Egy éve, 2016. március 2-a éjjelén gyilkolták meg hondurasi otthonában Berta Cácerest, aki egy esztendővel korábban nyerte el a tekintélyes Goldman-díjat környezetvédelmi munkájáért. A világhírű aktivista halála óriási nemzetközi felháborodást váltott ki, jogvédő és zöld szervezetek mellett az ENSZ és az Amerikai Államok Szervezete (OEA) követelte az ügy kivizsgálását. Jelenleg 8 gyanúsított várja a börtönben a nyomozás végét, köztük 3 volt vagy jelenlegi katonatiszt, de Cáceres halála mögött kirajzolódik azoknak a nagy nyugati demokráciáknak felelőssége is, amelyek gazdasági és politikai hasznot húznak a közép-amerikai ország „piszkos háborúiból”.
Berta Cáceres a 400 ezres lenca törzs tagja volt, és már jó két évtizede küzdött az amerikai őslakosok érdekérvényesítéséért, az utóbbi években pedig az Agua Zarca vízerőmű ellen szerveződött mozgalom vezéreként vált ismertté. A 2008-ban indult, és két európai befektetési alap, a finn Finnfund és a norvég kormány FMO részvételével finanszírozott projekt a lencák területét veszélyezteti, és több száz családot fosztana meg vízkészleteitől.
A Honduras észak-nyugati részén, Santa Barbara megyében tervezett megaépítkezésből Cáceresék küzdelme nyomán 2014-ben kiszállt a Világbank és a kínai Sinohydro cég is, e győzelem is hozzájárult a Goldman-díjhoz és a világhírhez. A tavaly 43 éves aktivista, 4 gyermek édesanyja több tucat halálos fenyegetést kapott, többek között az építtető cég, a katonaság és paramilitáris alakulatok részéről. Végül nemzetközi nyomásra rendeltek ki lakóhelyére, a főváros Tegucigalpától 190 Km-re lévő Esperanzába rendőri védelmet.
Az ekképp szinte előre bejelentett gyilkosság után a hondurasi hatóságok előbb egy volt szeretőre, majd egy dühös kollégára szerették volna kenni a történteket, de a nemzetközi nyomás hatására is – a botrány nyomán még az is felmerült, hogy az USA megvonhatná katonai támogatását az ún. drogháborúban partner országtól – végül letartóztattak 8 embert, köztük két nyugalmazott és egy szolgálatban lévő katonatisztet. A gyanúsítottak – egy kivételével – egyelőre nem tettek vallomást, és a hivatalos források szerint semmi közük az államhoz, de a brit The Guardian által megismert bírósági iratok és a katonai nyilvántartás alapján úgy tűnik, hogy több bizonyíték is megerősíti a gyilkosságban való részvételüket.
A hadsereghez köthető három gyanúsított ismerte egymást: Maj Mariano Díaz a különleges erők kitüntetett veteránja, a katonai hírszerzés vezetője lett 2015-ben, és a gyilkosság idején épp előléptették. Douglas Giovanny Bustillo együtt szolgált Díazzal, és azután is kapcsolatban maradtak, hogy 2008-ban Bustillo otthagyta a hadsereget. Egy harmadik gyanúsított, Henry Javier Hernández korábban a különleges erőknél volt mesterlövész, és szintén Díaz közvetlen irányítása alatt szolgált, a nyomozók szerint miután elhagyta a hadsereget 2013-ban, a hírszerzés informátoraként dolgozhatott.
Bustillo és Hernández többször is meglátogatták a gyilkosság előtti hetekben Cáceres lakhelyét, La Esperanzát, és az ügyészség szerint telefonjaikon is találtak az akcióra utaló, feltehetően kódolt üzenetet.
A nyomozáshoz közeli forrás azt állította a brit napilapnak, hogy a környezetvédő meggyilkolásának módja emlékeztet a katonai hírszerzés hadműveleteire, amelyekben civilek közreműködése is teljesen bevett metódus. Illetve azt, hogy Cáceres profilja miatt, és lévén, hogy kampánya az állam számára is negatív következményekkel járt, elképzelhetetlen, hogy a legfelsőbb katonai vezetés legalább implicit engedélyét ne adta volna az akcióhoz. A hadügyminisztérium nem reagált az újság megkeresésére.
