Mi lesz veled, emberke? – már megint itt van a válság

Még mielőtt bárki megijedne, hogy e vaskos szakkönyv a laikusok számára érthetetlen és így érdektelen lehet, foglaljuk össze kisiskolásmódra: a szerző mondanivalója az, hogy korunkban azért vannak válságok, mert a társadalomban a valakik elvesztették jelentőségüket. Bővebben: manapság a senkik uralják a terepet – nem a saját fejükkel gondolkodók, a vagányok, hanem az alkalmazkodók. Ennek egyszerre okai és következményei is a válságok.

Krémer Balázs ma a Debreceni Egyetem tanára, gondolhatnánk, amolyan vidéki professzor (noha budapesti). Mégse szobatudóst képzeljünk magunk elé, akinek íróasztalán csak Pickety, Friedman és Putman kötetei tornyosulnak, a szobaajtót meg Parsonssal támasztja ki. Minthogy Krémer Balázs Ferge Zsuzsa tanítványaként, szociálpolitikusként megfordult kormányzati pozíciókban, minisztériumokban, háttérintézményekben, sőt, az Országos Munkaügyi Központot is vezette. Nevével azonban ritkábban találkozhatunk a médiában – bár ír publicisztikákat –, ami önmagában nem túl nagy baj, látván a sok okos beszélő fejet. Annyiban viszont kár, hogy interjúiban lazábbnak tűnik a profoktól megszokottól/elvárttól, még a szar szót is használni merészeli alkalomadtán.

Szabadabb stílusából szerencsére sok minden átment e könyvébe is. Ami azért is jó, mert a nyolc év alatt megírt 463 oldalas könyv jó része a szakirodalom újragondolása, átrágása (a klasszikus közgazdászoktól Max Weberen át akár a legújabb közgazdaságtani elméletekig, vizsgálatokig). Ez így önmagában mégsem egy gyaloggalopp, jól jön a személyes hang, a kitérők. A valakik társadalma pedig összegzés is, úgy bő negyven év olvasmányainak, kutatásainak, személyes tapasztalatainak és élményeinek szüzséje és újra-felvarrása.

Krémer Balázs: A valakik társadalma. Az ember társadalmi jelentőségéről és annak hanyatlásáról. Budapest: Napvilág Kiadó, 2022. 463 oldal, 4900 Ft

Egyfelől tehát a könyv sorvezető a szociológiai hagyományokhoz, többek közt, pontosabban, különös tekintettel „a haszonelvű racionalitás hit”-ére, gondolatrendszerére, amelyre Krémer Balázs vallásként tekint. Itt persze nincs helyünk – egy recenzióban érteleme sincs – mindezt részletesen bemutatni, a lényeg, hogy az alapító atyák számára a társadalmi tények, maga a társadalom, illetve a normák, a struktúrák, intézmények, a szerveződési módok voltak a fontosak (akár mint a vizsgálat tárgyai) – nem pedig az egyes emberek. Meg a törvényszerűségek.

Vagy a piac, ami majd eldönti. A szerző azonban igen sokszor odaszúr, hogy nem úgy van az, teszem azt, hogy a szabad piac leghíresebb hívei – mert ez így terjedt el róluk a nyilvánosságban – is olykor az állami szabályozás szükségessége mellett foglaltak állást. Vagy hogy a szitokszónak számító neoliberalizmus mint olyan nem is létezik, vagy ha igen, nem úgy (hanem inkább neokonzervativizmus formájában volt jelen…)

Visszaugorva a racionális haszonelvűséghez: Krémer szerint ez nem olyan vallás, mint az „igaziak”, a klasszikusak, a régiek, ahol nem lehet ellentmondani a hittételeknek, ám ez is erős normatív tartalommal bír. Ami konkrétan azt jelenti, hogy e hit is kinyilatkoztatja, mit kell nekem, de másnak is gondolnia a világról. Megvannak a saját érdekeink, de döntéseinket, magatartásunkat, a másokhoz való viszonyulásunkat befolyásolja az, mi jön „fennről”, miközben úgy véljük a többiekről, ők is hasonlóképpen gondolkodnak, mint mi. Vagy nem.

Ám miért is lehet érdekes számunkra az effajta filozofálás? Azért, mert újra és újra válságok törnek ki, és hát minden vallás egy-egy személyes vagy társadalmi válságra adott válasz próbál lenni. Vigaszt ad, utat mutat (mondom én). Csak ilyenkor jönnek a populisták is, akiknek Krémer szintén szentel pár sort. Mármost meg kell említeni, hogy könyvét a 2008-ban kitört válság után kezdte el írni, amikor is tehát „válságba került a racionális ész és a demokratikus jogok uralta képzetre épült modernitás, amely e vallás nevében építette ki saját gazdasági és társadalmi intézményeit”.

