Amikor a politika rárúgja az ajtót a történelemre

A ma 75 éves Gyáni Gábor akadémikus az újkor és társadalomtörténet kiváló kutatója. Tavaly megjelent kötete több korábban megjelent tanulmányát foglalja magában, melyeknek fókuszában az áll, hogy a politika, a mindenkori hatalom hogyan próbálja kisajátítani a történelem értelmezését, és azt saját, illetve szavazói szájíze szerint alakítani.

A történész a szakmája elismert képviselője, és nem rejti véka alá a véleményét akkor sem, amikor a tudományos kutatás autonómiája, s így az MTA, az arról leválasztott kutatóintézetek helyzetéről, a politika avagy a hatalom mindenkori nyomásáról van szó, vagy éppen a kormány által létrehozott, szakmailag megkérdőjelezhető ú.n. kutatóintézetekről.

Gyáni persze nem a közösségi médiában reagál, hanem mint most, tudományos igénnyel, módszertannal támasztja alá hipotéziseit – vagy cáfolja éppen az új, bár olykor régebbről gyökerező mítoszokat, áltudományos hiedelmeket, toposzokat. A tavaly megjelent kötetében olvasható tanulmányokat ugyan korábban más-más helyeken publikálta, de a könyvnek mégis egyenes íve van.

Gyáni Gábor: Történelem és politika: történelempolitika
Kalligram, 2024
399 oldal, 4500 Ft

Magyarországon egyébként is minden mindennel összefügg, legyen szó a hunokról, a kiegyezésről, az I. világháború előtti magyar(országi) exodusról Amerikába, Trianonról, a holokausztról, 1956-ról , általában a nemzetről, a politikumról, a tudományról és az emlékezetről – mindezek ráadásul a szerzőt évtizedek óta foglalkoztatják.

Gyáni Gábor mindazonáltal a történetírást, illetve a történettudományt nem tekinti szentírásnak, mert szerinte túlzó kívánalom, hogy a múlt úgy beszélhető el, ahogyan az volt – ezt a marxisták gondolták, akikről egy tanulmányában le is szedi a keresztvizet.

A kötet fókuszában éppen az áll,

a politika hogyan próbál rászállni a történettudományra, kisajátítani a történelem (s így például a nemzetépítés) értelmezését,

és azt kihasználni úgy, hogy szavazóinak kívánatossá tegye az amúgy ál- vagy féltudományos narratívákat.

A történelempolitika, legalábbis mint fogalom, azért nem oly régi, ám az utóbbi évtizedben – a június elején elhunyt Pierre Nora szavaival élve – „túl sok történelem”-nek vagyunk tanúi Magyarországon, repkednek a legkacifántosabb teóriák sosem bizonyított tényekre hivatkozva. Gondoljunk csak a turanizmus újraélesztésére, avagy a Törökországhoz és egyéb kellemes nyugat-ázsiai diktatúrákhoz való geopolitikai odadörgölődzést megerősíteni hivatott állítólagos magyar-kipcsak rokonságra.

Első ránézésre úgy tűnhetne némely téma kiválasztását látva, hogy Gyáni Gábor az aktuális politikai és ideológiai legitimációs törekvéseket látva szintén haragra kel a szakma nevében – de bevallván azt is, hogy mindenhez ő sem ért – nagyon is a tárgyilagosságra és kimért hangnemre törekszik.

Esettanulmányok sorával mutatja be, hogy a 19-20. században az egyes korszakokban az állam, a politikai elit hogyan igyekezett beavatkozni a történetírásba, és ha ez nem ment, diszkriminálni, cenzúrázni, azaz beavatkozni annak „magánéletébe”. Merthogy errefelé a történelem (annak kutatása, írása, oktatása) stratégiai kérdés. Csakhogy ez nem jár mindig sikerrel, kézenfekvő példa erre Gyáni szerint a közép-európai országok kommunista történelempolitikája, amely minden eszközzel át akarta gyúrni az adott nemzet identitását, történeti öntudatát – aztán csak nem ment.

