Korszelleműző látlelet a Faék News médiáról – vádirat Mark Zuckerberg találmánya ellen

Axel Hacke, a Süddeutsche Zeitung Magazin munkatársa által írt, magyarul idén napvilágot látott A tisztességről nehéz időkben és arról, hogyan bánunk egymással című könyvét olvasva (Park Könyvkiadó, 2019) ugyanaz jutott a szerző eszébe, mint nemrég egy amerikai riportfilmet látva. A liberális értelmiség az utóbbi években kezd rádöbbenni, hogy a Facebook, illetve általában a közösségi média, melyet hajdanán az önszabályozó szabadpiaci innováció mintapéldájaként ünnepeltek, egyre inkább a lumpenproli ösztönök és az ultrapopulista tömegindulat színterévé degradálódik. A mű részben vádirat Marc Zuckerberg találmánya ellen. De nem csak erről szól – van benne még jó pár dolog, amiért érdemes kézbe venni.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Hacke kötete egy olyan műfaj, ami a Facebook és a többi közösségi alkalmazás világában mindinkább háttérbe szorul. Írója terjedelmes, kifejtős stílusban, egy barátjával vitázva gondolkodik bonyolult dolgokról. Pont ez a szövegméret és hangvétel az, amit nem jutalmaz korunk online világa – inkább büntet. Azzal, hogy el sem olvassa. Mert rövid, ütősen odamondogatós posztokra van igény. Mi több: időnként a szöveges, írásbeli kifejtés is felesleges értelmiségi luxusnak minősül e térben. Ahol betűk helyett egyre gyakrabban videókkal, képekkel, rajzokkal, mémekkel csatáznak a felhasználók a lájkokért. Biztos, hogy csupán korszerűtlen, öregemberes zsörtölődés, ha valakinek ez nagyon nem tetszik?

Axel Hacke: A tisztességről nehéz időkben – és arról hogyan bánunk egymással — Park Könyvkiadó, 2019

Hacke szerint a Facebook „…nagyon is tisztában van vele, milyen lehetőségek állnak rendelkezésére ahhoz, hogy adót spóroljon meg; ugyanakkor a reklámbevételek egyre nagyobb része, amiből korábban a komoly újságírást lehetett finanszírozni, ennél a cégnél köt ki; ugyanakkor az oldalain, például 2017-ben élőben lehetett követni, ahogy Chicagóban négy fiatalember bántalmaz egy szellemi fogyatékost, egy Facebook-csoportban a felhasználók egy uppsalai nő megerőszakolását követhették, egy clevelandi férfi kiposztolta az általa elkövetett gyilkosságról készült videót. És akkor most eltekintettünk az állatkínzásoktól, a terrorpropagandától, az antiszemita uszítástól, és mit tudom én, még mitől.” (62. o.)

Vagyis a kötet szerzője azt veti a közösségi óriás portál szemére, hogy politikai uszítás, hamisítás vagy gyűlöletbűntény esetén gyakran még akkor sem lép fel hathatósan, vagy csak késve intézkedik, amikor a jogsértés nyilvánvaló. Hacke szerint a Facebook álláspontja, hogy tehetetlen az ilyen ügyekben, nem helytálló. Mivel „…a Facebook ügyvédei azt mondják, nem megoldható. De számtalan ember jelezte, hogy a vállalkozás kifejlesztett például egy olyan algoritmust, amellyel a pornográf tartalmú képeket már a közzététel előtt megtalálják, ezért képesek megakadályozni a feltöltésüket.” – mutat rá egy konkrét eset, Anasz Modamani ügye kapcsán, amikor a Facebook arra hivatkozott, nem képes a jogsértő tartalmak eltávolítására. (64. o.)

