Bezárás
Cikkek

“Meglepően sokan próbálnak segíteni” – önkéntes ételosztók és rasszista taxisok a szegedi éjszakában

Egy teljes napot forgattunk a szerb-magyar határon: megnéztük a Magyarországon keresztül Nyugat-Európába készülő migránsok átmeneti táborát az elhagyatott szabadkai téglagyár mellett, és azt is, hogy mi, de leginkább kik és hogyan fogadják őket Szegeden. Videóriport, második rész.

A röszkei menekülttáborba még hétfő délelőtt, a Szerbiába indulás előtt próbáltunk meg bejutni, de nem sikerült. A kapunál strázsáló marcona rendőr ugyan kérésünkre kihívott valakit, akivel beszélhetünk, és a tiszt néhány perc múlva meg is érkezett, de semmilyen kérdésre – hány menekült van bent, mi történik velük a táborban stb. – nem válaszolt: azt javasolta, hogy keressük ki az interneten a Csongrád megyei rendőrség honlapján a sajtóosztály vezetékes telefonszámát, és ott érdeklődjünk.

Megtettük, de érdemi választ és pláne bebocsátást nem nyertünk, csak egy további feladatot: kérjünk emailben bejutási és forgatási engedélyt a központtól.

Így csak kívülről tudtuk felvenni a hatalmas sátrakat, a kapuhoz legközelebbiben ülő menekülteket – előtérben nők és gyerekek -, a buszhoz terelt férfiakat, és az őket gumikesztyűs kézzel motozó rendőröket, az egymás után behajtó rendőrségi járműveket, majd az ismeretlenbe távozó tele buszt.

Információink szerint Röszkéről vagy a nagyfai befogadóállomásra, vagy a szegedi határrendészeti kirendeltségre szállítják a Röszkén orvosi vizsgálaton és ujjlenyomatvételen átesett menekülteket, akik a következő állomásukon megkapják “a papírt”, a 2 napig érvényes névreszóló hatósági igazolást, amelynek birtokában térítésmentesen utazhatnak a számukra kijelölt menekülttáborba, általában Debrecenbe vagy Vámosszabadiba.

A rendszer úgy lett kitalálva, hogy már-már lehetetlen nyerni, de legalábbis ne legyen könnyű, nehogy jól érezze magát a többezer kilométeres utazás után egy szál hátizsákkal Magyarországra érkezett szerencsétlen – ez volt az érzésünk a dolgok gyakorlati működését látva. A migránsok eleve nem értik a magyar nyelvű határrendészeti igazolást, a szegedi vasútállomáson pedig még véletlenül sincs kitáblázva számukra, hogy Debrecenbe csak ceglédi átszállással tudnak eljutni.

Ottjárttunkkor ráadásul vágányzár volt, ezért a Debrecenbe vezető út a következőképpen nézett ki: Szegedtől az állomás elől induló vonatpótló buszokkal elutazni Szatymazig, ott felülni a vonatra, Cegléden pedig átszállni egy másikra a célállomásig.

A vonatra, illetve vonatpótló buszra várva a menekültek szeretnének hazatelefonálni, hogy ne aggódjanak értük az otthoniak: ehhez venniük kell egy magyar SIM-kártyát. Élelmes “üzletemberek” 10 ezer forintért árulják nekik zsebből a vasútállomás előtt, és sokan meg is veszik, hisz honnan tudhatnák, hogy ugyanaz a kártya  a közeli újságosnál kevesebb, mint 3 ezer forint.

De hiába veszi meg a menekült a Domino-kártyát: annak aktiváláshoz, az “előfizetői szerződés” (ami egy feltöltős telefonszám esetében elég paradox fogalom) megkötéséhez nevet, magyarországi lakcímet, személyi igazolvány-számot stb. kellene bediktálnia a telefonos ügyfélszolgálatot felhívva, a bemondott adatokat pedig a cég összeveti a Belügyminisztérium adatbázisával, vagyis a kamu identitást nem fogadja el a rendszer.

Egy nemrég Magyarországra érkezett, menekülttáborba tartó embernek nyilván nincs sem érvényes lakcíme, sem igazolványszáma, így a megvásárolt SIM-kártyát nem tudja használni, viszont mivel már kibontotta, vissza sem viheti az üzletbe.

