Cikkek

Kifinomult kizsákmányolás és poszt-apartheid nyomor Dél-Afrikában

 

25 évvel az apartheid-rezsim összeomlása után továbbra is a fehérek kezében van a gazdaság Dél-Afrikában – a fekete lakosság nagy része ugyanazokban a bádogvárosokban lakik, mint egykor. Az óriási társadalmi különbségek ellenére sokan dolgoznak a feketék felemelkedéséért. Sipos Zoltán helyszíni riportja.

 

„Ha balra néznek, a domb oldalán, magasra felnyúlva, barakkokat láthatnak: itt élnek azok, akik a völgyben található birtokokon dolgoznak” – szól tökéletes angolsággal a turistabusz narrációja. Valóban, a domboldalon szorosan egymás mellé építve sok száz, bádogból készült, színes építmény áll, melyek méhkaptárszerű kinézetet kölcsönöznek a lejtőnek. A nap meg-megcsillan a hullámos bádoglapokon – a telepről messziről lerí a szegénység.

A kézzelfogható közelségben levő szegénység azért szembeszökő, mert a Fokvárosba (Cape Town) érkező turista egy teljesen nyugatias környezetben mozog – nem is kell nagyon hunyorítani, hogy a repülőtérről a városba vezető útszakaszt és a belvárost valamelyik, Egyesült Államok déli részén levő nagyvárossal, mondjuk Atlantával, esetleg egy mediterrán európai nagyvárossal hasonlítsuk össze.

Cape Townban gondosan kiépített turista-infrastruktúra fogad, viszonylag olcsó és nagyon kényelmes városnéző busszal, kiváló útleírásokkal, remek vendéglőkkel, és sok-sok látnivalóval, mert Afrika legdélibb csücske minden túlzás nélkül egy természeti csoda.

 

Cape Town ikonikus hegye, a Table Mountain a turistabuszból

Cape Town ikonikus hegye, a Table Mountain a turistabuszból

 

A Cape félsziget nemcsak földrajzi elhelyezkedése miatt érdekes, hanem azért is, mert gazdag és a világon egyedülálló élővilággal rendelkezik, sziklás domborzata mesébe illő – a város területén nem kevesebb, mint hetven, 300 méternél magasabb csúcs található –, a félóránként változó időjárása pedig folyamatosan izgalomban tartja a turistát: most ugyan hétágra süt a nap, de vajon sikerül-e időben fedezéket találni a következő zápor elől?

 

Kilátás a városra Table Mountain lábától. Egy-egy, tengeri kilátással rendelkező ház egészen elképesztő összegekért cserél gazdát

Kilátás a városra Table Mountain lábától. Egy-egy, tengeri kilátással rendelkező ház egészen elképesztő összegekért cserél gazdát

Magas kerítések, méregdrága ingatlanok

A forgalmas belvárostól nem messze, a Fokváros ikonikus hegyének, a Table Mountain-nak az oldalait borító gazdag növényzetben megbújva, a Hout öbölhöz közel, a Rhodes Drive-on és a Valley Road-on állnak azon szerencsések házai, akiknek van pénzük egy ilyen egyedi környezetben fekvő birtokra. Királyi családok, világhírű írók és hollywoodi színészek házai sorakoznak a két méter magas, gyakran szögesdróttal és elektromos vezetékekkel is megerősített kerítések mögött.

 

Imizamo Yethu „főutcája”

Imizamo Yethu „főutcája”

 

A külvilágtól szigorúan elzárt birtokokkal ellentétben a hegyoldalba vágott bádogváros, Imizamo Yethu (jelentése xhosa nyelven: a saját erőnkből) igazán könnyen megközelíthető: a turistabusznak külön megállója van itt, az idegenvezetésért elkért díj – 90 rand (mintegy 5 euró) – a közösség egyik jövedelemforrását képezi.

Idegenvezetőm, Thobeka, egy harmincas éveiben járó Xhosa nő, eleinte nem túl barátságos: csak egy újabb, drága fényképezőgépét lelkesen lobogtató katasztrófa-turista lehetek szemében. Lassan oldódik a hangulat: az áttörés talán akkor következik be, amikor egy, utunkba kerülő kutyával játszani kezdek.

 

barakkok

 

Imizamo Yethuban mintegy 33 ezer ember él fél négyzetkilométeren, építkezési hulladékok, főként fa gerendákra szegezett bádoglapok felhasználásával épült, szedett-vedett viskókban. Egy ilyen ház gyakran valamivel kisebb, mint Kelet-Európában egy garázs: a jóindulattal is szobányi terekben általában egy egész család él.

Olcsó, és bármikor pótolható munkaerő

A szorosan egymás mellé épített viskók között meghagyott fél méter széles ösvényeken kanyargunk felfele – a település eléggé kihalt: hétköznap, munkaidőben ki-ki a közeli birtokokon dolgozik, kertészként, szakácsként, esetleg bébiszitterként. A fizetés nagyjából napi 150 rand (9 euró) – többet kérni pedig nem lehet: bármikor, bárkit lecserélhetnek, munkaerőből igazán nincsen hiány.

 

Hamarosan esni fog, így gyorsan begyűjti a száradni kitett ruhákat egy nő

Hamarosan esni fog, így gyorsan begyűjti a száradni kitett ruhákat egy nő

 

Imizamo Yethu az egyike azoknak a törvénytelen településeknek, melyek még az apartheid-korszakban épültek. Az 1948-tól 1991-ig tartó apartheid-rendszer lényege az volt, hogy a dél-afrikai lakosságot négy rasszba sorolták („fehér”, „fekete”, „indiai” és „keverék”).

Minden rassz számára különálló élettereket jelöltek ki – ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a városokat és a magas jövedelemmel kecsegtető földterületeket, valamint a jól fizető munkahelyeket a fehérek saját maguk számára fenntartották, mindenki mást vidéki „törzsi területekre”, vagyis „bantusztánokba” telepítettek ki.

Ezek a törzsi területek Dél-Afrika területének alig 20 százalékának feleltek meg, a fennmaradó 80 százalék felett a lakosság 20 százalékát kitevő fehérek rendelkeztek.

 

pink

A bádogvárosokban is könnyebb élni mint vidéken

Csakhogy ezeken a kormány által mesterségesen létrehozott vidéki egyen-településeken a megélhetés rendkívül nehéznek bizonyult, így a fekete lakosság számottevő része – vállalva az ezzel járó folyamatos zaklatást és megfélemlítést – visszaszivárgott a munkalehetőségekkel kecsegtető városok közelébe.

Gombamód szaporodtak az Imizamo Yethu-hoz hasonló bádogvárosok (shanty town), melyeket ugyan a hatóságok rendszeresen leromboltak, azonban még így, a házakat állandóan újjáépítve, rosszul fizetett, megterhelő, megalázó és bizonytalan munkákat vállalva, a város és a tábor között folyamatosan ingázva is könnyebb volt az élet, mint vidéken.

 

badogvaros

 

Bár az apartheid rendszernek hivatalosan 25 éve vége, a bádogvárosok változatlanul ugyanott vannak, a fehérek számára különféle, szakképzettséget nem igénylő munkákat végző lakók számára az élet nagyrészt ugyanolyan kilátástalan, mint az apartheid-korszak idején volt.

Igaz, Imizamo Yethu-ban ma már látható néhány, civil szervezetek által épített, több-kevésbé kényelmes ház, a lakosság túlnyomó többsége továbbra is a szedett-vedett kunyhókban húzza meg magát, és nincsen semmilyen garancia arra, hogy bár a gyermekeiknek ennél jobb életük lesz.

A kunyhók ajtaján festékkel hanyagul felpingált szám – ez a lakók kérvényének a száma, mellyel a kormánytól szociális lakást igényeltek. „Sokat kell arra várni” – nevet idegenvezetőm, aki csak vállát vonogatja, amikor puhatolózom: mégis mennyit, 10, 15, 20 évet?

 

Néhány, a barakkokhoz képest kényelmesnek tűnő ház

Néhány, a barakkokhoz képest kényelmesnek tűnő ház

Ha esik, nedves, máskor tűzveszélyes

Megered az eső, és kisvártatva kis patakok csörgedeznek lefele a házak között, a domboldalon. A településen a mai napig nincsen szennyvíz-elvezetés, ahogy a tiszta víz és vécé is ritka – a közönséges budikat közösen használják a lakók.

