A valóság mindig túltesz a fikción – korrupció a színházban és a parlamentben

Valóság és fikció különös egymásba játszásának lehettek tanúi azok, akik követték a hétfő délutáni parlamenti eseményeket, ahol két, az Átlátszó által feltárt korrupciógyanús ügy is napirendre került, este pedig volt szerencséjük megnézni a Krétakör Korrupció című darabjának premierjét. Az előadás létrejöttében is volt némi szerepünk: a cselekmény alapjául szolgáló eseményeket  mi válogattuk ki a Krétakör alkotói számára az elmúlt 30 év bőséges korrupciótörténeti terméséből.

 *****

A színdarab egy fiktív oligarchacsalád életének válságait és fordulópontjait tárja a nézők elé a rendszerváltással kibontakozó korrupciós aranykor néhány nagy történetén keresztül. Az olajszőkítéstől a (bank)privatizáción és a nagykoalíciós autópálya-építéseken át jutunk el a mostani helyzetig, amikor már elsősorban nem a hagyományos korrupciós technikák a meghatározóak a közjavak magánvagyonná konvertálásában. Sokkal inkább az állam egyes erőcsoportok általi megszállását, és ezzel párhuzamosan az állam fennhatóságának radikális kiterjesztését láthatjuk: legyen szó pénzintézetről, földhaszonbérletről, közműszolgáltatásról vagy éppen műkincsekről.

A darab több helyen utal is erre, az amúgy a szocializmusból ismerős helyzetre, amiben a szereplők okkal mondhatják: „Ez már állami, vagyis a miénk.” (Mint például legutóbb a Pesti Vigadó. Vagy az Alcsúti Arborétum: próbáljuk elképzelni azt a helyzetet, amikor az illetékes állami szervezet felmondja azt a megállapodást, amivel lényegében a miniszterelnök alapítványának birtokába adták az arborétumot, amihez nem sokkal később érkezett egy 200 millió forintos felújítási támogatás is.)

Délután a parlamentben egyik cikkünk nyomán Szél Bernadett interpellálta az Elios Zrt. botrányos szegedi projektjével kapcsolatban a miniszterelnököt. Az Orbán családot az Eliosban vezető tisztségviselő Tiborcz István révén közvetlenül is érintő ügyben nem a családfő-miniszterelnök, hanem Lázár János válaszolt. Mondandójának leginkább tárgyszerű eleme egy másik Átlátszó-cikk nyomán kirobbant másik botrányra való hivatkozás volt, miszerint a kormány meghallja a kritikát, hiszen visszavonták az inkriminált NFÜ-kiírást. A héten viszont a vonatkozó szabályok szerint a miniszterelnöknek mindenképpen meg kellett jelennie a parlamentben – ez nem sokkal az interpellációk elhangzása után meg is történt. Ekkor került sor az őszi ülésszak eddigi legsikerültebb jelentére: Szabó Rebeka egy játékvonattal kedveskedett a miniszterelnöknek, mondván, inkább ezzel játszogasson, mintsem az adófizetők pénzéből építsen kisvasutat felcsúti birodalma számára.

A Krétakör darabjában ennél kevésbé viccesen, egy vekni kenyérrel provokálják az egyik befolyásos szereplőt. Természetesen minden következmény nélkül.

Különösebb visszhangja ennek az akciónak sem lett. Mint ahogy nem sokáig volt vezető hír az ügy maga, azaz a kormány 1693/2013 számú határozata sem.  „A Kormány felhívja a Miniszterelnökséget vezető államtitkárt, hogy a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség útján biztosítson kiemelt projekt felhívást (…) a  KDOP-2.1.1. azonosító számú, „Kiemelt és integrált vonzerő-, termék- és infrastruktúra-fejlesztések támogatása” című konstrukció keretében (…) a felcsúti kisvasút fejlesztése céljából 600 000 000 forint elszámolható közkiadás keretösszeggel. (…) Orbán Viktor s.k.” Így.

