő által megnyomott klaviatúra billentyű, és egy padon fekvő hajléktalan halála között. Ha néhány éve a mondat még erős túlzásnak tűnhetett, a közelmúlt eseményei szerte Európában, de főképp a „periférián” tapasztalható emberi és társadalmi tragédiák szorosabbra húzzák az összefüggéseket a gondoskodó állam leépítése és Warren Buffett amerikai milliárdos kifejezésével élve, a „gazdagoknak fenntartott jóléti állam” szükségletei között. Miniszterek, bírák mennek, köztársasági elnökök, titkosszolgák jönnek – a látszat ellenére a rendszer megváltoztatásához szükséges politikai akarat korántsem illuzió. Működésének feltárása és megértése, az oknyomozó portálok, Peillonok, Robertek és civil kollégáik mégoly nagyszerű munkája csupán az első lépés, a lényeg az olvasókon múlik.

Dobsi Viktória

[1] Antoine Peillon, Ces 600 milliards qui manquent à la France, Seuil, 2012

[2] Az 1998-ban 10 milliót kóstáló Pleyelre 2004-ben (pénzügyminiszter Sarkozy) az állami tulajdonú Cité de la Musique roppant bőkezű bérleti szerződést köt: évi másfél millió bérleti díj fejében 2054-ben „egy euróért” jutna majd az épülethez, ahol egyébként ezután is tartanak privát UBS-rendezvényeket. A felek végül meggondolják magukat, és 2009-ben a francia állam 60,5 millióért megveszi a Diadalív mögött megbújó gyöngyszemet.

Illusztráció: innen.