A helyi közösségek számára szent Gualcarque folyó, az Agua Zarca erőmű tervezett helye. Fotó: Giles Clarke/Global Witness, forrás: The Guardian
A másik 5 letartóztatott civil személynek nincs köze a hadsereghez, egyikük az Agua Zarca vízerőmű egyik menedzsere. A projektet kivitelező Desarrollos Energéticos SA, (Desa) vállalatot kiterjedt kapcsolati háló köti a hadsereghez éppúgy, mint a kormányhoz. Így a cég elnöke, Roberto David Castillo Mejía maga is egykor a katonai hírszerzés tisztje volt, titkára pedig a volt igazságügyi miniszter. Ráadásul korábban, 2013-15 között a Desa biztonsági szolgálatának vezetője a fenn említett Bustillo volt. Mondanunk sem kell, hogy a cég tagadja, hogy bármi köze lenne a gyilkossághoz, bár Cáceres az ő alkalmazottaiktól is kapott fenyegetéseket.
A nyomozásba a kezdetektől bekapcsolódtak az USA részéről is, és a politikusok nyilatkozataiban kiemelt szerep jutott az emberi jogi aggodalmaknak, ami talán nem független attól, hogy tavaly szintén a The Guardian fedte fel egy olyan lista létezését, amelyet az Amerikai Egyesült Államok kiképzésében részesült egységek kaptak volna, likvidálandó aktivisták nevével és fotójával. Egy volt katona szerint Cáceres neve is rajta lett volna az egyik ilyen listán. A Guardiannak álnéven nyilatkozó Rodrigo Cruz szakaszvezető szerint egységének parancsnoka dezertált inkább, mint hogy végrehajtsa a parancsot. Ő maga is elhagyta a hadsereget Cáceres megölése után, és ma is bujkál, szerinte a katonai juntától kapták a halállistákat.
A riport megjelenése után az USA hondurasi nagykövete az eset kivizsgálását követelte, és egy idén februárban készült interjúban úgy fogalmazott, hogy mindent megmozgattak, de nem akadtak a lista nyomára. Azonban sem a szóban forgó Xatruch egység vezetőjét, sem a listáról szintén tudó aktivistákat nem keresték meg a követség részéről – állítja Nina Lakhani, a The Guardian cikkének szerzője.
James Nealon nagykövet azt is mondta, hogy az amerikaiak által a rendőrségnek és katonaságnak nyújtott képzés nem azt tanítja, hogyan kell elkövetni jogtiprásokat, vagy olyan közeget teremteni, amelyben ez lehetségessé válik, hanem ennek épp ellenkezőjét. Szerinte nincs arról adat, hogy a 3 letartóztatott katona részt vett volna az USA valamelyik hondurasi képzésén.
Lakhani azonban a katonai nyilvántartás alapján azt állítja, hogy Díaz és Bustillo is részt vettek 1997-ben a School of the Americas tanfolyamain, Fort Benningben, Georgia államban, ahol egyébként hosszú éveken át képezték baráti latin-amerikai országok katonáinak százait, akik később módszeresen megsértették az emberi jogokat. Az újságírónő szerint a nyilvántartásban az is szerepel, hogy Díaz más amerikai tanfolyamokon is részt vett, illetve több olyan hondurasi képzésen is, ahol a különleges alakulatok és ellenforradalmi erők tagjainak technikáit fejlesztették.
Díaz és Hernández is tagjai voltak a hírhedt 15. csapattestnek – ez a hondurasi hadsereg két speciális alakulatának egyike – amely a Bajo Aguán régióban állomásozik; ez az északi terület a pálmaolaj ültetvények és a helyi parasztok véres konfliktusairól ismert: az elmúlt 6 évben 130 ember vesztette életét.
Közelebbről megnézve Honduras és az Egyesült Államok közös történetét, nincs abban semmi meglepő, hogy Cáceres gyilkosai, akárcsak a legutóbbi katonai puccs végrehajtói amerikai kiképzésben részesültek. Az USA ugyanis még a nyolcvanas években afféle régiós központjává tette Hondurast, itt kezdte meg a szomszédos Nicaraguában 1979-ben győzedelmeskedett sandinista forradalom leverését célzó „contra” kiképzését és felfegyverzését.