Erdélyben élő kollégánk már a szatymazi buszt is nehezen emésztette meg, de ezen a ponton kiszakadt belőle, hogy ő bizony nem szívesen lenne Magyarországon menekült, s mi nevettünk vele, rajta, a helyzet abszurditásán, de leginkább kínunkban, a tehetetlenségtől.

Este 9 után, Szerbiából visszatérve viszont már a telefonálásnál sokkal komolyabb gondokkal küzdő menekülteket láttunk a szegedi vasútállomás előtt: a határrendészet nincs tekintettel a menetrendre, a MÁV pedig félti és zárva tartja az üres várótermet, így a migránsok a reggeli első vonatig az épület falához húzódva, az adományosztást néhány nap alatt példaértékűen megszervezett civilektől kapott polifoamok és takarók segítségével vészelik át az éjszakát, miután ettek és ittak – szintén az önkéntesek jóvoltából, mert a határrendészet az utolsó esti vonat indulása után, enni és innivaló nélkül, mindössze az egy szál igazolással engedi őket útjukra.

“Ha Afganisztánban béke lenne, visszamennénk” – migránsok a szerb határon, videóriport, első rész

Néhány méterrel arrébb állnak a helyi taxisok. Elmondásuk szerint szegedi fuvarokat kérőkre várnak, és soha nem szállítanak menekülteket, de egyébként a hivatalos tarifatáblájuk szerint 65 ezer forint lenne egy debreceni fuvar. Meglehetősen ellenségesek mindannyian, és csak egyikük vállal nyilatkozatot – mondjuk abban benne is van minden.

Hogy minek jönnek ide, mér’ nem maradnak otthon a kurvaannyukba, ő ugyan nem akarja, hogy néger legyen a fia osztálytársa, nem kell ide 40 millió ember Indiából, és így tovább vagy 15 percen át. Mi persze szemét liberálisok vagyunk, hogy ezzel a témával foglalkozunk, és miért nem viszünk haza két menekültet, vagy legalább vándoroltunk ki volna Londonba ahelyett, hogy őt nyaggatjuk, ésatöbbi, szóval igazán élményteli beszélgetésben volt részünk.

A taxisok képviselőjeként bemutatkozó férfi megjelenésével némileg csitul a hangulat, ő szemlátomást nyugtatni próbálja az utasokra váró, és szinte folyamatosan a civilek által “gondozott” menekülteket figyelő, meglehetősen ideges taxisokat, miközben igyekszik minket is meggyőzni arról, hogy végső soron az üzlet az üzlet: ha hajlandó kifizetni a debreceni fuvar meglehetősen borsos tarifáját, akkor miért baj, hogy elviszik a határrendészeti igazolással egyébként ingyenes vonatozásra jogosult menekültet?

Azt az ellentmondást egyikük sem tudta megmagyarázni, hogy ha a menekülteket szemmel láthatóan nem szeretik, akkor hogy lehet, hogy a pénzüket meg érezhetően igen?

A jószándékú civilek azonban szerencsére többen vannak a hangos ellenségeskedőknél, és csendben teszik, amit a lelkiismeretük diktál. Balázs, a civil megmozdulás egyik főszervezője elmondja, hogy folyamatosan kapják az adományokat, ételt, italt, takarókat, tisztálkodószereket, az önkormányzat  pedig nemrégiben az ő munkájuk és a továbbutazásra várakozó menekültek segítése érdekében faházat, mobilvécét, ivókutat, valamint ingyenes wifi-t bocsátott a rendelkezésükre a vasútállomás előtti téren.

(Folytatjuk)

Erdélyi Katalin – Sipos Zoltán

Videó: Pápai Gergő

Fizess elő az Átlátszóra, hogy még sok ilyen cikket írhassunk!

Havonta csak egy ezres: már csak 1155 új előfizetőre van szükségünk
ahhoz, hogy az alapműködésünk közösségi finanszírozású legyen. Tudnivalók itt.

4000__ani_6

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nincs kitömve állami hirdetésekkel, és nem akarjuk a Fidesznek ajándékozni nemzetstratégiai érdekből. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom