Ha szereted a híreket, (ne) nézd meg, hogy készülnek – miért nincs jó sorozat a médiáról?

Az igazság a maga pőreségében olyankor szokott feltárulni, mikor rejtett kamerával vagy mikrofonnal operálunk, illetve olyan iratokat ásunk elő, melyet hangsúlyozottan nem közlésre szántak. De ilyen leleplezés nem jut minden napra. Valahol a tömegszórakoztató popkultúra, s az elvont művészi alkotás határvidékén, a senki földjén találhatóak az olyan művek, amelyek a realitást a fikció eszközeivel próbálják tetten érni és rögzíteni.

Nehéz ezt plasztikusan leírni, de a filmdrámában játszó színész akkor hiteles, ha annak a hétköznapi embernek a természetességével viselkedik, aki nem sejti, hogy lehallgatják. Vagyis semmi bulvármozis ripacskodás vagy kísérletifilmes provokáció. Csupán a tényfantázia nyers valósága. A Drót pontosan ilyen volt, a Sajtó viszont nagyon nem.

S tetejébe a Drót rendelkezett médiaszállal is. Egy olyan kamusztori-gyáros, riporthamisító újságíró személyében, melynek archetípusait Michael Finkel könyve mutatta be. Ehhez képest a Sajtó csupán lerágott csontokra próbál némi húst visszarakosgatni. Minőségi és bulvár tartalom harca. Mi számít: az olvasottság, az eladottság, a hirdetési bevétel vagy a népszerűtlenség, az anyagi ellehetetlenülés rizikóját is vállaló tényfeltárás?

Két brit lap – a szeriőz Herald és a tabloid Post – csatáján keresztül mutatják be ezt. A bulvárlap egy – titkolt homoszexualitása miatt öngyilkosságot elkövető – focista magánéletében kutakodik, leleplezi egy gyerekcsatorna műsorvezetőjét, illetve egy szakszervezeti vezető rasszista múltját.

A politikai újság viszont rejtélyes kórházi halálesetek, gyerekmunkásokkal dolgoztató cég, egy tisztázatlan hírszerzési művelet, valamint egy rendőrautó általi cserbenhagyásos gázolás után oknyomoz. A bulvármagazinban meztelen képek jelennének meg egy kormánytagról, aki ennek hatására lemond. A szakszervezeti elnökkel szembeni lejárató anyagot viszont maga a kormányfő rendeli meg.

A Herald inkább balliberális, a Post viszont jobbos hátterűnek tűnik. Vajon mennyire léteznek ezek a törésvonalak, illetve mennyire határozzák meg a sajtóviszonyokat a csatorna túloldalán? Találunk-e analógiákat? Hazai viszonylatban aligha a régi szekértáborok között van a legfőbb határ. S talán nem is a minőségi-bulvár a vízválasztó.

A Magyar Idők vagy a Hír Tv e besorolás szerint „rendes, komoly”, minőségi politikai újság. Szemben mondjuk a Ripost és a tv2 bulvártartalmával. Mégis alapvetően mindkét típust ugyanoda soroljuk. A kormánnyal szemben álló orgánumoknál sem az a vízválasztó, hogy szeriőz-e vagy sem? Hanem mondjuk, hogy mennyire törekszik függetlenségre, távolságtartása a neki szimpatikus (vagy legalábbis kevésbé ellenszenves) ellenzéki párt(ok)tól.

Kétségtelen, ma egy kormánykritikus hazai újságíróra jóval kisebb nyomás nehezedik „saját” oldala részéről, mint a kormánypárti sajtómunkásokra. Ennek legfontosabb oka persze nem az, hogy ellenzéki politikusok ne akarnák számukra kedvező módon befolyásolni a hozzájuk közelebb álló sajtótermékeket, irányítani azokat, beleszólni a működésükbe. Sokkal inkább az, hogy az ellenzék már nemigen (illetve jóval kisebb, egyre csökkenő mértékben) képes rá, hogy megszállja, lefizesse, kilóra megvegye, befenyítse, csicskájává tegye az újságírókat.

A balliberálisnak nevezett oldal sajtótermékeinek relatíve nagyobb mozgásterét, szabadságfokát ironikus módon épp a balliberális pártok gyengülése tette, illetve teszi lehetővé. Meg az is, hogy eme, a NER-sajtó által pejoratívan balliberálisnak nevezett közegben alakult ki egy olyan réteg, amely igazából mindegyik szekértábortól igyekszik függetlenedni, illetve függetlennek maradni. S őket, mint „árulókat” szoclib közegben gyakran jobban támadják, mint NER-oldalról.

Mondjuk a film egyik jelenetét elnézve, a kormánypárti újságírók némelyike irigykedve sóhajthat fel. A jobbos bulvármagazin főszerkesztője tendenciózus, lejárató cikket közöl az egyik, a kormányra nyomást gyakorolni akaró szakszervezeti vezetőről. Mint aztán kiderül: ezt a miniszterelnök kérésére teszi. De a két fél viszonya teljesen más, mint valamelyik NER-hívő (sőt, NER-oligarcha által tulajdonolt) magyar portál, csatorna, újság és a Fidesz-csúcsvezetés kapcsolata.