A régió kontrolljához tökéletes bázisnak tűnt Honduras, és az országnak nyújtott katonai segélyt megsokszorozó Ronald Reagan és adminisztrációja szerepet vállalt abban is, hogy megszilárdult a katonaság hatalmára épített rezsim, amely többé-kevésbé szabad választások és államcsínyek váltakozásával máig tart: az utolsó, túlságosan kiszámíthatatlan elnököt, Manuel Zelayát 2009. június 28-án ejtette foglyul egy elitalakulat, hogy – egy rövid megálló után a palmerolai amerikai katonai bázison – Costa Ricába száműzze.
Bár Barack Obama elismerte, hogy államcsínyről van szó, külügyminisztere, Hillary Clinton mindent megtett azért, hogy a törvényes elnök Zelaya helyett valaki más, az USA számára kezelhetőbb személy vegye át az ország irányítását, Roberto Micheletti személyében. Zelaya több ízben is úgy nyilatkozott, hogy a hatalomból való eltávolítása amerikai kezdeményezésre történt, többek között azért, mert kritikus volt az USA által támogatott narkó elleni háborúval szemben, mert tervezte a 2009-ben 600 amerikai katonával üzemelő palmerolai katonai bázis visszavételét, és mert gazdasági döntései – az olajipari cégek piacának megnyitása vagy a minimálbér felemelése (126-ról 202 euróra) kellemetlenül érintették a nagy amerikai cégeket is.
Tavaly tavasszal, alig egy hónappal Berta Cáceres meggyilkolása után Hillary Clintonnak remek alkalma nyílt arra egy interjúban, hogy megmagyarázza az államcsíny utáni helyzet „demokratikus rendezésében” vállalt szerepét, de még arra sem futotta az együttérzéséből, hogy sürgesse Cáceres támadóinak megtalálását, vagy felemelje szavát a büntetlenül maradó politikai gyilkosságok ellen. 2009 óta 174 LMBT-aktivistát öltek meg az országban, és csak 2010 és 2015 között 109 környezetvédelmi aktivistát a Global Witness szervezet összesítése szerint, mert bányászati, erdőgazdálkodási, agroipari vagy vízenergia-projektek ellen tiltakoztak.
Egy mexikói szervezet gyűjtése alapján 10 év alatt legalább 40 olyan személyt öltek meg Latin-Amerikában, aki a folyókat védte. A látványos gyilkosságok, akárcsak Cáceres kivégzése, elrettentő például is szolgálnak: 2014 októberében egy másik vízerőmű ellen küzdő aktivistát, a mexikói Atilano Román Tiradot, aki egy termelői szervezet vezetője volt, rádióműsora közben lőtték le. De még ebből a regionális trendből is kitűnt az utóbbi néhány évben Honduras: a lázas „fejlesztések” közepette ez az ország lett a legveszélyesebb a környezetvédők számára.
A hétköznapokat pedig érzékletesen festi le az a jelenet, amelyet Cécile Raimbeau idéz fel az októberi Le Monde Diplomatique hasábjain: tavaly áprilisban, néhány héttel Berta Cáceres halála után helyi és nemzetközi aktivisták csapata próbál az Agua Zarca építési területére jutni, de mintegy 20, machetével felszerelkezett paraszt állja el az útjukat, vezérük övében pisztoly. A szintén jelenlévő rendőrség tétlenül nézi, ahogy a fenyegetően fellépő parasztok „munkát és fejlődést akarunk” kiáltások kíséretében kövekkel dobálják meg az őslakos lencák és segítőik csapatát, akik végül kénytelenek visszavonulót folyni.
Raimbeau megállapítja, hogy mióta a részben Cáceres kezdeményezésére 1993-ban létrejött Honduras Népi és Indián Szervezeteinek Polgári Tanácsa, a COPINH tiltakozni kezdett a vízerőmű építése ellen, ez a terület militarizálódott, és mindennapos lett a rendőri zaklatás is, így a teljesen önkényes letartóztatások.
Itt, akárcsak a környező országokban a helyi oligarchia profitál ezekből a nagy projektekből; a Global Witness antikorrupciós szervezet januárban megjelent beszámolója 5 megaprojekt hátterében tárja fel a politikai-gazdasági elit befolyását, a számos büntetlenül maradt törvénytelenséget, és a 2010 óta megölt 120 aktivista halálában is gyakran szerepet játszó állami erőszakszervezetek nyomát. A halálos áldozatok persze csak a jéghegy csúcsát jelentik: a civil lakosság megfélemlítése, zsarolás, fizikai bántalmazás, rendőri zaklatás, kínzás, a gyerekek, nők elleni atrocitások a mindennapi gyakorlat részei a legfontosabb projektek esetében.