Ugyanakkor a történész kritikusan írja napjainkról, hogy

széles társadalmi körben vált elfogadottá „a hamis, mert igazolhatatlan történeti felfogás és történetkép”,

aminek az is az oka, hogy ez a mai mondandó „messzemenően képes kielégíteni a történelmi mítoszok iránt rendszerint széles körben megnyilvánuló közösségi igényeket”. Helyenként aztán Gyáni oda is sóz azoknak a rezsimtörténészeknek, akik e mítoszokat gyártják, illetve terjesztik.

Sőt, Miért fontosak nekünk a hunok? című tanulmányában ízekre szedi a hat éve alapított Magyarságkutató Intézetben folyó törekvéseket. Paradox módon van abban valami szórakoztató is, ahogyan ezt Gyáni teszi: egyfelől, mert azt hihetnénk, egy ilyen rangos történész nem fog pitiáner hülyeségekkel és azok híveivel foglalkozni, másrészt, mert Gyáni stílusa a módszertani szabályok szigorú betartása mellett sem a régi poros akadémiai fennköltséget idézi.

Ezzel együtt Gyáni tanulmányai inkább a szakmának szólnak, olykor szakmai vitát generálnak, de például a médiában dolgozók is tanulhatnak tőle. Ilyen a Nagy exodus című tanulmány, amelyben először is arról ír, hogyan vették éppen számba (olykor ma is rosszul) a dualizmusban korában, azaz az I. világháború előtt elsősorban az Amerikai Egyesült Államokba emigrálók számát, a „kétmillió koldus” kitántorgását (a szám ennél sokkal alacsonyabb, és sokan visszatértek).

Meggyőzően mutatja ki, hogy nem csak taszító hatások voltak (például a katonai sorozás, a földnélküliség, általában a szegénység), hanem húzó hatások is, azaz egész közösségek költöztek el, egymás után hívva a többieket. Annak, aki a mai, Nyugatra való kivándorlást látja és próbálja meg értelmezni, van tehát hová visszanyúlnia történelmi mintázatért.

Ráadásul a szerző hangsúlyozza, hogy elsősorban a peremterületekről volt nagyarányú az elvándorlás, noha ezek nem mindegyike volt teljesen elmaradott, leszakadott. Mégis feltűnő, hogy azokról az országrészekről van szó leginkább – Felvidék, Székelyföld, részben Kárpátalja és az egykori Bánság –, amelyeket Trianonban elcsatoltak (ezek nem mindegyike volt teljesen szegény az adott tájegységen belül sem). Ugyanakkor az exodusnak, amely a modernitás jele is volt, lett némi pozitív hatása is, hiszen a hazatérők némi ipari tapasztalattal is bírtak.

Részben ennek a gondolatmenetnek a folytatása a következő tanulmány is, a Trianon – a traumadráma természete című, ám ennek ismertetése is meghaladja lehetőségeinket, sőt azt is mondhatnánk, a kompetenciánkat is. Ugyanez igaz a rendkívül fontos Holokausztkutatás és emlékezetpolitika Magyarországon című tanulmányra, vagy arra az írásra, amely azt vizsgálja, hogy ’56 emléke hogyan került a politika fogságába. Öröm az ürömben, hogy Trianonról és a holokausztról, noha sok mindenben nincs egyetértés a kutatók körében, termékeny viták zajlanak, illetve születnek újabb kutatások, könyvek, tanulmányok a mítoszgyártó kurzusfigurák nagy bánatára.

Gyáni Gábor azonban nem csak a mi „kis magyar” történelmünkkel foglalkozik, hanem általánosabb fogalmi szinten is feldolgozza mindazt, ami egyszerre nyomaszt és érdekel bennünket, így az Együttműködés és viszálykodás fogalmi útvesztői és A felejtés mint politikai mítosz és hatalmi biztosíték című tanulmányaiban, folytatva eddigi elméleti munkáit is. Meg példát mutatva, hogyan is kell ezt csinálni.

Szerbhorváth György

Címlapkép: Pixabay.com