Übü papa mint realitás

„Álljanak fel, kérem! Álljanak fel, és érezzék önnön tehetetlenségüket!”- szólítja fel az előadás talán legdrámaibb pontján az egyik szereplő a nézőket, mintegy szembesítve mindenkit állampolgári passzivitásával. Az állampolgárok ácsorognak egy darabig, de nem nagyon van mit tenni vagy mondani, előbb-utóbb mindenki visszaül a helyére. Mit is tehetne mást a politizáló színház abban az országban, ahol nemhogy botrányt nem kavart, de egy nap elmúltával jószerivel már nem is hír, hogy a miniszterelnök „s.k.” kiutaltat 600 millió forintot, hogy a háza előtt kisvasút járjon? (A három megállónyi tervezett vonal lényegében a miniszterelnök alapítványa által üzemeltetett alcsúti arborétumot és az azzal közvetlenül szomszédos, a miniszterelnök alapítványának tulajdonában lévő szállodát kötné össze a miniszterelnöki család felcsúti ingatlanaival közvetlenül szomszédos, a miniszterelnök alapítványának tulajdonában lévő Puskás Akadémiával stadionjával. Ilyen egyszerű ez.)

Az egész, közpénzből finanszírozott felcsúti álom belvízmentesítéssel, akadémiával, szakiskolával, arborétummal meg az agyontámogatott házi fociújsággal már idáig is közel 10 milliárd forintjába fáj az adófizetőknek. Ennek az egész szemérmetlen közpénz-becsatornázásnak pedig mintegy a megkoronázása a kisvasút-projekt. Nem az összeg a meglepő – csak TAO-ból eddig ennek legalább az ötszörösét sikerült Felcsútra terelni -, hanem az a magabiztosság, ahogy a miniszterelnök és tanácsadói köre meg merte ezt lépni. Ilyen a Krétakör darabjában nincs, a Korrupció szereplői ennél jóval mértéktartóbbak, tanácsadóik gondosan mérlegelik az egyes lépések várható következményeit. Be kell látni, a Felcsút-projekt abszurditása önmagában is nyilvánvalóvá teszi az Orbán-i rendszer realisztikus eszközökkel való ábrázolhatatlanságát: mindaz, amit a Krétakör darabja ennek a rendszernek a működéséről állít, határozottan alulfogalmaz a valósághoz képest.

A Korrupció legkritikusabban ábrázolt figurája különös módon nem a család valamelyik tagja, hanem egy politikai szakértő, egy tanácsadó, akit az utalások és idézetek révén valahol a Török Gábor – Fritz Tamás skálán helyez el az előadás. A politológusra fontos szerep hárul a korrupciós mechanizmusok működtetésében. Azzal, hogy nyilvános megszólalásaiban folyamatosan relativizálja a mindenkori politikai elit – konkrétan a darabbeli család – bármilyen értelmű felelősségét, már magát a kérdésfelvetést is értelmetlennek állítva be, illetve az egyértelmű állítások puszta lehetőségének tagadásával ő jelöli ki azt az értelmezési keretet, amelyben a korrupcióról szóló diskurzus folyhat. Látszólag. Valójában épp hogy elmocsarasítja, hovatovább felszámolja ezt a diskurzust.

Ennek a tevékenységnek mintegy összefoglalása Fricz elhíresült, az előadásban is idézett bonmot-ja a következmények nélküli országról. Ez a Komp-ország óriásainak vállán álló törpe bölcsesség fátumként jelenik meg a darabban, mintegy elfogadandó végzetként láttatva a közviszonyokat, és hozzá mintaként sugallva a rezignációt. Ebben a közegben aztán újra itt van nekünk a megelevenedett Koós János, hogy szívhez szólóan énekeljen a reménytelen szerelemről, és – miközben a családon belül konfliktusmentesen lezajlik egy generációváltás – mi egyszer csak újra a rég halottnak hitt hetvenes-nyolcvanas években találjuk magunkat, ahol tényleg az a valóságról tehető egyetlen érvényes állítás, hogy én sírok, nem a telefon.

Becker András