Így például a jelenleg kormányzó, jobboldali Nemzeti Párt vezetője, a Kongresszus elnökhelyettese, Gladis Aurora López férje vezeti annak a Los Encinos vízerőműnek a munkálatait, amelynek margóján 3 indián aktivistát megkínoztak és megöltek, két terhes nőt pedig annyira megvertek, hogy egyikük elvetélt. Bár elvileg a törvény tiltja, hogy képviselők vagy házastársaik állami koncessziókhoz jussanak, López asszony a kongresszus titkára volt, amikor férje elnyerte az engedélyt 2010-ben, igaz, állítólag nem vett részt az adott ülésen.
A különféle turisztikai, mezőgazdasági vagy bányászati tevékenységek közül is kiemelkedő fontosságúak a közép-amerikai térségben a „fehér szénnel”, azaz a vízenergiával kapcsolatos fejlesztések. Akárcsak az Agua Zarca esetében, a projektek hátterében jellemzően külföldi befektetők, nagy nemzetközi bankok és pénzintézetek, és nem ritkán a gazdag „nyugati” országok állami forrásait is mozgósító, „fejlesztési” és kooperációs ügynökségek állnak. A Világbank, a latin-amerikai fejlesztési bankok (BID, BCIE), a német DEG, a holland FMO, vagy a francia fejlesztési ügynökség leányvállalata, a Proparco többé-kevésbé diszkréten fognak össze a nagy nyugdíjalapokkal és multikkal bonyolult pénzügyi manővereken keresztül.
Ezeknek a befektetéseknek, különös tekintettel az európai állami forrásokra, de a magánbankok esetében is tiszteletben kellene tartaniuk az őslakos népek jogát az előzetes betekintésre és jóváhagyásra, amelyet az ENSZ vonatkozó nyilatkozata, de a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet 169-es számú konvenciója is kötelezővé tesz .
De a Közép- és Dél-Amerikában gombamód sokasodó vízenergia projektek létjogosultsága más szempontból is megkérdőjelezhető. Panamában 101, Costa Ricán kb. 60, Nicaraguában mintegy 30, Hondurasban legalább 40, Salvadorban 20, Guatemalában és Mexikóban több mint 50 hasonló projektre adtak engedélyt a közelmúltban – sorolja Cécile Raimbeau.
A legnagyobb vitatott vízerőmű projektek Közép-Amerikában – a piros spirálok a gyilkosságokat jelzik 2010-2016 között; forrás: Le Monde Diplomatique
A tervezett avagy már építés alatt álló gátak és erőművek egy nagy regionális integrációs program, a Mesoamérica projekt (PM) részeként, hosszú távon egy 6 országon áthaladó 1800 kilométeres nagyfeszültségű vezetékrendszerbe kapcsolódnának. Ez a Siepac, amely mögött újra felsejlik egy európai érdekeltség, az olasz-spanyol Endesa-ENEL cégcsoport – a részvényesek egy része pedig a jellemzően épp privatizáció alatt álló nemzeti energiaszolgáltatókból kerülne ki, Guatemalától Panamáig.
A program célja elvileg a kompetitív regionális energiapiac kialakítása lenne, amely így versenyképes árakat kínálna a fogyasztóknak, ráadásul nagyrészt a „tiszta” vízenergiára alapozva a klímaváltozás elleni küzdelemben is jó pontokat hozna. A minden szereplő számára nyereséggel járó idea közelebbről nézve korántsem olyan tökéletes.
Egyrészt a privatizáció során az államok lemondanak szuverenitásukról e hosszabb távon is létfontosságú energiaforrás és közjó, a vízkészletek kapcsán. Leszámítva Costa Ricát, ahol – a lakosság 2 évtizedes küzdelme eredményeként – köztulajdonban maradt az energiaszektor, Közép-Amerika áramtermelésének 80%-a magántulajdonba került, állítja Raimbeau; nagyrészt regionális (Grupo Terra, Lufussa) illetve nemzetközi multinacionális vállalatok (AES, ENEL, Gas Natural Fenosa, TSK-Melfosur, Engie, etc.) kezébe.
A fogyasztók azonban nem feltétlenül érzékelik a privatizációk és a verseny előnyeit. Guatemalában például, ahol a kilencvenes években magánosították a szektort, 20 év alatt a térség legmagasabb árait sikerült produkálni. 2015-ben a brit tulajdonban lévő helyi vállalat, az Energuate 2,5-szer drágábban számlázta a kilowattórát a magánfogyasztóknak, mint a szomszédos országok átlaga.
