Az albán kommunizmus és rendszerváltás egy kislány szemével

Rögtön szögezzük le: ritka érdekes és jó könyvet tarthatunk a kezünkben. Az 1979-es, tiranai születésű, ma a London School of Economics politikaelméleti professzorának angol eredetije három éve jelent meg, közel három tucatnyi nyelvre fordították le életrajzi, családtörténeti jellegű művét, amely ráadásul olykor regény jellegű, máskor meg történelmi, társadalmi-politikai fejtegetéseket is tartalmaz. A kiválósághoz és különlegességhez persze nem árt maga a téma sem: Albánia és az albánok közelmúltja.

Az átlagember e kis mediterrán országról ma legfeljebb a tengerparti turizmusa fellendülése kapcsán hall – utóbbi persze akár önmagában jó hír is lehet. No jó, meg a maffiájukról, vagy hogy tele velük a svájci fociválogatott és ott (is) minden alja munkát velük végeztetnek el, ha már hajlandóak is rá.

A 20. század második felében Európa legsötétebb barakkja volt, a Sztálint is überelő diktátorról, Enver Hoxháról hallottunk, aki Kínán kívül az egész világgal hadilábon állt. Itthon meg Delhusa Gjon képviselte úgymond az albánságot meg a zenéjüket. Az irodalomkedvelők esetleg Ismail Kadaréról hallottak, aki ugyan az utolsó pillanatban, 1990-ben még Franciaországba emigrált, megítélése azonban ma is kétes.

Jómagam pedig emlékszem, hogy 1987-88-ban rábukkantam a Tiranai Rádió félórás magyar adására, s mintha egy időkapszulát nyitottam volna ki, s olyan érzésem támadt akkor, mint ma, ha mondjuk az 1951-es budapesti rádió archívumát hallgatnám: maga az avítt, patetikus hangvétel, a témák (imperializmus, ellenségkeresés, munkafront, ifjúság, a vezető éltetése).

Aztán jöttek azok a ’90-es évek… Az albán rezsim bukott meg utoljára Európában, bár a kommunista párt egyedülálló módon – pontosabban Szerbiához hasonlóan – 1991-ben megnyerte a többpárti választásokat. Előtte-utána: tüntetések, halálesetek, fosztogatások, vadkapitalizmus. Miközben tíz- és százezrek próbáltak hajón elmenekülni Olaszországba s tovább – sokan vesztek a tengerbe, vagy deportálták őket vissza, azaz ma sincs új a nap alatt, ha a menekültekkel való bánásmódról van szó.

1996-ban összeomlott a piramisjáték-típusú „befektetéseken” alapuló „gazdasági modell”, amit a kötet szerzője »strukturális reformoknak« nevez a korabeli szóhasználat alapján. Akkor már vagy öt éve külföldiek irányításával építették a civil társadalmat meg a kapitalizmust a sokkterápiával, ahogyan az a nagykönyvben kvázi meg van írva – hogy össze is omoljon az egész. Csak ott például nem taxisblokád lett, hanem a fegyverraktárak kifosztása és a polgárháború (az ország törzsi-vallási és politikai megoszlásáról lásd a kötetben írtakat).

Lea Ypi: Szabadon – Mire felnőttem, véget ért a történelem
Európa Könyvkiadó, 2024
338 oldal, 4999 Ft

A kötet első részében Lea Ypi a 80-as évekbeli gyerekkorára tekint vissza, többek közt arra, hogyan is mosta át a kommunista rendszer, elsősorban a tanárnőjük képében az agyukat. Miközben otthon a csendes beleegyezésnek, társutasságnak tűnő hallgatás volt az úr. Így arról sem esett szó, hogy valójában muszlim vallásúak (lennének, hagyományosan), hisz a mecseteket is mind lerombolták.

Utóbb derült ki, hogy családnevük, a Ypi nem véletlenül azonos az egykori, 1921-22-es albán miniszterelnök, Xhaferr Ypi bégével. A családtörténet amúgy is igen szövevényes, görögországi felmenőkkel, rokonokkal. Sőt, a családi házban olykor franciául beszélgettek, az apa az olasz és jugoszláv tévéadókat igyekezett befogni, miközben a kislány büszkén vált úttörővé és Enver elvtárs hívévé.

