Vélemény: Az Észak-Korea elleni katonai fellépés veszélyei

A húszmillió dollárból, amit naponta az amerikai nukleáris arzenál fenntartására költünk, minden nap 1000 dollárt adhatnánk a húszezer éhen haló gyermek mindegyikének. – J. Philip Newell (A New Harmony)

Most, hogy a kelet-ázsiai atomháború lehetősége körvonalazódik, gyakran gondolok arra, hogy maguk a modern hadviselés szívtelen hadjárataiban megsemmisített civilek mit mondanának a halálukról, melyet a pusztítástól távoli zsarnokok és elnökök rendeltek el.

83%

Év végéig még

17 866 772 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Számtalan ártatlan életnek vetettek véget a hagyományos bombák, az atomfegyverek és az utóbbi években a drónok. Átgondolták a demokratikusan választott vezetők, hogy mi történt valójában Hirosimában és Nagaszakiban, és megnyugtató választ tudtak adni maguknak? A technológia fejlődésével a hadviselés személytelenné vált, mégis úgy tűnik, hogy cserébe a legújabb hadi technológiákért és tömegpusztító fegyverekért, az államok vezetői képesek megtagadni a legfontosabb alapelveket.

A jelenlegi Észak-Korea elleni konfliktus során az Egyesült Államok kormányának fő szempontja, hogy az Észak-Korea elleni esetleges támadás veszélybe sodorja-e az amerikai anyaországot. Elméletileg az Egyesült Államoknak védenie kellene a területi szövetségeseit, Dél-Koreát és Japánt. Mindazonáltal, ha a vezetők számára valóban fontos szövetségeseik biztonsága, a Dél-Koreát és Japánt nyilvánosan rakétatámadással fenyegető, elkeseredett diktatúra provokálása stratégiailag és humanitárius szempontból is igen problematikus.

Az USA hadserege előszeretettel reklámozza, hogy „bunkerpusztító” fegyvereivel milyen rendkívüli pontossággal képes gyilkolni, akár „lefejezni” az Észak-Koreai rezsimet. Katonai szakértők szerint 300 Tomahawk rakéta elég lehet az észak-koreai hadsereg működésképtelenné tételére, de ez nem garantálja az összes rakéta és nukleáris fegyver elpusztítását, amennyiben ezeket egyszerre lövik ki titkos bázisokról, mobil kilövőállásokról és nukleáris tengeralattjárókról.

Úgy tűnik, hogy a phenjani rezsim ostromra készül – megalapozottan tartanak attól, hogy az Egyesült Államok hagyományos haderejével bármikor megsemmisítheti őket. Ironikus módon a világnak azzal kell szembesülnie, hogy az Egyesült Államok jelenlegi vezetése is egy hasonló pszichológiai csapdába sétált be. Miközben Phenjan folytatja a nukleáris robbanófejű interkontinentális ballisztikus rakéták telepítését, a Trump-kormány azt a következtetést vonhatja le, hogy a szövetségeseit érő járulékos károk ellenére az azonnali támadás az egyetlen lehetősége.

Nyugtalanító, hogy a tömegpusztító fegyverek bevetésének jogával elnökök, miniszterelnökök és diktátorok is rendelkeznek. Ezeknek a katonai hatalmaknak az állampolgárai nem hagyták ezt jóvá hivatalosan, nem adták meg ezt a jogot népszavazással vagy más demokratikus eszközzel. Visszatekintve a Manhattan tervre, fájdalmasan egyértelmű, hogy a projekt vezetője, Groves tábornok hogyan vette rá Truman elnököt az atombombák ledobásának engedélyezésére.

Az ezt követő évtizedekben alig helyeztek el fékeket a parancsnoki láncban, hogy megakadályozzák az érzelmileg instabil elnökök ellenségességből és félelemből eredő, impulzív lépéseit. Trump és Kim Dzsongun is olyan veszélyes mértékű hatalommal rendelkeznek, amit sem az amerikai alapító atyák, sem Marx és Engels nem tudott volna elképzelni.

Meglepő, hogy a dél-koreai és a japán vezetők nem ellenzik hangosabban az Észak-Korea elleni amerikai inváziót. A 70 fölötti koreaiak pontosan emlékeznek a Phenjant megsemmisítő, pusztító amerikai szőnyegbombázásra, és tudják, hogy Kim Dzsongun serege ugyanekkora eltökéltséggel próbálná elpusztítani Szöult. A japán álláspont a jelenlegi miniszterelnök, Abe hatalomra kerülése óta változatlan. A Trump külpolitikáját kérdés nélkül támogató Abe többször kijelentette, hogy Japán nemsokára meg fogja kísérelni az Alkotmány módosítását, hogy seregük „megvédhesse az országot” – ez a fejlemény tovább fokozná Kelet-Ázsia destabilizációját. A közös múltértelmezés keresése helyett Abe és nacionalista történészekből álló csapata a második világháborúról szóló revizionista nézeteket terjeszt, tagadva a koreai nők kényszerítését arra, hogy „kéjhölgyként” álljanak a japán katonák rendelkezésére, és elbagatellizálva 600 000 koreai brutális körülmények közötti kényszermunkára való besorozását. Az Észak- és Dél-Koreai politikusokra és diplomatákra nézve régóta megalázó a japán kormány őszintétlensége és a bűnbánat hiánya.

Minden országnak, amely Észak-Korea ellen tervez támadást, szembe kell néznie a kérdéssel, hogy ki tette a KNDK-t azzá az ellenséges diktatúrává, amivé vált. Akármennyire is felelős Kim Dzsongun rezsime az ország állapotáért, a három évtizednyi brutális japán gyarmati uralom és Észak-Korea napalmos bombázása – ami több kárt okozott, mint amennyit a második világháborúban a német vagy japán városok elszenvedtek – részben felelősek a bosszúszomjas katonai diktatúra megalapozásáért.

A nukleáris konfrontációk megoldásához önismeret és relativizálásra képes gondolkodás szükséges. Néhány évtizedre visszatekintve könnyen találhatunk példákat olyan vezetőkre, akik hajlandóak voltak lemondani a nagyívű kijelentésekről a katasztrófák elkerülése érdekében. Egy kiemelkedő példa Reagan elnök és Gorbacsov főtitkár, akik racionálisan reagáltak a nukleáris világvége lehetőségére azzal, hogy az 1986-os rejkjaviki csúcstalálkozón megvitatták politikai és stratégiai nézeteltéréseiket, ami a nemzetközi feszültségek csökkenéséhez vezetett.

Úgy is szolgálhatja valaki a saját hazáját, hogy párbeszédbe kezd más országok állampolgáraival, mert az egyes emberek közt mindig ott van a gyógyulás és a viszonyok átalakulásának reménye. Így miért lenne lehetetlen az ellenséges országok közti kapcsolat javítása?