Sok kistermelő képtelen az alacsony fogyasztás ellenére jövedelmei 20%-át kitevő számlákat fizetni, állítja egy helyi civil szervezet, a Codeca vezetője. Tagságuk, akárcsak másik 2 lázadó mozgalom a szektor államosítását követeli, és tiltakozásképp nem fizetik számláikat, miközben illegálisan használják az áramot. 2012 és 2014 között 97 tagjukat bebörtönözték, 220-an megsérültek, 17-en pedig meghaltak – legtöbbször a kemény retorziókkal járó tüntetéseken.
Az újonnan épülő regionális vízerőműrendszer radikálisan csökkentené a lakossági fogyasztói árakat, ígérik a fejlesztők, de itt is találunk aggasztó ellenpéldát. Costa Rica áramtermelésének 67%-át már 2014-ben is a vízenergia fedezte, ettől függetlenül az utóbbi években itt is kiemelkedően magas árakat találunk.
Bár az ötmillió lakosú ország már ma is megújuló forrásokból állítja elő energiaszükségletének 97%-át, itt tervezik a régió legnagyobb területű erőműjének építését, amely 6800 hektárt árasztana el, a térraba törzs területén. Egy hasonló arányú projekt ökologikus jellege már erősen kétséges: például az elárasztott területek trópusi növényzetének felbomlása nagy mennyiségű metánt szabadítana fel, vélik kutatók.
Miközben a hasonló gátrendszerek és víztározók alaposan felkavarják a helyi ökoszisztémát: a talajszerkezet, a felszín alatti és feletti vízkészletek, a biodiverzitás egyaránt súlyos és számos kockázatot rejtő sokkhatásnak van kitéve – és akkor a helyi közösségek erőszakos kitelepítéséről vagy életfeltételeik radikális megváltozásáról nem is szóltunk.
A modernizáció és a megújuló energiák ürügyén ráadásul teljesen fenntarthatatlan modellek szolgálnak alapul a további építkezések indoklásához, mind a lakosság, mind az ipari fogyasztók esetében. Panamában például a ngäbe-baglé törzsek évek óta küzdenek a Barro Blanco gát építése ellen, amely egy üzletközpont áramellátását fedezné. A területeikről hamarosan erőszakkal kiköltöztetett ngäbe-családok az ENSZ-hez is folyamodtak, ugyanis szerintük a vízerőmű indokolatlanul kapta meg a kiotói egyezményhez kapcsolódó „tiszta fejlesztés” minősítést.
Ez a mechanizmus lehetővé teszi, hogy a gazdag országok megújuló energiát termelő projekteket finanszírozzanak a fejlődő országokban: ezek „elmaradt kibocsátása” pedig értékesíthető a karbonpiacon: a szennyező vállalatok így kompenzálják saját, magas üvegházhatású gáztermelésüket.
Ez a nemzetközi rendszer azonban nem veszi figyelembe, hogy melyek az adott ország valódi szükségletei, ahogy azt sem feltétlenül, hogy milyen környezetromboló hatásokkal, a fentieken kívül például erdőirtással járnak együtt a „fejlesztések”. Ahogy a ngäbék, úgy Berta Cáceres is teljesen eredménytelenül folyamodott az ENSZ-hez, hogy vizsgálja felül a fejlesztés minősítését.
Az aktivista halálának első évfordulójáról szerte a világon megemlékeztek, ahogy saját szervezete a COPINH hirdeti: az általa elvetett magok tovább élnek, a helyi lakosok és a folyók védelme érdekében folytatódik a küzdelem a „halálprojektek” ellen. Cáceres előre bejelentett meggyilkolásának körülményei és a nemzetközi szolidaritás eredményeként több nemzetközi fejlesztő (FMO, Finnfund) felfüggesztette az Agua Zarca finanszírozását, a német Voith Hydro cég pedig a turbinák szállítását – a nyomozás eredményeire várva.
De a nemzetközi kampány folytatódik, a napokban több szervezet, így a magyar MTVSZ is felhívással fordult a hondurasi hatóságok felé, többek között a gyilkosság értelmi szerzőinek felelősségre vonása, a nyomozati anyag nyilvánosságra hozatala és a vízerőmű projekt lezárása érdekében. De ahogy Bertita Zuñiga Cáceres, az aktivista lánya fogalmazott: az Európai Unió polgárainak nyomására is szükségük van a saját cégeik, bankjaik és kormányaik felé. „Anyám nem halt meg hiába, harcának tovább kell terjednie”.