A legsúlyosabb azonban az állandó tűzveszély: elég egy kis szikra, és az egész, szorosan egymás mellé épített település lángra lobban. 2017 márciusában egy tűzvész 3500 házat emésztett el – hárman meghaltak, 15 ezer ember pedig hajléktalanná vált, ők a településtől nem messze, konténerekben lettek elhelyezve.

 

A helyi gyerekek által készített papírmasé elefánt, mellyel az újrahasznosítás fontosságára hívják fel a figyelmet

A helyi gyerekek által készített papírmasé elefánt, mellyel az újrahasznosítás fontosságára hívják fel a figyelmet

 

„Johannesburg a világ harmadik legmagasabb bűnelkövetési aránnyal rendelkező városa” – mondja már-már büszkeséggel a hangjában az Uber-sofőr, amikor szóvá teszem, hogy míg Európában nagy, legfeljebb bokrokkal szimbolikusan leválasztott tereket látni, addig Dél-Afrika legnagyobb városában akármerre nézek, mindenhol szögesdróttal megerősített, magas betonkerítések vannak.

Shoot to kill

„Dehát a szögesdrót sem ér sokat” – fakad a sofőr. A rendőrség rég nem bírja kordában tartani a bűnözést, így bizonyos, egyszerűbb feladatokat – például az épületek védelmét – magáncégeknek szervezték ki. Így kerülhettek ki a kerítésekre a baljós „Armed response” táblák – a johannesburgi idegenvezetőm, Kabelo szerint az őrző-védő magáncégeknek dolgozó fegyveresek akár akár meg is ölik a betolakodót.

„Mondjuk itt a betörők katonai fegyverekkel, a ´80-as évekbeli összecsapásokból megmaradt Kalasnyikovokkal járnak, ezért is van az, hogy az őrző-védő cégek nem cicáznak” – magyarázza értetlen arcomat látva Kabelo.

A Johannesburgba tévedő turistát mindenki arra figyelmezteti, hogy nem jó ötlet pénzzel, útlevéllel, fényképezőgéppel a városban sétálni, sötétedés után pedig végképp nem ajánlott sehova gyalog menni.

 

A Johannesburg központjában levő piac, tele kínai áruval

A Johannesburg központjában levő piac, tele kínai áruval

 

A 4 milliós nagyvárosban közlekedni nem csak a rossz közbiztonság miatt nehéz, a tömegközlekedés sem igazán turistabarát. Jellegzetes fehér Toyota kisbuszok járják a várost keresztül-kasul, azonban ezeknek a kisbuszoknak nincsen útvonaluk, sem előre megszabott megállóik.

Egy-egy busz egy adott irányba tart, ott áll meg, ahol az utas kéri. Felszállni pedig úgy lehet, hogy az út szélén megáll az ember, és útirányának megfelelő, csak a helyiek által ismert kézjelet mutat fel – az adott irányba tartó kisbusz megáll, és felveszi.

Van azonban megoldás: Johannesburgban rengeteg, és olcsó az Uber, így a szállítás megoldott kaputól kapuig. Ezzel együtt nem árt, ha egy helyi kíséri az embert – és ha a kísérő azt mondja, hogy a fényképezőgépet el kell rejteni, vagy egy-egy utcába nem kell bemenni, akkor nem érdemes sokat akadékoskodni.

 

Kocsmák Johannesburg diáknegyedében. Ez egy viszonylag biztonságos környék

Kocsmák Johannesburg diáknegyedében. Ez egy viszonylag biztonságos környék

Sophiatown, a ledózerolt művésznegyed

A johannesburgi, végtelennek tűnő kertvárosokban kanyarog az Uber: többé-kevésbé egyformának tűnő, földszintes házak és magas kerítések mindenhol. A ház, melyet megnézünk, első pillantásra tökéletesen ugyanolyan, mint a többi. Csak a kapu melletti portás-fülke, és a kiragasztott plakátok jelzik, ez nem magánház, hanem egy közöségi tér.

A gondosan megnyírt pázsiton a kurátor, Viktor Mokhini fogad. A 74 éves férfi sorsa szorosan összefonódik a városrész történelmével. A kertváros helyén ugyanis az ´50-es évek közepéig Johannesburg egyik híres művésznegyede, Sophiatown állt, mely az itteni pezsgő kulturális élet mellett arról volt ismert, hogy a lehető legkülönfélébb származású családok jól megfértek egymás mellett.