Ezt, mint szexuális témákban időnként posztoló, valamint szexualitással foglalkozó Facebook-csoportokban benne lévő felhasználó, magam is alátámaszthatom. Tény, hogy a Facebook egészen az utóbbi időkig jóval szigorúbb volt a vélelmezett szexuális normasértésekkel, mint a törvénytelen politikai rágalmazással, karaktergyilkossággal szemben. A feltételezett szexuális határátlépéseket rigorózus prüdériát tanúsítva gyomlálták ki. Félreértés ne legyen, itt most nem a valóban illegális és üldözendő pedofil tartalmakra, nemi erőszakot vagy szexuális zaklatást ábrázoló fotókra, videókra gondolok. Mi több, sajnos az a helyzet, (ahogy fentebb Hacke is említ konkrét eseteket), hogy míg a profi szexuális ragadozók a pornográf tartalmakat szűrő programok dacára is ott ténykednek a Facebook-on, a jóhiszemű, vétlen szexuális tartalommegosztók gyakran esnek áldozatul vegzálásnak.

Volt jó néhány olyan csoport a Facebookon, ahol nagykorú felnőtt tagok beszélgettek szexualitásról, illetve tettek közzé magukról partnerkeresési céllal pornográfnak nem, legfeljebb erotikusnak nevezhető fotókat. Az ilyen csoportokat igen gyakran „feloszlatták”, és működött az öncenzúra is. Megesett, hogy maguk a csoport adminisztrátorai töröltek egy fotót vagy bejegyzést, attól rettegve, hogy a Facebook a teljes csoportot kollektíve fogja büntetni. S ehhez az sem kell, hogy valami, meztelenséget vizuálisan ábrázoló képet tegyenek fel. Megtörtént, hogy egy, a szexuális aktusokról íródott, túlságosan szókimondó posztot töröltek. Tegyük hozzá: ezeket a tartalmakat nem a főoldalon, az idővonalon osztották meg, hanem deklaráltan 18 évüket betöltő tagokat felvevő, zárt, titkos csoportokban.

De olyan is megesett, hogy a Facebook üzenetküldő rendszerén át továbbított pornóvideó-linket blokkolt a rendszer. Holott egyik nagykorú felhasználó küldte a másiknak, panaszt egyikük sem tett, sérelem senkit nem ért. Érdemes viszont hozzáfűzni mindehhez, hogy ez már a Facebook előtt, illetve attól függetlenül is így volt. Szexuális témákban a kereskedelmi csatornákat is ugyanúgy keményebben büntette a médiahatóság, mint a politikai tartalmak esetén. Egy politikusi nyilatkozatról, legyen az akármilyen, soha nem fogják azt mondani, hogy az veszélyezteti a kiskorúak fejlődését, ezért csak késő éjszakai műsorsávban adható le. Pedig lenne jó néhány politikus, akire kapásból mondhatnák: ha a gyerek meghallja, mit mond, esélyes, hogy visszamarad a fejlődésben.

Tény, hogy az utóbbi hetekben a karaktergyilkolászástól vissza nemigen riadó NER-médiának is jutott Facebook-letiltás. De annyira azért ne sajnáljuk őket: miközben gyakran egy szexuális tartalmú kifejezésért, merészebb fotóért, káromkodásért kapnak magánemberek ennél súlyosabb letiltásokat, a Mediaworks fiókját a tévedésért elnézést kérve állították helyre. S a Facebookot érintő kritikákból annyi feltétlenül jogosnak tűnik, hogy a letiltások, illetve az azt megalapozó moderáció néha igencsak megkérdőjelezhető. Miként az a döntés is, hogy „…az előzetes moderáció alól a minőségi sajtótermékek mentesülhetnek, ezeket fehér listára veszik, de azt is elárulták, hogy erre a fehér listára egyetlen magyar sajtóterméket sem vesznek fel.” Vagyis ezzel a cég elárulta, hogy meglehetősen általánosító, egy kalap alá vevő módon üzemelnek. Tehát kollektíven büntetnek egy teljes szakmát, ágazatot, a konkrét résztvevevők, elfogultságától vagy pártatlanságától, szélsőséges vagy mérsékelt voltától függetlenül.