Itt ma legyinthetnénk is: mit nekünk a 2008-as válság, amikor a COVID után már nyakunkon az újabb válság, az ukrán-orosz háború árnyékában, kéteurós benzinárnál, a KATA megszüntetésekor, a „rezsicsökkentés” „csökkentésekor”, az energiaárak elszabadulásakor.

A szerző értelemszerűen az újabb eseményekre és válságokra nem tudott már reagálni a könyvben, ám ez nem jelenti azt, hogy így, a válság elejének a közepén ne adhatna szellemi muníciót ahhoz, hogy legalább felkészüljünk a legrosszabbra, és úgy menjünk elvérezni a csatába, hogy legalább tudjuk, miért halunk meg. Akármilyen sovány vigasz is ez.

A kötet tehát válságszociológia. De akad itt egy alapvető kiindulópont, amire a cím is – kissé félrevezető módon – utal. Tudniillik, hogy oké, szociológiailag (majdnem) tudjuk, mi volt és van a társadalommal, az intézményekkel, a struktúrákkal, de hová lett ehhez képest az ember? Mert az nem úgy volt ám mindig, hogy fentről jött minden, mármint az intézményektől, vagyis jöttek a kész minták, válaszok, hanem ott voltak a Valakik, a jelentős emberek, akiket el is ismertek, és akik mertek s tudtak gondolkodni, volt személyiségük, sőt, akár erkölcsi érzékük és merszük, hogy a világot formálják.

Itt azonban ne arra gondoljunk, hogy Krémer Napóleonról vagy Hitlerről és Sztálinról, ne adj isten, Orbánról és Putyinról festene tablóképet, miképpen formálnák saját képükre, sajnos, a világot. Általában gondol a Valakire, aki – az ő kedvenc szóhasználatával élve – vagány, csibészkedik. Ilf-Petroffal szólva ő a nagy kombinátor, de most azért ne is azokra a csibész brókerekre gondoljunk, akik többek közt tönkre vágták a világot 2008-ig.

Krémernek tehát folyton visszatérő kérdése, hová lettek a jelentős emberek, tehát a valakik, akik nem azt gondolják, amit elvár tőlük a környezetük. Az persze nem új gondolat, hogy az emberek többsége birkamód viselkedik, alkalmazkodik, lemond a kételkedés jogáról. A lényeg itt inkább az, ahogyan ezt a mentalitást összeköti a válságokkal – azzal, hogy 2008-ban meg most is nem pusztán gazdasági válságról van szó, hanem a különböző rendszerek egymással összefüggő kollapszusáról, így éppenséggel a gazdaságról alkotott nézetek válságáról, és innen persze már csak egy köpés a tudomány krízise is. Ezen belül a társadalomtudományé, a magyaré is, ahol a tudós számára inkább az a cél, hogy megmutassa magát a nemzetközi tudástermelési piacon, pontokot szerezzen, nem pedig az, hogy megértsen, és ne adj isten, utat merjen mutatni…

Hogy egy tudós a többi tudós ellenében, az örök korszellemnek adózva, válságot kiállt, az nem ritka (a 20. század eleje ebben kifejezetten nagyot teljesített Sprenglertől Karl Krausson át Heideggerig, de ott van Hamvas Béla is a maga A világválság c. vékonyka kötetével). Krémernél azonban nem a fidesznyikes „hanyatlik a nyugat” narratíváról van szó, nem Sprengler A Nyugat alkonyát olvashatjuk újra.

Eme váteszi kinyilatkoztatásokkal szemben, ha jól értem, Krémer mégis bizakodó (ha a racionális haszonelvűségről le is szedi a keresztvizet, vagy legalábbis érzékelteti hibáit), már-már reményt lát. Feltéve, ha megvédenénk az autonóm szférákat, „akár a civil, privát szférába, undergroundba vonulás árán is”. A pénz és a hatalom ugyan szinte teljesen elfoglalja életszféráinkat, de még akadnak tudósok, művészek, Valakik, akik hisznek az igazságban. Vagy reményt jelenthetne, ha például átalakítanánk az iskolarendszert, hogy az a gyerekeknek elismerést is adjon.

Na jó, ez mind szép és igaz, mondhatja ezt bárki, de mitől szakkönyv ez, mitől nem kinyilatkoztatás? Hiszen akinek még egy csepp esze is maradt, ugyanazt mondaná, mint a szerző. Krémer annyiban csavar egyet a dolgon, hogy megnézi, mi lehet az, ami miatt a remény csapja mégis be van rozsdásodva, sőt, azt elzárják. És pont Magyarország egy ilyen hely. Például konkrétan az oktatás terén, és a szerző meggyőző sorokat szentel ennek, bemutatva, hogy miképpen bánt a magyar kormányzat az oktatással a 2008-as évektől kezdődően.