 

Viktor Mokhini

Viktor Mokhini

 

A zajos, szegény, többségében feketék által lakott Sophiatown nyilván szúrta az apartheid-rezsim szemét, annál is inkább, mert a városrész körül mindenütt fehérek számára fenntartott negyedek álltak. Így 1955-ben kitelepítették a Sophiatown lakosságát, a házakat pedig ledózerolták.

A kitelepítés előtt három nappal eljöttek értük

Mokhini Sophiatownben született, 1942-ben. „Megjelentek a hivatalnokok, minden családnak felmérték a származását, és anyagi helyzetét. Ennek alapján döntötték el, hogy kit, melyik újonnan létrehozott településen helyeznek el” – így a kurátor. Ezután a lakók megkapták a kitelepítésről szóló döntést – bár a döntés 1955 február 12.-ét jelölte ki a költözés napjaként, a fegyveres rendőrök három nappal korábban, kora hajnalban döngettek az ajtókon.

Az indiaiakat egy volt laktanyába, a kínaiakat Johannesburg központjába, a „vegyes” családokat Sophiatown-tól délre, a feketéket pedig egy Meadowlands nevű településre vitték – a házaikat még aznap buldózerekkel lerombolták, hogy véletlenül se lehessen hova visszatérni.

„Két épületet, egy műemlék templomot, valamint egy fekete orvos házát hagyták meg, aki az African National Congress színeiben politizált. Ebben a házban vagyunk most” – így Mokhini. Az új Sophiatown helyén épült, kizárólag fehérek számára fenntartott városrész neve sokatmondó: Triomph.

„Kezdetben az élet rettenetes volt a Meadowlands-ban” – emlékezik vissza a kurátor. A kormány által épített, helyiek által egyszerűen csak matchbox-nak, vagyis gyufás skatulyának nevezett egyen-házak nem voltak közművesítve, nem volt villany, a környéken sehol nem volt bolt, vagy iskola – ezeket csak a nyolcvanas években, a rezsim „puhulása” idején építették fel.

 

A Sophiatownban egykor kiadott Drum magazin címoldalai

A Sophiatownban egykor kiadott Drum magazin címoldalai

Szándékosan ellehetetlenített életek

Ráadásul a feketék nem rendelkezhettek ingatlannal, így a házakat a kormánytól kellett bérelni. „A lakbér magasabb volt, mint az apám fizetése. Így két nagyobb testvéremnek abba kellett hagynia az iskolát, és el kellett menniük dolgozni, mert aki nem fizette rendesen a lakbért, azt Johannesburg környékéről kiköltöztették vidékre.”

A feketék életét olyan szabályok keserítették meg, mint például az, hogy ha egy házban 16 évnél idősebb fiú is élt, és nem járt iskolába, akkor neki a házbéren felül külön fizetnie kellett. Aki nem fizetett, arra börtönbüntetés várt.

Meadowlands-ben nem volt vonatállomás, így aki Johannesburgban dolgozott, annak hajnalban el kellett gyalogolnia a legközelebbi megállóig, és ott kellett felülni egy zsúfolt, városba tartó vonatra. Visszfele pedig ugyanez volt – sokan sötétben indultak, és sötétben értek haza munkából.

Továbbra is a fehérek kezében a gazdaság

„Bár az apartheid-rezsim ´90-es évekbeli összeomlása óta a feketék élete sok tekintetben könnyebb – például szabadon utazhatnak, és ingatlant is birtokolhatnak – sok minden kell még megváltozzon: a gazdasági erőforrások továbbra is a fehérek kezében összpontosulnak” – így Mokhini, aki szerint a munkahelyek terén informálisan továbbra is működik a szegregáció: a jól fizető állások inkább csak a fehérek számára elérhetőek.

 

Sipho Mamize

Sipho Mamize

 

„Dél-Afrika társadalmi szövete továbbra is a kilencvenes évekbeli berendezkedést tükrözi” – így Sipho Mamize. A középkorú, szenvedélyesen beszélő férfi egy másik johannesburgi nyomornegyedben, Diepslootban (jelentése: mély árok) jelen levő civil szervezet, a Wings of Life Centre igazgatója.