Kérdés, miért lett ilyen a főáramú közösségi média? Hogy egyre többen a „megrendszabályozását” követelik?  S az ebből fakadó még fontosabb kérdés: törvényszerű, hogy ilyennek kell lennie? Hacke idézi Oliver Quiring kutatót, aki szerint, „…a közbeszédet egy törpe kisebbség határozza meg a közösségi médiában. Ezek részben olyan emberek, akik egyszerűen örömüket lelik a provokációban. Csak játszani akarnak.” (83. o.) Ezek a személyek olyanok,„….akiknek nincs jobb dolguk az életben, mint hogy beleszóljanak az online-fórumokba, és ott provokáljanak másokat…” – véli Hacke kötetben idézett beszélgetőpartnere. (83-84. o.) „…akinek nem derogál provokálni, aki nem riad vissza az aljasságtól, mások megsértésétől. Fő, hogy a világ felfigyeljen, klikkeljen, felháborodjon, beszéljen és írjon (róla)” – mondja Hacke is erről a típusról. (107. o.)

Helytálló volna ez a diagnózis? A felszín szintjén annak tűnik. Ugyanis groteszk módon a hatalmon lévő illiberális rezsimeket lelkesedésből és/vagy pénzért szolgáló internetes trollok önmagukat provokatív lázadóknak nevezik, akik halált megvető bátorsággal szembeszállnak valami sötét erővel. Amiről nekem Hátbizony Jánosnak a Karinthy Frigyes által megteremtett és Zsolt Béla által felidézett alakja rémlik fel, „…aki a Bethlen-kormány alatt így kuruckodott: „Megmondom én, uram, ha betörik is a fejemet érte, hogy ez a Bethlen egy csodálatos, egy nagyszerű, egy ragyogó talentum kérem, ha felakasztanak is érte, akkor is kimondom.” Külön pechje volt Hátbizony Jánosnak, írja Karinthy, hogy a Bethlen-kormány alatt senkit nem akasztottak fel a vakmerőségért, hogy Bethlent csodálatosnak, nagyszerűnek és ragyogónak merte mondani.” (Ars scribendi vagy az időszerű újságírásról – Az újságíró. Magyar írók novellái. noran könyvkiadó kft. 2003. 384-385. o.)

Viszont a provokációt, mint gyereket nem kéne a trollmédia szennyes fürdővizével együtt kiönteni. A provokáció a demokráciában olyan, mint a lakmuszpapír. Teszt, amelynek hatására az ember, a társadalom, a vallás, az ideológia, a hatalom kimutatja az igazi arcát. S minél előbb derül ki, átmegy-e valaki a provokációteszten, annál jobb. A Charlie Hebdo is ezt tette. Provokációval tesztelt. A provokációt „mások érzékenységére” hivatkozva tiltani akaró szándék a cenzúrára kényszerítés politikailag korrekt megfogalmazása. Mert a szabadság arról is szól, hogy kölcsönösen biztosítjuk egymásnak a provokáció jogát. Jó néhány, magát liberálisnak valló emberrel megesett, hogy amikor a holokauszt-tagadásról, a neonácik felvonulásáról volt szó, akkor hirtelen előjött belőlük a tiltani akaró, rendőrért kiabáló rendpárti. De ha az istentagadást nem lehet büntetni, akkor holokauszt-tagadást sem. A demokrácia a kétkedés és a tagadás joga is. Hogy bármit kétségbe lehet vonni, a legnyilvánvalóbb tényeket, illetve a többség által szentnek vélt dolgokat is. Az, hogy a nácik provokálják, illetve sértik a kisebbségeket, nem ütőképes érv. Mivel ugyanígy érvelnek a jobbosok is a melegfelvonulás betiltása mellett. Hogy az úgymond sérti a „normális” embereket, a többséget. Milyen alapon követeljük, hogy mások, a „felvilágosulatlan többség” viselje el a számukra sértő, provokatív dolgokat, ha erre a „felvilágosult liberálisok” sem hajlandóak?

S biztos, hogy provokátorok számbelileg törpe kisebbségi csoportja tud ilyen álhírözönt produkálni? Közelebb áll a valósághoz Sacha Lobo a kötetben idézett meglátása: „…nem annyira az információ valóságtartalma a lényeg, mint annak közösségi funkciója; az emberek tartozni akarnak valahová.” (85. o.) A közösségi média addiktív hatásáról számos tanulmány íródott. S itt már aligha beszélhetünk a hibridrezsimek által fizetett, netán „önként, kéjjel” tevékenykedő provokátorok klubjáról, mint egyetlen, vagy akár legfőbb felelősről. Maguk a sokat emlegetett átlagemberek, kisemberek azok, akik tömegesen hajlandóak belehajszolni magukat a gyűlölködésbe, csak hogy tartozzanak valahová. De itt sem szűkíthető le a dolog a Facebookra. A politika önmagában is lehet olyan boldogsághormon, mely durva függőséghez vezet. A Facebook ennek a drognak az egyik, de korántsem az egyetlen „dealere”.

A világban, s azon belül Magyarországon is kialakult egy olyan népes réteg, amely betelefonálós műsorokban, közéleti Facebook-csoportokban, az oda azonnal kiposztolt tüntetéseken, lakossági fórumokon, plakátokat ragasztgatva, aláírást gyűjtve éli az életét. Hihetetlen mennyiségben fogyaszt politikai híreket, napjának jelentős részét a különböző portálokon való kommentelgetés teszi ki. Azzal tölti idejét, hogy olyan embereket gyaláz, akiket élőben sohasem látott, illetve olyanok lájkjára áhítozik, akiket szintén csak a Facebookról ismer. Sokat beszéltek már a közösségi médiás barátságok illúzió voltáról, csalóka jellegéről. De mégis: sokaknak az online szerzett politikai barátság és kötődés minden egyebet felülír. S olyan, gyűlöletből táplálkozó indulathoz vezet, amelynek hosszú távú következményeivel egyre többször szembesülhetünk.

Mindazonáltal a kötet írója nincs a cenzúra pártján. Hacke a mondandója alapján legalábbis nem látszik olyan a típusnak, aki bármiféle sértő kifejezést olvasva azonnal rendőrért kiabál, sőt. Nemcsak a jobbos gyűlölködést, de a politikai korrektség jegyében minden, a saját dogmáitól eltérőt betiltani akaró hozzáállást is kritizálja. „….nálunk lehetségesnek kell lenni, hogy egy vallást bíráljunk, még akkor is, ha az sért valakit.” – foglalja össze e téren a liberális minimumot. (34. o.) De a politikai korrektségnek is kijut nála a bírálatból. „A politikai korrektségben mindig is tisztességtelen volt az a rendületlenül kioktató tónus, amelynek semmi köze az ismeretszerzéshez, annál több ahhoz, hogy az ember azt a kellemes érzést szeretné megteremteni magának, hogy a jó oldalon áll.” (150. o.) „Sok ember radikalizálódása menekülés minden idegen és szokatlan gyűlöletébe […] tébolyodott politikai korrektségbe, amelyben mindent mindenáron betartandó nyelvi szabályok vesznek körül…” (127. o.)

Megemlít egy konkrét ügyet, ami a Humboldt Egyetem genderkurzusán történt. Amelyen a hallgatóknak tisztázniuk kellett: hím-, nő-, vagy semlegesnemű névmással akarja-e, hogy megszólítsák.  Az egyik részvevő tévedésből hímnemmel szólítja meg egy nőnemű társát. „A diákot kizárják a szeminárium következő óráiról, és egy mindenki számára hozzáférhető Google-dokumentumban kell „reflektálnia” a vétségére. – Volt már ilyen – mondja a barátom – Azelőtt nyilvános önkritikának hívták.” (132. o.) „…miért van az, hogy éppen azok az emberek, akik valami miatt, ami nem is nekik szól, sértve érzik magukat, olyan embereket sértenek meg, rasszistának nevezve őket, akikről semmit sem tudnak, nem is ismerik őket.”[…] „Miért kell rögtön előkapni a rasszizmus bunkósbotját, hát nem?” – teszi fel a kérdést. (75. o.)

Pedig Hacke – finoman szólva – nem igazán mondható a magukat a politikai korrektség áldozatának, üldözöttjének nevező új típusú jobbos rezsimek hívének.  „….A Make Amerika Great Again (Tegyük újra naggyá Amerikát) hívei, a Brexit támogatói, Le Pen, Orbán, Kaczyński követői – bennük mind az a közös, hogy vágyakoznak az elveszett biztonság után, és az nem sokat változtat ezen, hogy a Trumpok, Farage-ok, Johnsonok, akik vezetik, vagy vezették őket, mind velejükig hazug alakok.” – szögezi le. (133. o.)  Keményen bírálva ezt az unortodox, illiberális világrendet. De pont Hacke az élő cáfolata annak a NER-propaganda által sulykolt tézisnek, hogy akik Orbánt és kormányát (a Fidesz-média szerint: Magyarországot, a magyarokat) támadják, azok mind a píszí, a gender és a multikulti kritikátlan bűvöletében élő, doktriner ideológusok vagy megtévesztett hasznos idióták.

Valójában Hacke (vagy e sorok írója, illetve még számos liberális értelmiségi) soha nem állították azt, hogy az illegális bevándorlásnak, a menekülthullámnak ne lennének nyomasztó, baljós, fenyegető vonásai. Melyektől félni lehet. „Sokat járok pályaudvarokon, utazom vonattal, vagyis olyan helyeken, ahol sok idegen tartózkodik, külföldiek, migránsok, menekültek is.  […] Finoman fogalmazva, olykor nem kellemes; vannak köztük fiatal férfiak, akiknek nem szívesen kerülnék az útjába, inkább kitérek előlük. Ha látok valakit, ahogy a hátizsákján matat, rögtön egy merénylet képei suhannak át az agyamon.” (99-100. o.) E téren – kár volna tagadni – egy cipőben járok a szerzővel. Valóban rossz érzéseket kelthet bennünk olyanok jelenléte,  akiknek az integrálhatóságával, beilleszthetőségével összefüggésben szkeptikusak vagyunk.

Ha bizonyosfajta bűncselekmények elkövetői leggyakrabban valamelyik szubkultúra, kisebbség soraiból kerülnek ki, a legtöbb ember akkor is gyanakvóbban néz az adott csoport tagjaira, ha arra a konkrét esetben semmi oka nincs. Ez a szimpla lélektan, ilyen az emberi természet. S igen, valóban súlyos kétségek, félelmek merülhetnek fel amiatt, hogy a bevándorlók nem változtatják-e meg negatív irányba azt a kultúrát, melyben szocializálódtunk.  „A gondolat, hogy az ember idegennek érzi magát a saját hazájában, valami ősfélelmet vált ki […] Ez az ősfélelem se nem fasiszta, se nem rasszista. És nem is tisztességtelen, csupán a belátható jövőnkben indokolatlan.” – idézi Hacke Richard Schröder teológust, aki 1990-ben szociáldemokrataként jutott be a német törvényhozásba.

Hozzáfűzve, miszerint „…ezt az államnak a tetteivel hihetővé kell tennie a kétkedők számára.” Továbbá: „… a politikának nem kellene felülemelkednie ezen a félelmen, nem szabadna figyelmen kívül hagynia. Ez nem azt jelenti, hogy ki kellene szolgálnia ezt a félelmet, szó sincs róla. De semmi szín alatt nem szabad úgy tennie, mintha nem létezne, vagy ostobaság, maradiság lenne. Nem az.” (100-101. o.) Ha a NER, Trump vagy bármely más hasonló csúcsvezető, illetve rendszer képes lett volna egy árnyalt, nem általánosító, a bevándorlók és menekültek között racionális alapon, azok hozzáállása, viselkedése, mentalitása, beilleszkedési hajlandósága alapján, a tények mentén különbséget tévő migrációs politikára, arra valószínűleg sok liberális legalább részben biztosan vevő lett volna. Szó nincs róla, hogy ne értenénk meg a bevándorlással kapcsolatos félelmeket. Viszont – miként Hacke is leírta – egy dolog a félelmet megérteni, kezelni, józan politikával oldani – s egészen más tészta kritikátlanul kiszolgálni.

Papp László Tamás