A jó oktatás – a fentiek jegyében – azt jelentené, hogy Valakiket nevelnek az iskolákban, tehát akik saját fejükkel fognak gondolkodni, ötleteik lesznek. Mármost a válság alatt azok az országok, így Magyarország is, amelyek eleve átlagon alul költöttek az oktatásra, még kevesebbet fordítottak rá.

Ám amíg azt (is) hisszük, hogy a gazdagabb országok többet költenek az oktatásra – ami a legtöbbnél igaz –, ez fordítva úgy néz ki, hogy a már eleve kevesebbet költők éppen a „valakikbe” való beruházás mértékét csökkentették, azaz a felsőoktatásban tanulókra jutó pénzt (per capita). A rendszer tehát nem feltétlenül szán jóval kevesebb pénzt az oktatásra, de ezt inkább olyanokra költi, akikre számíthat, akik alázatosak maradnak a hatalommal szemben – elnyomottakként mit is tehetnének. (A legfrissebb példa erre épp az, ahogyan a hit- és erkölcsoktatásba újabb milliárdokat öl bele a kormány, miközben az OTKA-kutatásokra szánt pénz egy részét zárolja.)

Akikkel elhitetik, hogy nem érdemes gondolkodni, se sokat, se keveset, s megelégszenek egy szakmával. Mivel a tudás ethosza, illetve elismertsége egyre kisebb, arra nem is hajtanak rá – nem tudván, nem érzékelvén, hogy a plusz tudás plusz értéktöbbletet hozhat a konyhára – fordítom le immár én, talán jól, Krémer szavait.

Durvábban szólva: a szarban lévő rendszernek buta emberek kellenek. Elismerést is csak addig és azért kap a kisember, ha szakmunkásként vegetál el. És ha a médiából is az engedelmességet tanulja meg, és immár a legszimplább populista lózungokat veszi át.

Hogy egy aktuális témát mondjunk: az, aki sosem tanult a rasszizmusról, a fogalmat sem érti, nem hallott a holokausztról az iskolában, sem a nyilasokról, úgy Orbán fajvédős elmélkedését sem tudja értelmezni, csak az jön neki le, hogy ki az ellenség, kiket nem szeretünk, kit hibáztathatunk.

Vagy eggyel hátrébb lépve: az összválságba jól illik, ahogy a pandémia során szinte soha nem látott módon ült tort a tudományellenesség a „senkik” körében, ami szintén a tudásba vetett hit erodálódásának világos jele. Pedig ekkor hirtelen mindenki doktor lett…

Krémer Balázs könyvének elsődleges erénye – a relatíve könnyen olvashatóság mellett az –, hogy nagy ívben, több oldalról, történelmi és eszmetörténeti távlatból közelít a társadalom és az egyén válságához, bár olyan konkrét politikai példákig nem jut el, mint az imént én. Ez persze nem is várható el tőle. A könyv azoknak ajánlható, akik a senkiségből már kiléptek talán, de kíváncsiak a nagy összefüggésekre. Sokat lophatunk belőle, inspiráló anyag fekszik előttünk. Új szavakat, ötleteket csórhatunk, régi elméleteket idézhetünk fel, vagy újakat tanulhatunk.

A szegénységgel és például a cigánysággal is foglalkozó Krémer igyekszik némileg más prizmán át láttatni az olyan klisészerűen megfogalmazott témákat, mint a középosztály lesüllyedése vagy a szegénység, s hogy mindeközben miért s hogyan szűnik meg a szolidaritás az egyes rétegek között. (Nem kell messze mennünk, a katás tüntetések is a rétegek közötti szolidaritás hiányát bizonyították újfent.)

Azaz A valakik társadalma egyfajta kézikönyv, nem feltétlenül szükséges ától cettig átolvasnunk, elég, ha naponta belenyálazunk, hogy értsük, miért van inkább a senki, mint a valaki, vagy miért nem gondolkodunk. Miért nem ismerjük el egymást, miért mond csődöt még az a stratégia is, ha önzők vagyunk? Miért nem beszélgetünk egymással – vagy ha igen, miért úgy, ahogyan? S végezetül, ha félelmeink nyomán bizonytalanokká válunk, miért megyünk önként a vágóhídra, illetve tesszük egész világunkat a nyaktiló alá?

Krémer kötete azonban mégsem oly nyomasztó, mint amennyire arra az utóbbi kérdések esetleg utalnának. Hiszen az eddigi válságokat az emberiség valahogyan mindig túlélte. Erre az a legfényesebb bizonyíték, hogy újra itt egy újabb válság.

Szerbhorváth György