Diepsloot első pillantásra nem sokban különbözik Imizamo Yethutól. Azonban a szűk utcákon kanyarogva világossá válik, Diepsloot ha lehet még nyomorultabb, kiterjedésben sokszorosa a Imizamo Yethunak – egy dombról körbenézve, míg a szem ellát, mindenhol a rozsdás, össze-vissza festett bádogkunyhókat és szorosan egymás mellé préselt, hulladékokból eszkabált standokat látni. Több, mint 250 ezer ember él itt.

A negyed utcáin lépésben végighajtunk, sőt, egy bevásárlóközpont parkolójához közeli utcában rövid sétát is teszünk, azonban idegenvezetőm nem ajánlja, hogy a kunyhók közé bemenjek: nem lehet előrelátni, milyen feszültségek dolgoznak a közösségben.

 

Utcakép Diepslootban

Utcakép Diepslootban

Bevándorlók ideiglenes menedéke

A diepslooti helyzet amiatt is más, hogy itt nem egy többé-kevésbé homogén népesség él: a szegény dél-afrikaiak mellett itt a kontinens minden részéről összesereglett bevándorlók is ideiglenes menedéket találnak – emiatt aztán hatalmas a fluktuáció, sok a bűnözés, a családon belüli erőszak, és az etnikai feszültségek is állandóan fel-fellángolnak.

Diepsloot nem rendelkezik szennyvíz-elvezetéssel, sok a patkány, ami óriási közegészségügyi problémát jelent.

Mamize szerint ugyan az apartheid-rezsim idején hozott, elnyomó törvényeket eltörölték, azonban a dél-afrikai társadalmi berendezkedés továbbra is a fehéreknek kedvez, az ők kezükben összpontosul a gazdasági hatalom.

 

A parázson sült csirkeláb az egyik nagy kedvenc Dél-Afrikában

A parázson sült csirkeláb az egyik nagy kedvenc Dél-Afrikában

 

A fekete közösségek felemelkedését számos külső tényező gátolja – például az, hogy hogy nem részesülnek minőségi oktatásban, illetve az információkhoz való hozzáférésük is nagyon korlátozott. Hiába van szinte mindenkinek okostelefonja, az internetes adatforgalom megfizethetetlenül drága Dél-Afrikában, így az internet nyújtotta lehetőségekkel sem tudnak élni.

„Könnyen be tudnánk indítani a vállalkozó szellemet, megtudhatnánk hol, mit lehet olcsón vásárolni, készíthetnénk alkalmazásokat, ha lenne ingyenes wi-fi” – vázolja lelkesen gesztikulálva a civil szervezet igazgatója.

Kifinomult kizsákmányolás

A kizsákmányolásnak új, rafináltabb formái is megjelentek: a telep közelében több bevásárlóközpont is épült, és ennek sokan örülnek. „Igaz hogy ezek munkahelyeket jelentenek, ugyanakkor megölik a helyi kisvállalkozókat. Míg korábban a helyiek a megkeresett pénzüket helyben, vagyis ezeknél a kisvállalkozóknál hagyták, most multinacionális vállalatok forgalmát bővítjük” – így az igazgató, aki szerint a bevásárlóközpontok a lakók mobilitására is károsak: ha mindent helyben meg lehet vásárolni, sok embernek már nincsen oka utazni, ami óhatatlanul a munkalehetőségek beszűkülését jelenti.

 

A helyi kisvállalkozóknak nem fair konkurrenciát jelentenek a közelben épülő bevásárlóközpontok

A helyi kisvállalkozóknak nem fair konkurrenciát jelentenek a közelben épülő bevásárlóközpontok

 

Nem minden township van örök pangásra ítélve. A Johannesburghoz közel levő, 1,2 milliós Soweto (jelentése South Western Township, vagy a plasztikusabb „So where to?/Merre tovább?” kérdés rövidített változata) mára egy történelemben gazdag, a helyi fekete értelmiség/középosztály körében menő hely, ahova mellesleg a turisták is nagy számban látogatnak.