Ma a magyar irodalomban is népszerű zsánerré vált, hogy a szocialista érát egy gyermek szemével láttatja az író. Lea Ypi könyve azonban nem csak az utólagos magyarázatok miatt más, tehát nem egy naiv szemléletmód alkalmazásáról van szó, hanem a naiv s buzgó vakhit bemutatásáról a történetek révén.

És persze az albán szocializmus, a diktatúra jellege, a hiánygazdaság és minden más módozata is lényegesen különbözött még a romániaitól is, nemhogy a magyartól. A ’80-as években egy üres coca-colás doboznak azért errefelé már nem volt olyan kitüntetett helye, hogy a tévé tetejére tegyék egy csipketerítőre.

Különösen érdekes annak elmesélése és utólagos elemzése, milyen kódokkal beszéltek a börtönbe került vagy egyenesen halálra ítélt és megölt rokonokról, ismerősökről. Mindez Victor Klemperer feljegyzéseit idézi a német III. birodalom nyelvezetéről, de Ypinél annyira meghökkentő és furcsa, hogy nem szpojlereznék, mert amikor felfejtette mindennek a módját és értelmét, kidülledt a szemem.

Ypi esetében 11-12 évesen történt a rendszerváltozás (nevezzük most így az egyszerűség kedvéért), és az albán eset e tekintetben is igen különleges. Utóbb, jóval később ugyan sikerült visszaszerezniük az egykori tengerparti vagyon egy részét, de nagyanyjával a ’90-es években ez nem ment Görögországban. Az egykori családi házat csak kívülről láthatták, miközben a kamaszlányt persze a kapitalizmus, meg úgy egyáltalában, egy másik ország avagy világ látványa nyűgözte le.

Eközben otthon a család bukdácsolt, pénzük egy részét ők is elvesztették a piramisjáték-szerű befektetés során. Bár apja a kikötő vezetőjévé vált, sőt, végül parlamenti képviselő is lett rövid ideig – csúfosan bukva pártjával együtt. De van itt aztán minden más is:

Olaszországba menekülő 13 éves barátnő, akit a 18 éves barátja futtatott aztán ott, ilyen-olyan maffiózók, munkájukat vesztő kikötői romák, koldusok, egykori besúgók, rokonok stb.

Persze, mindez ismerős a (poszt)szocialista érából, de az albániai történetekben sok a csavar, az egzotikum – hisz mégiscsak ismeretlenebb terepen járunk. Szinte minden fejezet egy film után kiállt, mondhatni egy Kusturica után.

Az 1997-es évről, amikor a Kalasnyikov-golyók az ablakpárkányon pattogtak, Lea Ypi a naplójegyzeteit közli. Közben kiderül, hogy anyja már Olaszországba menekült testvérével, ami miatt a család részben széthullott, majd ő maga is külföldön járt már egyetemre. Hála az arab befektetőknek eladott tengerparti rész miatt már nyugodtan beülhetett egy étterembe is, ahol Marxról, Che Guevaráról, Trockijról is diskurálhatott diáktársaival, akik számára a szocialista eszmék egészen mást jelentettek, mint neki.

Ennek ellenére Lea Ypi egészen másképp tagadja meg gyerekkori sztálinista avagy Enver Hodzsa-ista múltját: ma szakmailag foglalkozik, ír s tanít Marxról és hasonlókról. Természetesen egészen más nem megtagadni azt, hogy 11 éves korunkig őszintén hittünk a rendszerben, mint idősebben azt bizonygatni, hogy bizony mi még s már akkor sem hittünk a szocializmusban stb., csak a frázisokat puffogtattuk.

Lea Ypi ilyen értelemben könnyebb helyzetben is volt s lett, mint felmenői, könyve azonban éppen ezért nemcsak adalék, de egyfajta útmutató is ahhoz, hogyan kellene saját életutunkra, egész közösségünk, nemzetünk múltjára visszatekinteni, s nem hazudozni „reggel, éjjel meg este”.

Szerbhorváth György

Címlapkép: Pixabay.com