Több ezren vettek részt Cáceres temetésén 2016. március 5-én La Esperanzaban; fotó: Orlando Sierra, AFP, forrás: Le Monde
Ismerve Donald Trump prioritásait, nem valószínű, hogy a következő években radikálisan változna az USA-nak a térséghez való viszonya, bár azt a washingtoni külügyminisztérium is elismeri, hogy a hondurasi biztonsági erők által elkövetett, fel nem vállalt gyilkosságok és büntetlenségük jelenleg az egyik legnagyobb veszélyt jelentik az emberi jogokra az országban. Drasztikus változás hiányában a hondurasi vezetők továbbra is bízhatnak ebben a büntetlenségben, de a sajtó munkája, így a Guardian most megjelent cikke, amely feltárja a hivatalos amerikai retorika hazugságait, legalábbis kényelmetlenebbé teszi a hondurasi rezsim jelképes és effektív támogatását.
Hasonlóképp, nagy szükség lenne arra, hogy az európai cégek és állami intézmények által is szorgalmazott projektek és az általuk termelt profit másik oldala is előtérbe kerüljön: mindaz az igazságtalanság, rombolás, szenvedés és áldozat, ami a helyi lakosságnak jut osztályrészül.
Dobsi Viktória
Címlapkép: A tüntetők igazságot követelnek Berta Cáceresnek 2016. augusztus 17-én Tegucigalpában; fotó: Orlando Sierra/AFP/Getty Images; forrás: The Guardian
Ha érdekesnek találtad a cikket, kövesd a Világtérkép Facebook-oldalát!
Számlatulajdonos: Átlátszónet Alapítvány
1084 Budapest, Déri Miksa utca 10.
Bankszámlaszám: 12011265-01425189-00100001
Bank neve: Raiffeisen Bank
Számlatulajdonos: Átlátszónet Alapítvány
1084 Budapest, Déri Miksa utca 10.
IBAN (EUR): HU36120112650142518900400002
IBAN (USD): HU36120112650142518900500009
SWIFT: UBRTHUHB
Bank neve és címe: Raiffeisen Bank
(H-1133 Budapest, Váci út 116-118.)
Támogasd a munkánkat az Átlátszónet Alapítványnak küldött PayPal adománnyal! Köszönjük.
Havi 5400 Ft Havi 3600 Ft Havi 1800 Ft Egyszeri PayPal támogatás
Ha van bankkártyád, akkor pár kattintással gyorsan tudsz rendszeres vagy egyszeri támogatást beállítani nekünk az adjukossze.hu oldalán.
Postai befizetéssel is tudsz minket támogatni, amihez „sárga csekket” küldünk. Add meg a postacímedet, és már repül is a csekk.
Néző, Szurkoló, B-közép és VIP-páholy kategóriás Átlátszó-előfizetések között válogathatsz a Patreonon.
Bárhol is dolgozol a világban, ha a munkáltatód lehetőséget ad arra, hogy adott összeget felajánlj egy nonprofit szervezetnek, akkor ne feledd, a Benevity-n keresztül az Átlátszónet Alapítvány is ajánlható.
Ha az 1 százalékodat az Átlátszó céljaira, projektjeire kívánod felajánlani, a személyi jövedelemadó bevallásodban az Átlátszónet Alapítvány adószámát tüntesd fel: 18516641-1-42
Evelyn Hernándezt abortusszal, majd óvatlanságból elkövetett emberöléssel vádolták, miután 2016-ban halva született gyermeke. A hónapokon át nemi erőszakot elszenvedő fiatal...
Történelmi fordulatot jelenthet Mexikó bevándorlási politikájában, hogy a tavaly megválasztott elnök, Andrés Manuel López Obrador úgy döntött, befogadja a közép-amerikai...
A 2009-es államcsíny után, úgy tűnik, ismét megpuccsoltak egy választást Hondurasban. Hiába tiltakoztak heteken át tízezrek a szavazatszámlálás több mint...
Támogasd a munkánkat banki átutalással. Az adományokat az Átlátszónet Alapítvány számlájára utalhatod. Az utalás közleményébe írd: „Adomány”, köszönjük!