A megnövekedett érdeklődésnek megfelelően a lehangoló, ötvenes-hatvanas években épült egyenházak közül sokat leromboltak, illetve kényelmesebb, építészetileg is igényes változatban újjáépítettek, így a környék – vagy legalábbis azok az utcák, ahova mi ellátogattunk – talán csak az alacsonyabb kerítéseivel üt el a gazdagabb, „fehér” részeitől.

Az autóból kiszállva jól kidolgozott rigmusokkal köszöntenek a félmeztelen utcagyermekek, megvan járdán keresztben parkoló, nagyon drága Mercedest otthonos látványa, miközben a makulátlan aszfalton egy zsineggel megkötött gyümölcsösládában pörgetik egymást a gyermekek önfeledten.

Hogy mennyire turistabarát hely ez, az is mutatja, hogy dél-afrikai tartózkodásom messze leghúzósabb éttermi számláját sikerült összehozni egy, szemre különösebben nem elegáns, ellenben hamisítatlan „soul food”-ot ígérő étteremben.

 

A jellegzetes sowetói tucatházak közül sokat lebontottak, helyükre menő villák épültek

A jellegzetes sowetói tucatházak közül sokat lebontottak, helyükre menő villák épültek

Start-upok a nyomornegyedben

Ha ez lehetséges, Westbury szöges ellenéte a felkapott Sowetónak. A fallal körülvett negyedhez egy kihalt, gazzal benőtt mezőn keresztül baktatva lehet elérni – a negyed maga pontosan ugyanúgy néz ki, mint mindegyik másik township: talán 50 négyzetméteres, földszintes, alacsony tetős egyenházak sorakoznak szorosan egymás mellett, az egyhangúságot néha egy-egy tömbház, vagy színesre festett falú kisbolt töri meg.

Itt sem sétálunk: pár hete két drogbanda tűzpárbajba keveredett, a hangulat jelenleg is eléggé feszült, idegennek nem ajánlott a házak közé bemerészkedni. Ellenben az iskolában várnak – és ez az iskola azért különleges, mert itt nem csak a klasszikus elemi-középiskolai oktatás zajlik, hanem egy, az iskolával párhuzamosan működő civil szervezet ún. „life skills”-t, vagyis az élethez szükséges tudást is igyekszik átadni a diákoknak.

 

Autóval járjuk végig Westburyt

Autóval járjuk végig Westburyt

 

Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy a civil szervezet rendelkezik egy szerény számítógép-parkkal, ahol egy lelkes tanár igyekszik a közösségből származó fiatalok informatikai ismereteit megalapozni. „Könnyebben találnak munkát, amint megtanulnak számítógéppel dolgozni” – indokolja a képzés szükségességét a tanár, akinek álma az, hogy a jövőben programozó-képzést is el tudjon indítani.

Ezen kívül vállalkozói alapismeretekhez is hozzájuthatnak itt a fiatalok, sőt, az épületben irodát is kaphatnak azok, akik úgy döntenek: vállalkozást, illetve divatos kifejezéssel „start-upot” indítanak. Az egyik ilyen cég különféle audio-vizuális szolgáltatásokat nyújt – fotóz, filmez, rendezvényeken hangosítást vállal. A másik vállalkozás egy közösségi színház – ottjártunkkor a három fiatal épp egy hamarosan bemutatandó színdarab szövegkönyvén agyalt – a harmadik egy tanár, aki hangképzést tanít bárkinek, aki énekelni szeretne.

 

Közösségi színház, mint startup

Közösségi színház, mint startup

 

Az udvaron egy rikító pirosra festett acélkonténerben egy kisbolt fog hamarosan indulni, és a színpad helye is megvan: a nézőtér az udvar leghűvösebb pontján, a fák árnyékában lesz, magyarázza a tanár. Közben tőle nem messze eközben tinédzserek lógnak egy néhány, használt gumiabroncsból készített ülőeszköz körül: épp arra várnak, hogy kezdődjön az egyik foglalkozás.

Mindenhol jó hangulat, lelkesedés, és a rendelkezésre álló, egyszerű eszközök maximálisan kreatív felhasználása: ez Westbury. Távozásunkkor egy pár gyermek hosszasan követ, arra kérve, készítsek róluk fotókat. Itt vannak:

 

sracok

 

Sipos Zoltán

Megosztás