Bereznay András: Trianon az önrendelkezés elvének és jogának megcsúfolása

Magyarország 1918 végén soknemzetiségű ország volt, az első világháború vesztesei közé tartozott. E tények egyikéből sem következik, hogy a győztesek az egy évszázaddal ezelőtt kötött trianoni békében olyan rendelkezésekkel kellett, hogy sújtsák – különösen területi értelemben – amilyenekkel közismerten tették. Nem következett ez a békekötésig eltelt időszak eseményeiből sem. A tervek már a háború végén készen álltak. 

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Bereznay András magyar születésű térképész és történész, történeti atlaszok összeállítására szakosodott. Budapesten született, 1978-ban elhagyta Magyarországot, azóta Londonban él.

Magyarország a nyugati civilizáció részeként, ekkor már kilencszáz évnél is régebben osztotta annak értékeit, köztük a legmeghatározóbbal, a koronként változó – egyre szélesedő – tartalmú önrendelkezés elvével, melynek érvényességét a nyugati közgondolkozás éppen az adott kor táján fogadta el a nemzetekre nézve is. A magyarság számára a legföldolgozhatatlanabbul az hatott, hogy a béke rendelkezései éppen ennek a nyugati elvnek mondtak ellent. Valószínű, hogy ha nem szakítják szét a magyar etnikai közösséget, ha csak a tényleg nemzetiségek lakta területeket veszíti el az ország, ma már nem volna élő fogalom „Trianon fájdalma”.

Föltűnő a föltételeket diktálók következetlensége mind magát a trianoni békét illetően, mind összehasonlításban a más legyőzött államokkal kötött békékkel. Ez nem csak a nemzetiségi területeink elszakítását igazoló önrendelkezés elvének gyakori félretételében nyilvánult meg – ha a magyarság tömegeiről volt szó – hanem abban is, ahogyan a demokratikus akaratnyilvánítás legkézenfekvőbb eszközét, a népszavazást is szelektíven alkalmazták.

Különös érvényesítése volt az önrendelkezés elvének az olyan, mely az elszakadást választó, addig is autonóm Horvát-Szlavonország nélkül 54,5%-ban magyar többségű szűkebb Magyarország földarabolását azért tartotta szükségesnek, hogy Csehszlovákiának egy 47,7%-ban szlovák, Romániának egy 53,8%-ban román lakosságú területet juttasson, miközben a szlovákság államalkotó nép jellege, tehát az elcsatolás jogcíme – önrendelkezésének megvalósítása – az új Csehszlovákiában legalábbis nem volt egyértelmű, és az akkori Magyarország lakosságának 16,1%-át kitevő románság – nem is egészének – önrendelkezése elérése címén Románia nagyobb kiterjedésű magyar terület birtokosa lett, mint amennyit a béke az 54,5%-nyi magyarságnak meghagyott.

Az akkor Szerb–Horvát–Szlovén Királyságnak nevezett államnak, a későbbi Jugoszláviának pedig ezzel egyidőben két olyan vidéket adtak át, ahol a déli szláv – azaz szerb, horvát, szlovén, sokác és bunyevác – lakosság aránya együttesen is csak 30,9% volt az 1910. évi népszámlálás szerint, és ahol az önrendelkezés elvének érvényesítése szempontjából nem elhanyagolhatóan, a nem szerb délszlávok államalkotó nép jellege több vonatkozásban is csak fikció maradt.

Egyértelműen mondott ellent az önrendelkezés elvének a magyarság harmadának, több mint három millió háromszázezer embernek kisebbségi sorba küldése (lényegesen többen voltak, mint akár az elszakadó románok, akár a szlovákok, a csak heted részüket kitevő déli szlávokról nem is beszélve), de nem szolgálta azt az sem, hogy mintegy két és fél milliónyian, akik kisebbségiek voltak Magyarországon, azok maradtak az utódállamokban is. Számukra a más államba kerülés nem jelentett önrendelkezésük érvényesítése szempontjából javulást, de nyilvánvalóan jelentette életvitelük nehézségek sorát hozó megbolygatását, vagyis hátrányosan érintette őket.

Így elmondható, hogy ha föl is tesszük, hogy a szlovákok, románok, déli szlávok, és a nyugat-dunántúli németek valóban mind az elszakadást kívánták (bár az ellenkezőjére nagyonis voltak jelek), a béke összességében akkor is legföljebb csak mintegy öt millió kétszázezer ember helyzetén  javított. Azon az áron, hogy egyidejűleg közel öt és fél millióén rontott. Általános nyugati szempontból nézve, ilyen „nyereségért” aligha volt indokolt szétrombolni egy egységet, mely – anélkül, hogy ezzel a tényen túl bármiféle érdemre utalnánk – a Nyugat államrendszerének egyik hagyományos pillérét jelentette 900 évig, és melynek leomlása hozzájárult e rendszer stabilitásának aláásásához: következményeiben a Nyugat egészét is hátrányosan érintette.