A Post főszerkesztője ugyan megteszi ezt a szívességet a kormányfőnek, de érződik: mindez két egyenrangú fél politikai nexusa. A közpénzes hirdetésekkel telerakott, állami megrendelésekből élő vállalkozók kezében lévő orgánumok esetében ilyesmiről nemigen beszélhetünk. A NER-média nemhogy nem önálló hatalmi ág, de még annyi mozgástere, belső autonómiája sincs, ami a balliberális kormányok idején némely, legalább félig-meddig piaci lábon álló szoclib lapkiadónak azért úgy-ahogy megvolt.

Egy Drót-színvonalú médiadráma nagyon izgalmas lehetne. A szakmai minimumot teljesíteni képes, valódi média belső világa legalább annyira érdekes – értékkonfliktusokkal, érdekharcokkal, intrikákkal és villongásokkal teli – mint a politikáé. Szabadúszóként e poszt írója mindebből kevesebbet tapasztal. De zárjunk össze fél tucat újságírót, bloggert egy szobába, s azonnal remek kamaradráma-nyersanyag jön össze.

„Az informatikusoknak a világon mindenütt a szemére vetik, hogy ők felelősek az emberek közti kapcsolatok elsivárosodásáért, mert egyre inkább elidegenítik egymástól őket: a videókonferenciák és e-mailes megbeszélések felváltották a szemtől szembeni beszélgetéseket, az emberek az idegenséggel és mindenféle félreértésekkel küzdenek, amelyek egy személyes találkozásnál simán feloldhatók lennének. Nálunk ennek épp az ellenkezője történt. Az első, valóban komoly következményekkel járó összeütközésre valószínűleg soha nem került volna sor, ha nem kell együtt élnünk abban a kis, izlandi szállóban. Vagy ha legalább mindenkinek lett volna egy saját szobája.” – írja visszaemlékezésében a Wikileaks egyik kulcsembere.  (Daniel Domscheit-Berg: Wikileaks. A leleplezés. Hogyan működtettük a világ legveszélyesebb weboldalát. Nyitott Könyvműhely. Budapest, 2011. 158-159.o.)

Nem sok kétségünk lehet, hogy egy szerkesztőségben is hasonló törésvonalak alakulnak ki, szakmai viták, lapvezetői döntések mentén. S itt van a következő érdekes tény: a média alapjáratú, funkcionális üzemelésének része, hogy nyilvánosságra hozza a politika, a gazdaság, a társadalom belső műhelytitkait. Ugyanakkor a legtöbb főszerkesztő, kiadóigazgató valószínűleg zokon venné, ha az ő vezetői munkájuk belső hullámverését publikálná valaki ugyanígy.

Tanulságos ez az MSZMP KB-s apparátusi tanácskozáson elhangzott felszólalás. Melyet, egyetértően kommentálva épp a Fidesz-sajtóosztály egykori munkatársa, a bécsi Balassi Intézet jelenlegi igazgatója, Bárány Anzelm idézett:

„A közmegegyezés kialakításával nemcsak arra van lehetőségük, hogy meghatározzák, miről beszélnek, hanem arra is, hogy elhatározzák: miről hallgatnak majd. Az amerikai sajtóból például sokkal több helytálló ismeretet szedhetünk össze a katonai-ipari komplexum természetére vonatkozóan, mint magáról a telekommunikációs monopóliumról. Azok, akik a szó szoros értelmében a nyilvánosságból élnek, mintha saját magukra vonatkozóan nem kedvelnék a nyilvánosságot” – mondta Vajda Péter 1985 februárjában az MSZMP KB agitációs és propaganda osztályának elméleti tanácskozásán.

A Népszabadság hír és információ rovatvezetőjének megállapítása ma is érvényes. „A média fehér folt a médiában” (Janus-arcú rendszerváltozás. Tanulmányok. Összeállította: Schmidt Mária és Tóth Gy. László Kairosz Kiadó. 1998. 59.o.)

Tegyük hozzá: nem mintha akár egykor az MSZMP, akár ma a NER médiája annyira lelkesen sietne közzétenni a működésére vonatkozó bennfentes információkat. De attól függetlenül igaz: nem ártana egy olyan sorozat vagy dokumentumfilm, amely egyfajta belső kontroll gyanánt hiteles tükröt tart a politika arcába a tükrét folyton odatoló sajtó elé is. Ettől nem kevésbé, hanem még inkább legitim volna az önmaga átláthatóságára is törekvő médiaszegmens.

Jó ötlet például az önszabályozó belső átvilágításra, röntgenképre a lapombudsman intézménye, amely nemcsak a New York Times háza táján gyakorlat, de 2010 előtt két – azóta megszűnt, illetve drasztikusan átalakult – hazai  napilapnál, a Népszabadságnál és a Magyar Hírlapnál is.

Szóval azért volnának egy médiadrámához nyersanyagot szolgáltató, az ördög ügyvédjeként kellemetlen belső anomáliákra is rámutató intézményeknek elődei, hagyományai az itthoni médiában is. Más kérdés, hogy amíg a függetlenségre törekvő média a létéért, fennmaradásáért küzd, aligha jut ilyesféle belső monitorozásra széles körben, az eddigieken túlmutató erőforrás, szándék, intézményes keret.

Papp László Tamás