Hogy az önrendelkezés elve a trianoni béke esetében csak szólam volt, az félreérthetetlen abból, hogy a győztesek tudni sem akartak a magyar küldöttség által javasolt, az elcsatolásra szánt területeken, azok sorsáról tartandó népszavazásról.

Ehelyett az egyes  nemzetiségiek kollektív óhaját demokratikus értelemben nem bizonyítottan tükröző, kétes legitimációjú,  így-úgy egybehívott úgynevezett nemzeti gyűlések határozatait idézték. Úgy mindenesetre, hogy közülük a Magyarországban maradás mellett döntőket nem vették figyelembe.

Ez többszörösen is volt következetlenség, hiszen a háborút Németországgal lezáró versaillesi béke nem csak, hogy nem csatolt el tőle német lakta területet kisebb nyelvszigetek és Elzász-Lotharingia kivételével – melynek német nyelvű lakói is hagyomásan francia érzelműek voltak –, hanem nemzetiségi területei többségén is népszavazásra bízta a döntést. A mazúriai (és más) lengyel nyelvű terület a Németországban maradás mellett döntött. Kiderült, az anyanyelvi viszonyokból nem föltétlenül lehet következtetni a lakosság óhajára a hovatartozás tekintetében: népességek konzervatívizmusa, gazdasági meggondolásai lehetnek erősebbek, mint nyelvi értelemben „anyanemzetük” vonzása.

Ez könnyen lehetett volna így Magyarország legalábbis egyes nemzetiségi területei esetében is. Ausztriától igaz ugyan, hogy elcsatoltak jelentős német lakta területeket, de legalább a jórészt szlovén lakta Dél-Karintiában népszavazást írtak ki – ez Ausztria mellett döntött – melyet veszteségeiért még kárpótolták is valamennyire – Magyarországból.

Bulgária jobbára csak olyan területről szorult ki, és onnan is csak részben, melyet mindössze hat évvel korábban szerzett meg. A magyar veszteségekhez képest ennek mérete és aránya is elhanyagolható volt. A Török Birodalomtól, bár arábiai birtokairól mind lemondani kényszerült (gyarmatait Németországtól is elvették), alig szándékoztak török nyelvterületet elcsatolni még a későbbi ellenállás folytán semmissé vált sèvresi békében sem, sőt ez a szerződés a kurd lakta területen még népszavazást is írt elő.

A magyarság körében az önrendelkezés elvének a győztes (ellenfelek voltak, vagy nem)  mélységesen tisztelt vezető nyugati hatalmak általi széleskörű semmibevétele rengeteg traumatizált, így káros önmarcangolásra is vezetett.

Arra, hogy ott keressen a fölfoghatatlan igazságtalanságra magyarázatot, ahol nem volt: önmagában. Értelmetlen pedig a Trianont megelőző fél évszázad magyar nemzetiségi politikáját vádolni. Ez a korabeli nemzetközi összehasonlításban példamutató volt, de legalábbis nem rosszabb, mint a korszak akármelyik más államáé. És tényleg, még a béke megalkotói sem hivatkoztak valamiféle magyar bűnök valamiféle megtorlására.

Szintén értelmetlen a felelősség szempontjából a háborút követő korszak akár bal-, akár jobboldali magyar kormányainak elmarasztalása. Akármilyen hibáik, mulasztásaik voltak, a győztesek akarata, az általuk már korábban megkötött titkos szerződések ellen keveset tehettek.

Indokolatlan a trianoni döntés okát másban keresni, mint a magyarság történelmileg ifjú szomszédainak önmérsékletet nem ismerő fiatalos mohóságában, illetve a győztes nagyhatalmak velük – volt szövetségeseikkel – szembeni hol jóindulatúan elnéző  közömbösségében, hol későbbi szolgálataikkal számoló, rövidlátóan elvtelen politikájában. Minden más – bármennyire is agyontárgyalt – mellékkörülmény.

Szomorú a győztes hatalmakra nézve, hogy az egyetlen, csak Sopront és környékét érintő népszavazás, melynek megtartását Magyarországon, ha a béke megkötése után is, de mégis megengedték, nem az önrendelkezés jogának tiszteletben tartása miatt történt, hanem a Nyugatmagyarországon kibontakozó fegyveres ellenállásnak köszönhetően.

Bereznay András

Címlapkép: a szerző térképe.

Ha már egyszer itt vagy…
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri adománnyal, vagy havi előfizetéssel. Kattints ide a támogatási lehetőségekért!